𝓝𝓮𝓶 𝓯𝓮𝓵𝓮𝓳𝓽𝓮𝓴 [𝓓𝓪𝓫𝓲𝓗𝓪𝔀𝓴𝓼]

3.

Keigo Takami

Reggel komásan ébredtem, tegnap elég későn sikerült csak el aludni. El szoktam a lakótárstól. Ahogy szemem ki nyitottam automatikusan a szomszéd ágyra néztem ahol a fiú a plafont bámulta. Nem tudom mióta van fent de az biztos, hogy rég óta.
-Reggelt- köszöntem rekedt hangommal és a párnába fúrtam a fejem
-Neked is- mondta elég természetes hangon, nagyon régen fent lehetett.
Ma ismét egy unalmas napnak nézünk elébe az is biztos.

Nehezen álltam fel helyemről és majdnem el is estem amit egy kisebb fél mosollyal díjazott. Ahogy sikerült fel állni és sétálásba kezdtem el zsibbadt részem szinte már ölni próbált. Nem a lábam vagy a karom zsibbadt el hanem a szárnyam. Ez egy borzalmas érzés és sajnos elég gyakran meg esik. Lassan kezdtem el mozgatni szárnyam de csak rosszabb lett.
-Mit csinálsz? - kérdezte a piros hajú látva a szerencsétlenkedésemet
-El zsibbadt a szárnyam- válaszoltam majd tovább próbáltam mozgatni.
-Várj-mondta majd fel állt és felém sétált.
Lassan segített ki nyitni szárnyaimat majd vissza csukni és így tovább. A végére teljesen jól volt így el engedte és vissza ment helyére.
-Köszi- mondtam mire ő csak vállat rántott.
Már sokkal könnyebben indultam a fürdőszoba felé és rendbe szedtem magam.

Amikor vissza értem a fiú azonnal le is váltott és elég gyorsan el is készült.
El indultunk az órára és ez alkalommal nem egyedül mentem hanem vele. Csendesen mentünk végig a folyosón, egyikünk se mondott semmit. Úgy éreztem nem ő lesz a legbeszédesebb alak a világon de én beszélgetni akarok vele, ha már úgyis össze vagyunk zárva.
-Todoroki -szólítottam meg mire rám emelte tekintetét- Neked mi az erőd?
-Még nincs erőm- válaszolta semleges hangon mire csak bólintottam. Nem akartam, azt hogy őt is át költöztessék majd ha ki derül, hogy talán nincs ereje. Valahogy éreztem, hogy szüksége van rám, vagy fordítva, nem tudom. Amint a terembe értünk többen is felénk néztek. Semmit mondó arccal ment helyére és ült le oda. Én is hasonlóan ültem helyemre.
-Jó reggelt- köszönt egyből Manna asztalomhoz sietve. Arcán ismét ott volt az a levakarhatatlan kamu mosoly
-Neked is- mondtam meg se próbálva mosolyogni, úgy éreztem most nem menne
-Minden oké? Olyan szomorúnak tűnsz....- kérdezte nyávogós hangján
-Igen jól vagyok- szólaltam meg sokkal dühösebben mint akartam
-Hallottam, hogy az új srác veled van egy szobában- nézett a hátul ülő fiúra- Milyen?
-Kedves- válaszoltam röviden
-Tényleg? Elég bunkónak tűnik-mondta száját el húzva
-Néha nem árt- mondtam mire el nevette magát pedig kicsit se viccnek szántam
-A bunkóságra nincs szüksége senkinek- mondta kuncogva mire csak hátra néztem a fiúra aki velünk egyáltalán nem foglalkozva olvasta a könyvet.
-Szerintem van- mondtam majd fel álltam és cuccaimat fel kapva pakoltam át a fiú előtti padhoz. Nem tudom miért csináltam de jól éreztem magam a közelében és egy logikus lépés volt közelebb menni hozzá. A lány a helyére ment és nem foglalkozott tovább velem. A fiú fel se nézett könyvéből de láttam, hogy mosolyog az egyértelmű tettemen. Én hátra fordultam és államat kezemmel támasztva nézetem, hogy meddig tud úgy tenni mint aki olvas.
Úgy tűnt nem sokáig komoly 2 perc után már idegesen csapta össze a könyvet és nézett fel rám
-O..., ne ignorálj még tovább- mondtam gúnyosan mosolyogva
-Ez volt a terv- sóhajtott majd könyvét arrébb tolva hajtotta fejét a padon lévő kezére.
Vörös haja valahogy kényszeríteni próbált rá, hogy hozzá érjek. Lassan haladt egyre közelebb kezem hajához és már alig pár centiméter kellett volna mikor meg szólalt.
-Ne érj hozzá Madárka -morogta mire kezem egyből el vettem onnan ő pedig fel emelte fejét, hogy rám nézhessen. Madárka?
-Miért hagytad ott a bábukat? - kérdezte értetlenül. Bábuk? Tényleg?
-Bábuk? - kérdeztem én is értetlenül
-Bocsánat. Barátok-mondta mire nem tudtam nem mosolyogni. Ő is észre vette, persze, hogy észre vette
-Ahogy mondtad bábuk, nincs szükségem rájuk- mondtam hasonlóan mint ő azelőtt kezemre hajtottam fejem ezzel el takarva előle arcomat.
-Akkor miért ide jöttél? - kérdése nem volt se gúny se rossz indulat és ez tetszett
-Nem tudom, talán tetszik ha ignorálnak - mondtam miközben fel emeltem fejem ezzel láttam a fiú elégedett mosolyát amit az előbbi mondatom váltott ki belőle.
-Oké-mondta miközben mosolyát próbálta rejtegetni. Elégedetten előre fordultam és vártam az óra kezdését ami meg is történt.

A borzalmasan unalmas órák után végre vissza indulhattam a kiss csendes zugba amit szobának neveznek. A fiú még az utolsó két órán el ment mert el kérték. Gondolom a képességét próbálják előhozni. Ahogy be léptem a szobába a fiú már ott volt. Az ágyban feküdt telefonját nyomkodva, érkezésemre rögtön fel kapta fejét és mosolyomat is viszonozta bár nem annyira láthatóan. Én is le feküdtem ágyamra arccal lefelé és sóhajtottam egy óriásit. Kiss csend után ő szólalt meg elsőnek.
-Kék tűz- mondta alig hallhatóan
-Tessék? - kérdeztem és most fel is ültem helyemről
-Kék tűz, ez az erőm- mondta a paplant nézegetve
-Az nagyon menő! Gratulálok - mondtam izgatottan majd meg pillantottam ujjait. Három ujja is be volt kötve a bal kezén.
-Mi történt a kezeddel? - kérdeztem szavaimban hallatszott az aggodalom mire mosoly szökött arcára.
-Nem tudtam kezelni az erőmet- mondta ujjait piszkálja
-Mennyire rossz? - kérdeztem mire lassan ki oldotta a kötést. Csak egyik ujját mutatta meg de az is épp elég volt lassan nyúltam ujjához ami szinte teljesen lila színben pompázott. Az égetett bőrt meg érintve a fiú fel szisszent Igaz mégis minek nyúlkálok az új sérülésekhez. Ujjait el engedtem de nem távolodtam el tőle.
-Ügye meg tudod tanulni kezelni majd? - kérdeztem az ujját nézve
-Persze Madárka- rántott vállat, de engem igazán zavart a dolog. Ha nem tanulja meg akkor többször is meg történhet nem mintha nem tartanám iszonyat menőnek az égéseket de akkor se jó ha van.
-Madárka? - kérdeztem vissza értetlenül mire csak kuncogva vállat rántott.

______________________________________

04.29