Jég szilánkok

Harc a szíved ellen - Szavaid

A picit nagyobb kihagyást én, és a mára már szerencsére elmúlt írói válságom támogattuk ✨
Jó olvasást ❤️

Fehér volt valamikor, legalábbis annak kellett lennie, mert most koszos sárga színben kopott a falakkal együtt.
Yuuri álmosan bámulta a plafont.
A kórház álmosítóan hatott megfáradt idegeire. Néha egy-egy nővér sietett el a szobája előtt, az ápolók idegen nyelven adtak egymásnak utasításokat mikor újabb betegek érkeztek az osztályra, esetleg a már meglévők közül lett valamelyikkel baj -de sosem Yuurival.
Ő igyekezett meghúzni magát, minél kisebb feltűnést keltve.

Folyamatosan Viktoron járt az esze, de az ő szervezete sem volt fáradhatatlan és a zavaró zajok, melyek a kórház velejárói voltak, már csak tompa háttérzörejekként értek el hozzá.

-Nem akar egy levelet írni?

A hang egészen közelről jött. Oldalra fordult, ekkor már tulajdonosa is volt a vékony hangszálaknak: szőke, karcsú, alacsony ápolónő ült az ágya mellett, ki tudja már mióta. Arany haja a válláig ért, laza hullámokban kócolódott össze. Sötét szemeivel kíváncsian nézett Yuurira, akinek fel sem tűnt, hogy angolul beszélnek hozzá.

-Nem tudom.

Honnan tudta a lány, hogy egyáltalán van valaki, akinek írhatna?

-Próbálja meg. Segítek. -mosolygott rá.

Apró kezeiben már ott volt a toll és a papír is, amit egy keményebb kartonlapra tett, hogy könnyebb legyen az írás.
Yuuri nem tudta hogy kezdjen neki.

-Képzelje azt, hogy én vagyok a címzett. -bátorította a férfit. -Mondja, hogy nézek ki?

Yuuri először rettenetesen hülyén éreztem magát, de akaratlanul is Viktort kezdte képzelni a mellette lévő székbe. Nem akarta, mégis megjelent.

-A haja kicsit rövidebb, oldalt felnyírt. És nem olyan napszőke, mint az öné. Inkább olyan ezüst, mint a holdfény késő éjszaka. A szemei kékek, mindig más árnyalatban. Magasabb, izmosabb, vidámabb. És hidegebb is, de csak egy picit. Talán a háborútette azzá, nem tudom... Velem viszont nagyon kedves, óvatos. Sosem tudom mit mondjak a közelében.

-Akkor most megírhatná.

A férfi sóhajtott egyet, a széken ülő Viktor is noszogatva bámulta őt.

Kedves Viktor,

egy hete vagyok már a Savonlinna-i kórházban.
Tudom, korai hogy írok, de aggódom érted.
Csak annyit mondtál, hogy majd meglátogatsz, azt nem, mikor.

A benned felmerülő kérdésekre a válasz: igen, minden rendben ment. Az ápolók nagyon kedvesek, a sebeim is gyorsan gyógyulnak.
Azt mondták egy hónapon belül hazamehetek. Megkérdezték van e rokonom akinek tudnak szólni.
Elmondtam hogy leszereltem, és te is jönni fogsz, de a papírjaimat elvették mikor megsérültem, így nem tudom igazolni magam. Remélem mire jobban leszek és ki kell magyaráznom ezt, már itt leszel.
Most sem én írok, ehhez még kell egy kis segítség...

Azt is hallottam, a háborúnak hamarosan vége.
Nem tudom, akarom e tudni végül ki győzött, mert minden esetben ártatlan emberek haltak meg, mi is öltünk és erre semmiféle mentség nincsen.

Sokszor riadok fel egy álomból, amelyben vagy én gyilkolok, vagy téged ölnek meg, de sosem boldog a befejezése.
Utálok egyedül lenni a szobában, pedig örülnöm kellene, hogy eddig még nem dobtak ki.
Abszurd, mennyire felforgattuk egymás életét, mégsem ébredtünk még egymás mellett.
Remélem nem sérültél meg...