|| Megszelídítve ||

|9.rész|

- Anyu, apu..mi történt itt..? - kérdezte kétségbeesetten a kisfiú ruhájukba kapaszkodva.

Orvosokként látták már vért, akár olyan embereket akiket egy műtét során elvesztettek, de ez más volt, nekik is elakadt a szavuk. Rengeteg áldozat hevert a földön vérben ázva, végtagjuktól megfosztva, ketté szaggatva, hogy belső szerveikre is gyönyörű rálátást kapjanak, melyeken ott szárad vérük, enyhén csillogva a fényeknek köszönhetően.
Ennek ellenére ha annyira nem is olyan rossz a helyzet, hogy ezek a félig megcsócsált emberek felkeljenek és ilyen szörnyű állapotban nekik menjenek, hogy ők is így végezzék, bőven akadtak elkövetők akik elvégzik helyettük a piszkos munkát.

A mellettük közelebb lévő faház tövéből előbújt egy vad, melynek alakja csak akkor volt tisztán kivehető, mikor kiért az alig pislákoló utcai lámpa fényébe.
Vicsorítva és morogva közelített áldozatai felé.
A nő felkapta gyermekét karjaiba és elrohant vele. Lehet gyávaságnak tűnik mások szemében, vagy az, hogy csak simán ott hagyja a férjét, de elsődlegesen a gyereket kell biztonságba helyezni és bízik a férfiban, hogy megoldja a helyzetet és számíthat rá.

Azzal, hogy megmozdultak, csak agresszivitást váltott ki az állatból és az ott maradt személynek támadt, mivel nem volt nála fegyver, gyorsan kellett döntenie, hogy mit csinál, ha nem akarja úgy végezni, mint az itteniek. Lekapta magáról orvosi köpenyét és mikor a vad nekiugrott, rádobta, hogy 'elvakítsa' majd egy rúgással a falnak küldte az állatot, mi hangos nyekkenéssel hangoztatta fájdalmát.

A férfi családja után futott, kik ezidő alatt beértek a kis falu központjába. Itt még járkáltak az ép vagy alig megsebesült emberek, puskával a kezükben. Viszont akik itt élnek tudják, egyértelműen tudják, hogy mi történt és ez a háború is ezért van, hogy ezeket a vadakat legyőzzék, de amiről a most érkezett turisták nem tudnak, hogy ezeknek emberi alakjuk is lehet. Pontosan ezért történt az, hogy a nőt a gyerekkel meglőtték, védekezés szempontjából. Férje ezt se hagyta annyiban és pajzsként állt be eléjük, hogy semmi bajuk se eshessen. Nem kímélték a férfit sem, de ő minden erejével tűrte, amíg el nem ájult. Mielőtt ez bekövetkezett volna, a szeretett nő könnyeivel küszködve fordult hátra és elrejtette a gyereket egy üres házba amit tálalt. Rázárta az ajtót, hogy ne tudjon kijutni és az ottani fegyvert amit megpillantott a házban, magával vitte és védte kisfiát minden erejével. Az első tíz perc zökkenő mentesen ment és mindent ami mozgott lelőtte vagy agyon ütötte ha a közelébe került. Buktatója mindössze az volt, hogy nem figyelt eléggé és kifogyott a lőszerből.

Ez idő alatt, a kis barna hajú fiú is megtalálta módját hogyan mászhatna ki a szekrényből és felmérve a terepet az ablakhoz sietett, a hangokból se sejtett jót. Anyja ki az utolsó csepp erejét is arra áldozta, hogy neki semmi baja ne essen, mielőtt a vérveszteségtől összeesett volna, az ablak felé fordult, így látta meg kétségbeesett kisfiát. Mindössze rámosolygott úgy ahogy mindig is szokott, kedvesen és elbűvölően, jelezve, hogy minden rendben van, majd a porba hullott.
Ahelyett, hogy becsukta volna a szemét, vagy elsétáljon az ablaktól, helyette végignézte anyja halálát. Szomorú volt, ideges és félt, lábai földbe gyökereztek és mintha valami késztette volna, hogy nézze végig, nem tudott elfordulni. Könnyei patakokban folytak le az arcáról és úgy érezte, hogy a sötétség körbe öleli őt, bosszúvágy, önmarcangolás, hibáztatva őt, hogy ez miatta történt.

Letörölte könnyeit és szemügyre vette az állatot. Egy farkas volt, vörös bundája megcsillant a fényben, mik amúgyis égnek állva meredtek felfelé idegességéből adódóan. S mikor az úgy érezte, hogy végzett, ott hagyva a holttestet elfutott, be a falu központba.