IOV 2.0 - Egy új verseny ✔

🌻🌻46.🌻🌻

Már nyolc óra is elmúlt (bőven), nagyban telóztam, amikor megláttam, hogy Marci elérhető Messengeren. Én pedig hirtelen felindulásból ráírtam.

„Szia! Hallottam a mai feladatról. Te melyiket csináltad? Bence már az új feladaton van? Te címvédőként tudod mi lesz a döntő napján ugye? Nem mondtad el senkinek?"

„Szia Léna! Én csöveket raktam össze és vizet borogattam. Egy élmény volt. Alig tudtam összecsavarni azokat a rohadt csöveket."

„Jaja, Bence elment valami neonos, világítós feladat lesz az erdőben. És basszus én megölöm."
„

Elmondta Noelnek, hogy mindenki visszajön szurkolni. De gondolom erről te is tudsz."

„Igen, tudom. Először azt hittem én árultam el véletlenül. Sajnálom a feladatot, pedig ötletes volt. És az időtök is jó volt nem?"

„Jó volt egyébként, Kitti a végén megette a cseresznyéket, Róbert meg leordította a fejét. :D"
„Amúgy nehogy elmond bárkinek, hogy Noel tud arról, hogy visszamegyünk. Ki is zárhatják a csapatukat!!!"

„Jaj, ezt nem tudtam. De ne aggódj, lakat a számon."

„Amúgy holnap találkozunk. Már várom, hogy lássalak."

„Én is! :)"

Egy csomót beszélgettünk még Marcival, de amikor elálmosodtam elköszöntem tőle. Reggel nyolckor (mikor felébredtem) láttam, hogy írt még egy üzenetet.

„A sötétzöldek nem tudták, hogy világítós a toll, kiestek. Maradt a szekta, és az ellenszekta."

Jaj. Ezek szerint a négy csapat közül valamelyik hazaviszi a kupát. Kíváncsi vagyok ki lesz az. Mindenesetre az, hogy ki jut tovább a döntőbe, még ma kiderül. Délután kettőkor indulunk a Körös-Maros irányába. De ezúttal civil ruhában, immáron kiesett versenyzőkként.
Fél kettőkor elindultunk otthonról apával. Mindenem megvolt. Holnapi ruha, pizsama, fogkefe és más egyéb dolgok, egy kis nasi és üdítő az útra. Tatár igazgatóúr már az iskola előtt állt és várt ránk. Egy dobozos sört szorongatott a kezében.
– Á Léna, jó újra látni – kiáltott fel, amikor meglátott.
– Jónapot.
– Ha jól látom, akkor az ott Dominik – pillantott az utca végébe. – És nyilvánvalóan Janka és Tibor is hamarosan megérkezik.
Olyan deja vu érzésem volt... Olyan volt, mintha csak most készülnénk elindulni a versenyre, elindulni messze az otthonunktól, az ismeretlenbe. Egy számunkra teljesen idegen versenyre. De ez nem így volt. Most tudtuk hova megyünk, azt is, hogy csak két félnapra, és azt is tudjuk, hogy már nem versenyzők leszünk, hanem csak nézők, akik szurkolnak majd a két utolsó csapatért. Ezektől eltekintve tényleg úgy éreztem magam, mint két héttel ezelőtt azon a napon, amikor elindultunk az Iskolák Országos Versenyének első napjára. Valami mégis hiányzott...
– Sarka tanárúr is jön? – kérdeztem.
– Nem. Azt mondta, hogy megbetegedett. Lehet, hogy a partin kapott el valamit. De az is lehet, hogy a versenyen.
– A verseny alatt kétszer láttam a tanárurat. Mikor a versenyre mentünk, és amikor jöttünk vissza.
– Szóval azt mondod, hogy semmit nem tett a csapatért? Jelentéktelen volt az ottléte? – csodálkozott az igazgató.
– Igen, azt.
– Az eszem megáll. Ő kapja meg Aradi Zsuzsa helyett a 9.b-t. Rémes egy osztály.
Domi megérkezett hozzánk, valóban ő volt az a valaki az utca végén.
– Üdv – biccentett.
– Szia. Jobban vagy már? – kérdeztem kedvesen. A tegnapelőtti hányásai ugyanis nem voltak valami kellemesek.
– Jól vagyok, köszi Léna. Viszont a biztonság kedvéért hoztam hányózacskót.
Tíz perc múlva Janka is megérkezett egy igen rövid fekete nadrágban és egy piros hastrikóban. Én a tegnap vásárolt virágos ruhámban voltam amúgy. Amikor Tibi is megérkezett rögtön megkínált minket békás gumicukorral. Egyet elfogadtam.
– Hol késik már az a busz? Három perce elmúlt két óra – mérgelődött Tatár és beleivott a sörébe – Pfúj! Ez megsavanyodott.
– Tessék idedobni, majd én megiszom – nyúlt érte Tibi.
Az igazgató egy pillanatig elgondolkodott, aztán egy „felőlem" vállrándítással odaadta a megsavanyodott sört az iskolája egyik diákjának.
Még néhány perc múlva megérkezett a fehér busz, ám mielőtt leparkolt volna szorosan megöleltem apát.
– Várlak vissza kincsem. És kérlek ne szerezz több sérülést.
– Ajj apa – nevettem fel és nyomtam egy puszit az arcára.
– Mondtam, hogy még találkozunk – kacsintott rám és Jankára a buszsofőr, amikor a csomagjainkkal együtt felszálltunk.
– Ha tudná mennyire kiborított minket az az egyetlen mondat – nevettem fel és helyet foglaltam.
Tibi és Domi után Tatár is felszállt a buszra, mi pedig kérdőn néztünk rá.
– Mivel Sarka tanárúr beteg lett, és egyik kollegám sem ér rá, én jövök veletek, mint kísérő – magyarázta el, mire egy „ÁÁÁ" hagyta el a szánkat.
– Ááá. Konnichiwa – idézett a Taxi kettőből az igazgatóúr, mire mind felnevettünk.
A busz elindult, én pedig szembesültem azzal a ténnyel, hogy csupán órák kérdése és láthatom Noelt. Nagyon izgatott lettem emiatt.
– Léna kérsz csokit? – tartott felém Tibi egy egész tábla Milka csokit.
– Ú, köszi. Az egészet megkapom? – kérdeztem ártatlanul, mire felröhögött és adott két sort. Ó, na mindegy. Ennyi is elég lesz.
– Chipset kér valaki? – szedtem elő a sajtos CHIO chipsem.
Mindenki kért belőle, még Tatár és a buszsofőr is. Bedugtam a fülhallgatómat és elindítottam a Rita Ora lejátszási listámat. How to be Lonely; Let You Love Me; Ritual és még sorolhatnám.
Az út nagyon lassan telt, a zenét is hamar meguntam, úgyhogy Jankával néztem sminkes videókat YouTube-on. Egyszer kénytelenek voltunk megállni egy benzinkútnál, mert Tibinek – a saját szavaival élve – hugyoznia kellett. Nincs mit tenni, Tibinek folyton mosdóba kell mennie, és ezt általában közli is velünk. Mondjuk ebben az egészben nyilván közrejátszott Tatár megsavanyodott söre is.
Végre megérkeztünk a Körös-Maroshoz. Igaz, megint gyalogolnunk kellett a dögmelegben, de most legalább nem vastag melegítőben voltunk, hanem szellős nyári ruhában. És azt is tudtuk merre kell menni, nem voltunk bizonytalanok, és már nem is izgultunk amiatt, hogy bejutunk-e a versenyre. Bejutottunk, de kiestünk. Ez most teljesen más lesz.
Tibi felajánlotta, hogy hozza a táskám – milyen kedves tőle – így én teher nélkül mehettem. Jó vicc, a sín sokkal nagyobb teher, mint mondjuk egy táska. De lassan kezdem megszokni, hogy a lábamon éktelenkedik.
Már láttuk a távolban a tábor elkerített részét és a kapu előtt ácsorgó gyerekek és tanárok sokaságát. Rendkívül izgalmas volt közeledni feléjük.
– Azok a sárgák! – üvöltötte valaki a tömegből. Mikor odaértünk rámosolyogtunk mindenkire.
Egy sorsra jutottunk, kiestünk a versenyből, de visszajöhettünk. Méghozzá azért, hogy megnézzük a döntőt és szurkoljunk. De vajon kinek? Melyik lesz az a két csapat, akik bent maradnak a döntőben?
– Tibi! – kiáltott fel egy lány hang.
– Csenge! – kiáltott Tibi is. Ledobta a kezében tartott táskákat – az enyémet is, köszi – és a szőke hajú lány felé vette az irányt. Csenge sárga felsőben és sima farmersortban volt. Szőke haja lófarokba volt kötve, zöld szeme pedig vadul csillogott. Konkrétan ráugrott Tibire, ő pedig el is kapta. Csenge körül fonta a derekát a lábával és Tibi arcát megfogva hosszasan megcsókolta. Tibi a derekánál tartotta őt és meg is pördültek párszor.
– Én meg a forever alone, sziasztok – jött elő Abigél. Kreol bőréből ezúttal sem láttam sokat, fekete streccs nadrágban volt és piros felsőben.
– Abigél! – öleltem meg mosolyogva.
– Léna jó látni. Hogy van a lábad? Szabotázs történt higgy nekem.
– Szerintem semmi ilyesmiről nincs szó. De jól vagyok, köszi.
– Ugyanúgy öltöztünk fel – lépett oda hozzánk Janka. – Csak én kicsit ribancosabban.
– Tényleg, jól nézel ki – ölelte meg Jankát Abigél. Annak ellenére, hogy a verseny alatt nem igazán lettek barátnők.
– Sziasztok – jött oda hozzánk a világoskék csapat két fiú tagja, Roli és Krisztián.
– Sziasztok – köszönt Domi vidáman.
Aki amúgy az úton majdnem hányt egyet. De csak majdnem!
– Mikor mehetünk be? Kedvem támadt megtépni a lila és a rózsaszín csapat lány tagjait – mondta ki hirtelen Janka.
– Az egyik szervező szerint percek kérdése. Csak valami balhé van odabent – mondta Roli.
– Milyen balhé? – kérdeztem.
– Azt nem tudjuk. De szabálytalankodás volt.
– Lehet, hogy kiteszik a lila és a rózsaszín csapatot? – gondolkodott el Tibi.
– Úristen. Akkor a feketék és a pirosok egymás ellen mennének. Nagyon durva lenne – mondta Abigél.
– Vagy kétszeres győztes lesz a piros csapat, vagy Noelék nyernek. Jézusom – hüledeztem.
– Figyelem csapatok! Háromra nyitjuk a kaput, és kulturált módon bemehettek – szólt nekünk két szervező. – Egy, kettő, három!
Nyílt a kapu, a tömeg pedig – kicsit sem kulturált módon – beözönlött a táborhelyre. Az étkezőbe mentünk, ahol ott volt a piros, a fekete, a lila és a rózsaszín csapat. Valamint a négy kísérő tanár, Róbert és a többi szervező.
– Kedves bennmaradt csapatok. A lila és a fekete csapat. Üdvözöljétek régi versenyzőtársaitokat, akik visszajöttek, hogy szurkoljanak nektek a holnapi döntőn. Az instrukciókat vacsorakor kapjátok meg, addig is jó szórakozást nektek – mondta Róbert és a szervezőkkel együtt kiment az étkezőből.
A lila, a rózsaszín és a fekete csapat tagjai (Noel kivételével) nagyon meglepődtek azon, hogy visszatértünk, mi pedig, az ellenszekta tagjai azon kaptuk magunkat, hogy nem a lila és a rózsaszín csapat esett ki, hanem a rózsaszín és a piros. Te jóságos ég!