Világok és kalandok

Új élet, új család, új kezdet

Mikor az egész elkezdődött...

Judith szemszöge:

Boldog várakozással telve néztem ki a repülőgép ablakán. Már alig vártam, hogy a gépünk megérkezzen Londonba és végre megpillanthassam a híres fővárost, amit mindig is látni szerettem volna. Eddig azonban csak az óceán hatalmas vizét lehetett látni.

Lopva a szomszédos székeken ülőkre néztem. Öcsém hozzám hasonlóan várta, hogy mikor érünk már oda, mellette apám pedig elmélyülten olvasott valamit a telefonján. De mikor észrevette, hogy feléjük tekintgetek, fel nézett rám, majd a bal oldalán ülőre, és össze mosolyogtunk. Nem volt ám mindennapi, hogy drága öcsém ilyen csöndben ül egyhelyben.

A mellettem lévő szék üres volt így zavartalanul nézlődhettem és beszélgethettem apával.

– Na, várod már, hogy megérkezzünk? – kérdezte tőlem az említett halkan, és a karfájára támaszkodott. 

– Nagyon – válaszoltam az igazsághoz híven. – Bár ha jól látom van aki még nálam is jobban várja – tettem hozzá bujkáló mosollyal öcsémre pillantva, mire apa is elmosolyodott.

– Mit vársz, életében először ül repülőgépen.

– Ez jogos – bólintottam elismerőn. – Apropó, az útból még mennyi van vissza?

- Nem sok – felelte apa – Körülbelül még egy 20 perc, de... – azonban ekkor egy hatalmas robaj szelte át az utas teret. Az emberek rémülten kiáltottak fel, majd forgolódni kezdtek hátha megtalálják a hirtelen zaj forrását. Ám ezt leszámítva nem történt semmi. Nem jött semmiféle vészhelyzeti hívás, ami tudtunkra adta volna, hogy bármi történt a járművel.

 – Mi volt ez? – kérdezte öcsém riadtan hol apámra, hol rám pillantva.

– Nem tudom fiam. De aggodalomra semmi ok. Ha probléma történt volna a géppel, arról azonnal szóltak volna – próbálta nyugtatni apa, és felém is küldött egy jelentőség teljese pillantást. Őszintén reméltem, hogy igaz amit mond. Lassan vissza dőltem az ülésembe és behunytam a szemem.

– Apának igaza van. Ha lett volna valami, jelentik... de mi van ha nem? Mi van ha elromlott a bemondójuk, és nem tudnak nekünk szólni, hogy mi a helyzet? És ha lezuhanunk? – gondoltam. Úgy döntöttem inkább kinyitom a szemem, mert nem akartam még ehhez hasonló golndolatokkal gyötörni magam feleslegesen, de amikor ez megtörtént, valami furcsa bizsergő érzés fogott el. Nem sejtettem, hogy ez az érzés lesz ami megváltoztatja majd az egész hátralévő életemet... Valami megváltozott, de nem tudtam mi. Aztán eszembe jutott.

Az emberek már egyátalán nem hangoskodtak és pánikoltak, hanem úgy ültek ott mintha az elmúlt öt percben nem történt volna semmi. Tanácstalanul néztem apára de ő ugyanúgy nézett vissza rám. Pár percig még a nyakamat nyújtogatva leskelődtem, de egy idő után ráhagytam a töbségre, bedugtam a fülhallgatót és valamilyen oknál fogva nem is foglalkoztam többet az üggyel. Csak akkor néztem föl a zenelejátszómból, amikor bejelentették, hogy a leszálláshoz kérik az öveket bekapcsolni, de valahogy ez a hang is kicsit gyanús volt... nem ugyanaz volt mint a felszállásnál.

– Biztos csak a másodpilóta. Lehet megunta, hogy csak ülnie kell a társa mellet és úgy döntött hasznossá teszi magát. – gondoltam végülis vállat vonva.

Ezt követően mikor kiléptem a repülő nyílásán, friss levegő csapta meg az orromat és éreztem azt a valamit, amit a könyvekben általában a "változás szelének" hívnának.

Vidáman csatlakoztam apához és öcsihez, hogy segítsek lepakolni a bőröndöket és a poggyászt, aztán elindultunk valami buszmegállót keresni. Útközben akaratom ellenére is feltűnt, hogy az emberek többsége kalapokban és öltönyökben járkálnak. Láttam apán, hogy ez neki is feltűnt de ő az előkelő londoni divattal magyarázta, én pedig rá hagytam. A buszon sokan megbámultak minket. Gondolom a bőröndök miatt de az is lehet, hogy az érdekes ruházatunknak köszönhetően. Azt már meg se említem, hogy nekem és az öcsémnek elméletileg az iskolában kellett volna lennünk akár csak apámnak a munkában.

Miközben ezen töprengtem a busz megérkezett abba az utcába ahol az újdonsült lakásunk várt. Csak hát... ami azt illeti... nem pontosan úgy nézett ki ahogy azt a képeken láttuk. Külsőre csak apróbb eltéréseket lehetett felfedezni akár csak odabent, viszont amikor a nagyszobába értünk... El kellett folytanom egy felkiáltást döbbenetemben és persze örömömben is, mert ahogy beléptem az említett helyiségbe, rögvest szemet szúrt egy szoba közepén álló hatalmas kandalló.

– Mi a franc? Ez meg hogy kerül ide? – ráncoltam össze a szemöldökömet, de közben nem tudtam el folytatni egy hitetlen vigyort.- Tudtommal már nem építenek olyan házakat amibe kandalló is van.

– Hát egy kicsit tényleg szokatlan – vakarta meg a tarkóját apa tanácstalanul.

 – Ez ugye egy kandalló, igaz? – szólt bele a beszélgetésbe öcsém is. – Olyan mint a Harry Potterben. – tette hozzá szakértelemmel átlátva a helyzetet, mire elnevettem magam.

– Igen Zoli, tényleg olyan. – értettem egyet vele bólogatva.- Bár érdekes módon amikor a lakás keresőn néztük, egyszer sem írták, hogy lenne benne kandalló is. – jegyeztem meg, apámra nézve.

Nos ez lenne az igazi első fejezetem. Nagyon köszönöm, hogy ennyien megnéztétek valamint előre is bocsánat mert lassan íródik. Igyekszem minél többször hozni a fejezeteket, de addig is még ha esetleg valakinek lenne valamilyen építő kritikája az eddigi fogalmazásaim során nyugodtan írjatok kommentben, nagyon megköszönném.🙂

junattehar