IOV 2.0 - Egy új verseny ✔

🌻🌻30.🌻🌻

– Na ugye. Csenge szép lány. Kedves, aranyos és okos, nyugodtan mondd meg neki mit érzel.
– Léna. Attól még, hogy tetszik nem vagyok belé szerelmes.
– Te tudod. De jobban járnál, ha elmondanád neki. Lehet, hogy ma kiesik a csapata. Vagy a miénk.
– Ne idegesíts már! – rémült meg.
– Bocsi – mondtam halkan és a vállára hajtottam a fejem. Ott ültünk és bambultunk, mindketten belemélyedtünk a gondolatainkba. Az rántott minket vissza a valóságba, hogy megjelent Róbert. De a fekete csapat nélkül. Nyilván már a másik pihenőhelyen vannak.
– Lila csapat! Gyertek velem!
– Megyünk! – pattant fel a földről Fruzsi és Dávid.
Az utóbbi óvatosan visszanézett ránk. Pontosabban rám. Fú, takarodjon már!
Egyébként mindenki unta az agyát, a tornazsákba csempészett cuccokkal foglalatoskodtak. Voltak, akik kártyáztak, ugráló köteleztek vagy frizbiztek, gumilabdákkal passzolgattak egymásnak, de egy nyolc fős társaság kidobót szervezett; mindenki mindenki ellen. Tibi is csatlakozott a játékhoz, így egyedül maradtam. Megettem a májkrémes szendvicset és hirtelen felindulásból felléptem a telómon Instára. Aztán rájöttem, hogy hülye ötlet, mert nincs netem. Legalábbis azt hittem, de valami megmagyarázhatatlan okból kifolyólag kiváló internetem volt.
– Gyerekek! Itt van net! – kiáltottam fel.
Csak arra nem gondoltam, hogy az INTERNET szó, minden értelmes dolgot csináló versenyző figyelmét eltereli. Így tehát mindenki abbahagyta, amit csinált és ellenőrizte, hogy tényleg igazat mondok-e. Igazat mondtam. Pár perccel a bejelentésem után megjelent Róbert, és elvitte a rózsaszín csapatot. Én egyébként tökre elvoltam, beköszöntem Beni Insta live-jába, szerepeltem Virág TikTok-jában és Top10-es YouTube videókat néztem Tibivel. Viszont a következő csapat, akiket Róbert elvitt azok mi voltunk. A sárgák.
A helyszín ugyanaz volt, mint a múltkori páros erőnléti feladatnál, csak most nem azok az akadályok voltak ott. A vízben rengeteg feladat volt, de az engem nem érintett, hisz oda úgyis Tibi fog menni. Az én feladatom pedig elméletileg egy torony megmászása lesz. De komolyan, egy olyan tipik falmászós akadály volt, és kicsit magasabb, mint amire számítottam. Mégis hogy rakták össze ezt az egészet?
– Na! Ki hova megy? – fordult felénk Róbert.
– Enyém a víz, mint múltkor – lépett előre Tibi.
– Rendben, akkor tiéd a torony – pillantott rám, én meg ijedtemben nyeltem egy nagyot. Azért az a torony nem öt és fél méter magas, mint az a kötél volt, van ez tizenöt méter is.
– Akkor tisztázom a dolgokat – kezdett bele Róbert. – A vizes pálya végén van egy kulcs, a torony tetején pedig egy doboz, ha mindkettő megvan, akkor a kulccsal ki kell nyitni a ládát és le kell nyomni a benne lévő stopperórát, ami az induláskor kezdi el számolni az időt.
– Hogy jutok majd le onnan? – kérdeztem kétségbeesett hangon.
– Na hogy?
– Le is kell másznom.
– Le bizony.
– Ááá... – rettentem meg.
– Ne aggódj, ki leszel biztosítva.
– Oké – bólintottam, bár még mindig liftezett a gyomrom a torony látványától és a gondolattól, hogy nekem oda fel kell másznom.
A szervezők kibiztosítottak engem a torony tetejéről lógó kötelekkel és kapcsokkal, egyszóval hevederrel vagy mivel, és teljesen biztonságban voltam. Ez tény, de az agyam nem igazán akarta elfogadni ezt a gondolatot, úgyhogy a rajtolás előtti utolsó percben a zuhanástól és esetleges haláltól való félelmem miatt elmondtam egy gyors imát. Huh. Tibi készen állt, és én is megvoltam, úgyhogy már csak Róbert utasítására vártunk.
– Ééés... START! – kiabálta a főszervező.
Tibi villámlás sebességgel indult neki az első vizes feladatnak, én meg egy "csakazért is megmászom ezt a szart" gondolattal fogtam meg az első két olyan kapaszkodót, amit elértem. Folyamatosan, egymás után raktam a kezeimet meg a lábaimat, annyira koncentráltam a feladatra és a kapaszkodók különböző színeire és formáira, hogy meg is feledkeztem a magasságról. Kb a felénél járhattam a mászásnak, amikor Tibi felől egy koppanást hallottam.
– Jól vagyok, csak bebasztam a fejem – intett a felé igyekező aggódó szervezőknek, és mintha mi sem történt volna ment tovább.
A hosszú, kínkeserves mászás után, végre felértem a torony tetejére. Jó magasan voltam basszameg. Hiába van rajtam kötél meg minden, ha innen leesek... Ügyelve arra, hogy a biztosító szalagok ki ne kapcsolódjanak, vagy épp le ne rántsanak a mélybe, beléptem a torony tetején lévő kis szobácskába. Elméletileg itt van valahol a doboz benne a stopperóránkkal, ami kitudja mennyi időt mutat. Teljesen elvesztettem az időérzékemet mászás közben.
A szobában volt egy szék, egy tükör, egy fogas és egy szőnyeg, A fogason lógott egy kabát, egy tarisznya és egy kalap is. Ezeken a dolgokon kívül semmit sem láttam.
– Hol a doboz? – kérdeztem magamtól, mert hát válasz nem érkezett.
Megnéztem a szék alatt, tanulmányoztam a szobát tükrön keresztül és végül arrébb toltam a szőnyeget. A dobozra nem találtam rá, viszont egy titkos csapóajtóra igen. Hm. Vajon csak a szervezők használják, hogy gyorsan felhozzák az adott csapatok dobozait, vagy ezt a versenyzők is alkalmazhatják, hogy gyorsabban végezzenek a feladattal? Megpróbáltam kinyitni, és érdekes módon sikerült. Épphogy csak lekukkantottam, tisztán látható volt a lefelé vezető, fából készült csigalépcső. Egy pillanatra az is megfordult a fejemben, hogy a doboz a csigalépcső végén van, de akkor mi értelme volt ide felmásznom? Meg Róbert nyilván szólt volna, hogy a toronyból kell elindulni valahova... Meg szó szerint ki vagyok kötve, úgyhogy nem igazán mehetek arra. Hagytam a fenébe és tüzetesebben átnéztem a fogast és annak tartalmát. A kabát zsebei üresek voltak, viszont a tarisznyában volt egy... Egy sárga doboz. Bingo! Volt rajta egy kulcslyuk is, szuper, megvagyok, gondoltam magamban. A gond ezzel az volt, hogy adódott egy problémám. Egy elég nagy problémám. Mégis hogyan fogok innen lemászni?!
Ügyelve arra, hogy még csak véletlenül se zuhanjak le a magasba, kihajoltam a toronyból és szememmel felmértem a terepet.
– Tibiii!!! – ordítottam el magam.
– Mi az? Ott ragadtál? – nézett fel rám a vízből.
– Nem. Vagyis de. Nem tudok lemászni a dobozzal a kezemben.
– Megvan a doboz? – ujjongott.
– Meg, de nem tudok vele lemászni – magyaráztam kiabálva.
Tibi elgondolkodott egy pillanatra, aztán így szólt:
– Dobd le!
– Mi?
– Dobd le! – kiabálta és folytatta a félbehagyott feladatát. Valami rudakon csimpaszkodva mászott át a patak felett, közben pedig folyamatosan ömlött rá fentről a mesterséges víz.
– Dehogy dobom! Még eltörik.
– És? Ledobhatod. Nem tiltja egy szabály sem ugye? – nézett a pálya szélén álldogáló Róbertre, aki egy tipikus "nem mondok semmit" fejjel nézett rá vissza. – Dobd! – parancsolta Tibi és folytatta a feladatát.
– A csigalépcsőt nem lehet használni? – kérdeztem kiabálva a főszervezőtől, aki egy elég meglepett tekintettel csóválta meg a fejét.
Ezek szerint csak a szervezőknek lett felépítve, és eddig senki se vette észre, hogy ott van. Kivéve engem. Visszatérve Tibi utasítására és a doboz-problémára, jobb kezemmel a torony szélébe kapaszkodva ledobtam a sárga dobozt. Végig néztem ahogy zuhan tizenöt métert. Szegény.
Gyors visszacsuktam a csapóajtót és visszatettem rá a szőnyeget, aztán erősen koncentrálva és megkapaszkodva ereszkedni kezdtem. A lefelé vezető utam során ismét tudatosult bennem a magasság, ahol voltam, de igyekeztem elkergetni a gondolataimat és csak az ereszkedésre összpontosítani. Valahol a felénél járhattam, amikor Tibi felkiáltott.
– Kész vagyok! Itt a kucs!
– Fuss! – kiabáltam neki. – Nyisd ki a dobozt és nyomd le a stoppert! – olyan gyorsan szedtem a kapaszkodókat, amilyen gyorsan csak tudtam, igyekeztem minél hamarabb leérni hozzá.
– Oké kinyílt, nyomom – hallottam meg fél perc múlva ismét a hangját.
– Nem! Nem! – kiáltott rá Róbert. – A lány még nem végzett.
– És? Megvan a doboz és a kulcs is. Kinyitottam, itt a stopper. Megnyomhatom.
– Mondjuk ez igaz – kezdett el magában gondolkodni a főszervező. – Jó, nyomjad.
– Ééés... Kész!
– Mennyi az időnk? – kérdeztem ereszkedés közben.
– 21 perc és 18 másodperc.
– Jeeey – mosolyodtam el.
Igazából sok és kevés időnek is mondható, nem tudjuk az előttünk teljesítő csapatokhoz viszonyítani. Még nagyjából két perc telhetett el, amikor végre leértem. A szervezők leszedték rólam a hevedert én meg az örömtől és adrenalintól túlfűtött testemmel nekirohantam Tibinek és szorosan átöleltem. Róbert odaállt mellénk és szúrós szemmel nézett ránk. Ajaj.
– Túl jártatok az eszemen.
– Túl bizony – bólogattunk vigyorogva.
– Az előző három csapatnak volt annyi esze, hogy tarisznyával együtt hozták le a dobozt.
– Milyen tarisznya? – értetlenkedett Tibi.
– Bakker tényleg – nevettem fel őszintén.
– De ahogy te mondtad – pillantott Tibire. – Kijátszottátok a rendszert.
– Ki bizony – bólogattam. – És nyertünk vele két percet – fűztem hozzá, mire a narancssárga melegítős főszervező elismerően bólintott egyet. – Ó, és rátaláltam a csapóajtóra és a csigalépcsőre.
– Na azon őszintén meglepődtem – vallotta be és ha jól láttam, akkor halványan elmosolyodott.
– Nemtom' miről van szó, de lehet érte plusz pontot kapni? – szólt bele a beszélgetésbe Tibi.
– Majd meglátjuk – mosolyodott el sejtelmesen és normál léptekkel elhagyta a helyszínt.