Csak veled

Vissza a Múltba

Lan Azami boldogságtól mámorosan nézett férje szemébe. Lan Huan kék szemei furcsa csillogással néztek vissza rá. Hirtelen érezte még egy másik személy fontosságát Lan Xichen szívében. Szomorúság, félelem, bánat, elengedés. Egy arc rajzolódott ki, Jiang Cheng. A nő arca elkomorodott, ránézett ujjaira. Hát hozzá tartozik ez a másik, lila madzag? Végül mégis elmosolyodott, felemelte Huan kezét. Az ő ujjain is ott volt. Férje idegesen nézett rá. Azami felé fordult. Megfogta arcát és így kezdett beszélni.

- A maflaságod miatt képes lettél volna nélküle élni?

- Miről beszélsz?

- Jiang Cheng. Aki lángra gyújtotta a szívedet és kitöltötte, míg én nem jöttem. – nem jött rá válasz. Azami felült, majd felállt és öltözni kezdett.

- Ne haragudj. Azt hittem sikerül elfelejtenem.

- Nem haragszom. Ő is hozzánk tartozik. – emelte fel kezét, de férje furcsán nézett vissza, mire Azami ráeszmélt, hogy ő nem látja. – Biztos hallottál már arról, hogy az életünk összekapcsolódik. Minket összeköt a sorsunk, és úgy tűnik, őt is hozzánk rendelték.

- Hogyan? Lehetséges ez?

- Istennő vagyok, bármi lehetséges. – mondta, igaz nem akarta tisztázni az erejének korlátait, vagy a többiek hatalmát ott, fenn. – Idehívom.

- Hogyan?!

- Idehívom és megnézem magamnak. Aztán gyalázatos módon hagyom, hogy része legyen az életünknek.

- Ezt nem értem.

- Majd meglátod.

Mosolygott. Ó, igen. Két férfival. Hát.... ilyen még nem volt! Érdekes.

Miután szólt testvérének elküldte a meghívást. Nem a szokásos, papír alapú volt, hanem egy érzést küldött, hogy azonnal el kell jönnie Gusuba.

Olyan erősre sikerült, hogy a második nap délutánján Jiang Cheng megérkezett.

Jiang Cheng megjött végre. Az érzés, hogy itt kell lennie, kezdett csendesedni. Az udvaron találkozott Lan Zhannal, aki behívta, hogy nézze meg gyermekeit. Jiang Cheng döbbenete enyhült egy kicsit, mikor meglátta az ikreket. Száján majdnem kicsúszott a kérdés, de végül sikerült elnyomnia, valami más hívta ide. Elnézést kért és kiment, hogy bejárja régi iskoláját. Wei Wuxian tűnt fel, neki háttal. Már elő akarta húzni a Zidiant, mikor meghallotta hangját. Nem fogadott testvére volt, hanem egy nő.

A földön húzott valamit, de Jiang Cheng nem látta mi az. A keresés az ő kezénél ért véget. A nő lassan felemelte fejét és belenézett szemébe. Azok a kék szemek a lelkéig hatoltak. A nő elmosolyodott.

- Örülök, hogy megérkezett. Már sokat hallottam Önről, Klánvezető.

- Én is örvendek. – honnan tudta, hogy jövök? – Ki maga?

- Ó, hát még nem mondták? Érdekes. Főleg, hogy én vagyok itt az egyetlen nő. Azami vagyok. Wen Azami.

- Hogyan?!

- Hát igen, talán az utolsó, ha Wen Ninget nem számolom, de egy sétáló holttest már nem igen számít. – Jiang Cheng arca elsötétült. A nő viszont kedélyesen mosolyogott. Volt benne valami vonzó és taszító egyszerre. Ez a kettősség szétfeszítette. – Úgy látom szeretne valamit, jöjjön. Az edzőpályán lerendezhetjük.

- Hogy lehet maga életben?

- Az ostrom idején nyolc éves voltam, ritkán ölnek meg egy nyolc évest, még azok is, akik ilyen mélyen gyűlölik a Weneket. – mondta miközben, elindult. Járása, modora, minden Wei Wuxianra hasonlított. Mintha ebben a nőben született volna újjá. De tudta, hogy ez lehetetlen, hiszen abban a félnótásban van a lelke.