Jég szilánkok

Harc a szíved ellen - Öltöztetnélek

Már mehettek egy ideje, amikor a távolban egy újabb, az előzőnél valamivel jobb állapotban hagyott várost pillantottak meg.
Yuuri lába alatt a föld vöröses-szemcsés volt, remegő végtagjai alatt a homok egyre jobban megnehezítette a haladást.
Izzadt, mégis fázott, és nem tudta eldönteni örülne e ha találkoznának valakivel -legyen az bármelyikük ellensége- vagy sem, hiszen valahonnan nagyon gyorsan folyadékot kellett szerezniük.
-Oké, itt egy kicsit megállunk. -döntötte el.
Lassan leguggolt, és egy fa tövébe ejtette a hátán félig alvó férfit. Az orosz halkan huppant egyet, fejét egyből a fa törzsének vetette.
-Hol vagyunk?
Yuuri elővette a térképet, de nem sokra ment a sajátjával.
-Inkább mondd meg te. Te vagy itt a helybéli. -nézett rá gúnyosan.
Miközben az orosz pár pillanat múlva megadóan kezdett keresgélni a hátizsákjában, Yuuri elhelyezkedett mellette.

Viktor a 2026-os kiadású térképet kettejük ölébe nyitotta, és odatette a mutató ujját a pontra, ahol a vonalak szerint voltak.
-Itt vagyunk most, ez Vologda.
A fekete hajú bizonytalanul fordult a másik felé. Nem tudta mennyire bízhat benne, bár gyanította a legjobb lenne ebben a pillanatban elfutni, mégis maradt.
-Merre van Szentpétervár? -kérdezte a térképet figyelve.
-Minek neked Szentpétervár?
Yuuri nem válaszolt.
Az orosz az első pontról nem vette el az ujját, hanem a piros, várost jelölő pontig húzta, a papíron keresztül végig Yuuri combjain.
-Itt. Hatszáz ötven kilométerre innen.
-Az nagyjából öt nap gyaloglás. -nézett a távolba.
-Miért akarsz eljutni oda?
Válasz helyett elővette a saját térképét, és egy kék tollal kiemelt útvonalat mutatott Viktornak.
Ha lelövi lelövi, ha nem, nem.
-Ez itt Pétervár. -tette ő is a pontra az ujját. -És ez itt Savonlinna, már a határon túl, Finnországban. -most Yuurin volt a sor, hogy a férfi combjain végig húzza az ujjait. -Pétervártól kb ugyanannyi a távolság, négy nap gyalog.
-Oda akarsz eljutni? -kérdezte csodálkozva Viktor.
Hallott már olyat, hogy a katonák elfutnak vagy elszöknek a csatatérről, de senki sem jut ilyen helyzetben túl messzire. Elfogy az élelmük, ellenség talál rájuk, vagy rosszabb, a saját csapatuk. És akkor ott vannak még a sérülések, vadállatok, csapdák...
-Nincs veszteni valóm. -mondta halkan Yuuri. -Vagy itt halok meg, vagy ki tudja mikor, kicsit később. Meg kell próbálnom.
-Senki sem vár haza?
-Azt mondtam nekik, ne várjanak. Így könnyebb, nem?

Viktort nem várták haza. Mielőtt behívták volna volt egy kutyája, de rajta kívül senki más. Nem hiányzott neki senki, és ő sem senkinek. Makkachint a szomszédokra bízta.
-Át kellene öltöznöm.
-Nekem is.
-Mikor fogsz megölni? -fordult Viktor felé a férfi.
Erre hirtelen nem tudott mit felelni.
-Öm... Nem tudom. Ne haragudj, de mégiscsak ellenségek vagyunk, vagy mi.
Yuuri csak némán bólintott egyet. Nem haragudott rá, nem is szomorodott el. Tényként kezelte.
-Miért?
-Csak hogy tudjam, meddig tervezzek. Tudod, feleslegesen nem töröm a fejem, ha úgyis meghalok. Inkább napozok egész nap. -ironizált színtelen hangon.
-Meddig akarsz menni?
-Hát. -ült feljebb, és megint a térképre mutatott. -Ha elértem Savonlinna-t, onnan már csak három nap az út Kajaani-ig. -automatikusan ültek közelebb egymáshoz, hogy jobban lássák a Viktor comjától egészen a térdéig vezető utat.
-Ott... ott jó lenne.

Yuuri nem mondta el miért, és Viktor sem kérdezte. Persze ha kérdezte volna, akkor sem mondta volna el neki, hogy azért, mert abban az államban egészen elfogadó a társadalom azokkal, akik nos... férfiakba is beleszeretnek férfi létükre.
-Értem. Hát, sok sikert. -nézett fel a mellette ülő.
Yuuri is oldalra tekintett, egyenesen a viharkék szempárba.
-Kösz.

Éjszakára nem gyújtottak tüzet, pedig mindketten fáztak az átázott ruhák miatt. Yuuri őrködött, amíg Viktor a fa mellett aludt. Egyszer-kétszer lehunyta a szemeit, pár pillanattal tovább tartotta csukva őket, csak hogy ne száradjanak ki. Ezek a pislogások végül túl hosszúra nyúltak, míg nem az egyik pihenő lett az utolsó.