Csak veled

Jiang Cheng mosolyog?

A kislány belenézett szemébe és Azami nézett vissza rá.

- Kedvesem, bemutatom lányainkat, Yinla és Yanli. Lányok ő a bácsikátok Jiang Cheng

- Bácsikájuk?

- Alig egy évesek, nem értenék, hogy két apa van.

- Úgy érted ők az én gyermekeim?

- Nem, úgy értem, bármelyiktek lehetne, de hivatalosan egy férjem van.

- Igaz.

Jiang Cheng megsimította a hozzá közelebb fekvő kislány felkarját, aki erre felkérte magát kezébe. Készségesen felemelte a kis csomagot, aki meglepően nehéz volt, mégsem esett nehezére tartani. Régen nem volt ilyen könnyű a szíve.

- Vezess körbe. Olyan régen voltam itt, hogy talán változott valami.

- Semmi sem, de igazad van. Kell egy kis mozgás, a lányoknak.

Azami felnevetett, Yanli, pedig, aki a kezében volt, folyton arcával játszott. Átkarolta nyakát és szorosan hozzábújt. Jiang Cheng megilletődve ölelte vissza. Azami mosolygott.

- Azt hiszem kedvel téged.

- Azt hiszem én is őt.

- Nem! – hallotta most Yinla hangját. – Nem marad.

És ő is felkérte magát Jiang Cheng kezébe és ő is megvizsgálta arcát, majd ugyanolyan szorosan ölelte.

- Klán vezető, ennyi nő akarja magát! Csak vigyázzon, még a végén azt hiszik ellágyult.

Jiang Cheng próbált szúrosan nézni, de a két ölelő csomag miatt nem tudott komoly maradni.

- Menjünk.

- Így fogod vinni őket?

- Igen.

Jiang Cheng végigkísérte Azamit a Lótusz Kikötőn. Azami megjegyezte, hogy semmi sem változott, mégsem ugyanaz itt. Elkanyarodtak édesanyja régi kedvenc helye mellett, mely az ostrom alatt leégett ugyan, de ő újjáépítette. A gyerekek most kérték le magukat kezéből.

- Anya, éhes.

- Enni.

- Szóljatok Cheng bácsinak a vacsora miatt.

- Bácsi, vacsora.

- Cheng vacsora.

Jiang Cheng leguggolt hozzájuk, mosolygott. Az egyik szolgáló a távolban elejtett egy tálcát.

Kezét nyújtotta. – Gyertek, lányok. Édesanyátok mellé fogtok ülni, finom vacsorával készültek nektek.

A gyerekek jókedvűen követték, kezét fogták, és annyira jó érzés volt, ahogy a kis kezek belesimultak tenyerébe.

Másnap reggeli után érkezett meg Jin Ling. Azami épp sétált, ő pedig hagyta, hogy a gyerekek összefirkálják papírjait. Ugatásra lett figyelmes, majd unokaöccse  hangos kiabálására. Kinézett. Tündér hevesen ugatta Azamit. Jiang Cheng a védelmére akart sietni, mikor Azami ledobta kabátját és négykézlábra ereszkedett. Tündér abbahagyta az ugatást és egymás szemébe néztek. Végül pont a kutya adta fel és feküdt a földön, Azami odamászott és fölémagasodott. Nem harapta meg, bár Jiang Cheng ezt is kinézte volna belőle. Felállt és visszavette kabátját. Jiang Cheng mosolygott. Persze, hogy még a kutyákkal is kijön.

Jin Ling elképedve figyelte ezt a nőt. Hosszú haja befonva, benne rengeteg szalag, ahogy fiatal férfiként meg tudta állapítani. Szemei kéken csillogtak, mely itt a Kikötőben szinte szédítő volt. Kisugárzása, testtartása nem hagyott kétséget afelől mennyire erős, mégis teste törékeny volt. A nő megindult felé. Jin Ling ijedten lépett hátra. A nő a vállára tette kezét és mélyen szemébe nézett. Jin Linget beszippantotta a kékség. Nem félt, nem akart elmenni. Vele akart lenni. Nem tudta miért, de édesanyja jutott eszébe róla, pedig az ő arcát sosem láthatta.