IOV 2.0 - Egy új verseny ✔

🌻🌻26.🌻🌻

– Sajnálom szürke csapat. Összesen hét pontotok lett. Ez a legrosszabb eredmény, úgyhogy pakoljatok össze! Pár perc múlva indultok haza.
– Ajj – biggyesztette le a száját Berni.
Tényleg, szegény Berni! Az étkező ajtajában megöleltem és el is búcsúztam tőle. Nagyon letört volt a kiesés miatt, és én hiába próbáltam együtt érezni vele, titkon nagyon boldog voltam. De nem azért, mert kiestek, hanem azért, mert mi bent maradtunk a versenyben. Az aranysárga csapat. Ennek ünnepléseként összeölelkeztünk, de utána mindenki ment a dolgára. Tibi gyúrni ment, Domi fürdeni (leizzadt a kosárban), Janka mosni én pedig sétálni. Telefonnal a kezemben leültem a medence szélére, felhajtottam a nadrágom szárát és belelógattam a lábam a vízbe. Akár a verseny második napján. Elgondolkodtam azokon a dolgokon, amiket eddig magunk mögött hagytunk. Ötödik napja vagyunk itt a Körösnél, a csapatok száma pedig egyre csak csökken. Kiestek a barnák, a világoszöldek, a türkizek, a fehérek és most a szürkék. Vajon ki lesz a következő? Ha a lila és a rózsaszín csapaton múlik akkor mi. Vajon meddig maradhatunk még versenyben? Mi lenne, ha mi nyernénk meg? Megannyi kérdés választ mégse kapok egyikre se. Gondolatmenetemet az zavarta meg, hogy valaki leült mellém. Marci.
– Szia – köszönt.
– Szia – köszöntem vissza.
– Mit csinálsz?
– Semmit. Gondolkodok.
– Te Léna.
– Igen?
– Kérdezhetek valamit?
– Persze – mosolyogtam rá kedvesen.
– Szeretném tudni, hogy minket pirosokat miért hagysz ki a buliból.
– Milyen buli? – értetlenkedtem.
– A sárgák, a feketék és a világoskékek. Jól összehaverkodtatok pedig azt hittem felfogtad, hogy ez egy verseny – mondta fapofával. – Szóval ki vele mi van! Mi beavattunk titeket a tavalyi versenybe, te meg titkolózol.
– Nem, én nem! - tagadtam azonnal.
– Akkor?
– Jó, oké. Már el akartuk mondani, de elég friss a dolog. A rózsaszín és a lila csapat alkotott egy szektát.
– Szektát? – szaladt össze a szemöldöke.
– Igen. Összedolgoznak, mocskosan játszanak. Ki akarnak ejteni minket.
– Kiket?
– Minket. Sárgákat, feketéket, kékeket. És titeket pirosokat.
– Hah! Próbálják csak meg.
– Ohó! Hidd el megpróbálják. Mindenkivel egyesével akarnak végezni, mi vagyunk a legnagyobb veszélyben. Több irányból is ostromolhatók vagyunk.
– Ti? Miért?
– Janka – magyaráztam meg egy szóval. – Mondjuk azóta már észhez térítettük, de na. Ő mégiscsak Janka.
– Jó oké. Akkor nem vagyunk kitiltva az ellenszektából ugye?
– Nem, sőt! Ti vagytok a legesélyesebbek. Ti a végsőkig tudtok harcolni ellenük.
– Oké, akkor... Vesszenek!
Marci nem maradt sokáig mellettem, én pedig unalmamban megint szókeresőzni kezdtem. Egészen addig, amíg meg nem jelent mellettem Tibi.
– Szasz Léna – támaszkodott rá a vállamra. – Domcsi azt mondja, hogy menjünk a kosárpályára, akar néhány képet csinálni Tatárnak.
– Domcsi? – fel se fogtam a mondat többi részét, egyedül az osztálytársam szokatlan beceneve ragadt meg a fejemben.
– Így hívom, csak még nem tud róla – vigyorgott, mire nevetve felálltam a földről. – Na, gyere a pályára!
Dominik elég komolyan vette azt, hogy ő adja le a jelentéseket az igazgatónknak, a fényképezést is elég komolyan vette, úgyhogy hosszú percekig próbálkozott a telefonja beállításával.
– Add már ide! – vette ki a kezéből Janka, aki szinte egy pillanat alatt tökéletesen beállította a mobilt, nekidöntve az egyik kosárpalánknak.
– Azta.
– Az évek és a rutin. Én magam vagyok az Instaképeim fotósa.
– A barátnőid nem mentek el veled fotózni?
– Az én barátnőim nem olyanok. Lehet nem is vagyunk barátnők, csak egy osztályba járunk és ugyanazok a dolgok érdekelnek minket.
Ha arra vártam, hogy megtaláljam Janka egyik gyengepontját, akkor most érkezett el az idő a felfedezésére. Kegyetlen múlt, ami jobb jövőre ösztönzi őt. Így már kezdem érteni a dolgokat.
– Mindenki fogjon meg egy kosárlabdát, póz és csíz! – kiáltotta Tibi, mi pedig követtük az utasításait.
Tibi egyik kezében a labda volt, a másikkal átkarolta Domi nyakát. Ő két kézzel fogta a labdát és vadul mosolygott, mellette Janka állt, kissé előre hajolva úgy téve, mintha éppen pattogtatná a labdát, de közben végig a kamerába nézett és mosolygott. Aztán ott voltam én is, a kosárlabdával a kezemben felvettem a „Feketeözvegy" pózt. Éljenek a Marvel filmek.
– Ezek nagyon jó képek lettek! Már küldöm is a legjobbat Tatárnak.
– Amúgy Instára is tolhatnánk valami csoportselfie-t, amióta itt vagyok szinte semmit nem raktam ki – vette elő a telóját Tibi rögtön. – Mondjátok, hogy szilikonciciii!
– Szilikonciciii!
– Te teljesen hülye vagy – jelentette ki Janka, és abban a pillanatban elkészült a kép.
Hamarosan elérkezett az ebédidő, mindenki beözönlött az étkezőbe és feltankolt a jobbnál jobb kajákból. Én Abigéllel és Csengével ültem egy asztalnál, Fruzsina (az áruló) a csapatával ült, egyszer össze is akadt a tekintetünk. De nem csak vele, Dáviddal is. Egy ideje már nem beszéltünk egy szót se, tartom tőle a távolságot, de nem is hiába.
Na tehát, mindenki békésen eszegette az ebédjét, amikor Róbert becsörtetett az épületbe, mögötte a többi szervezővel és a kísérő tanárokkal. Döbbenten néztem Sarkára, úgy tűnt még nem hagyott itt minket. Még.
– Feladat? Tanárral? – kérdezgettük ijedten.
– Nem, nem – csóválta meg a fejét a főszervező. – A mai délután szabad. Aki akar jöhet a városba.
– Melyik városba? – kérdezte Roli.
– Békéscsabára. Lehet vásárolni, ha esetleg chips vagy csokoládé hiányban szenvedtek – magyarázta el Róbert, mire mindenki nagy örvendezésbe kezdett.
Az egyik szervezőnél lehetett feliratkozni a városi programra, és én természetesen megtettem. Úgy, ahogy mindenki más is. Kivéve a lila és a rózsaszín csapat tagjait. Hm. Nem tetszik ez nekem. Úgy éreztem mintha valaki nézne engem és ez pontosan így volt. Noel engem figyelt, és pontosan tudta, hogy mire gondolok. Otthagyta a pultot egy "Inkább mégsem nem megyek" mondattal. Szóval amíg minden csapat a városban lesz, addig a szekta egy újabb megbeszélést fog tartani, ahol ördögi tervek fognak szövődni. Noel pedig itt marad és kémkedik utánuk. Ravasz.
– Hé! Noel! – futottam utána. – Hozzak valamit a városból? Ha már meghoztad ezt az áldozatot, hogy mégsem jössz.
– Kösz, kedves vagy – mosolyodott el és megsimította a vállam. Nekem meg a hideg futkosott a hátamon az érintésétől. Te jó ég, miért váltja ki belőlem ezt az érzést? – De nem kell semmi, majd ledumálom Tomival.
– Oké.
– Most menj inkább készülődni, pár perc és indultok.
El akartam köszönni, ott akartam hagyni, de valamiért nem tudtam. Álltam még ott egy darabig és csendben figyeltem a fekete melegítős fiút, aki szintén nem mozdult a helyéről. Egymást néztük, farkasszemet néztünk egymással, amit végül ő tört meg, oldalra döntötte a fejét és elmosolyodott.
– Van valami, amit mondani szeretnél?
– Nem tudom – haraptam bele a számba.
– Azért, ha rájössz szólj – mosolygott még mindig és hátat fordított nekem.
– Noel! – visszafordult felém és érdeklődve megemelte a szemöldökét. – Semmi.
Fogalmam sincs mit akartam mondani, vagy épp mit kellett volna mondanom, amilyen gyorsan csak tudtam leléceltem onnan és meg sem álltam a faházunkig.
Amikor beléptem az ajtón, akkor Fruzsina épp a haját fogta fel egy szoros copfba, Abigél és Csenge pedig a fürdőben bíbelődtek.
– Te is jössz ugye? – néztem fel Fruzsira.
– Nem, nincs kedvem. Fáradt vagyok és kibírom csoki nélkül – foglalt helyet az ágyán.
– Attól még hozzak neked valamit? – ajánlottam fel "kedvesen".
– Nem kell, köszi.
– Léna te miket fogsz vásárolni? – támadott le Csenge.
– Öhm, nem tudom. Majd, amit a szemem kíván – nevettem fel és jobban szemügyre vettem Csengét. Világoskék melegítő szett, fehér cipő, szőke kontyba kötött haj és elkenődött szempillaspirál. Jaj. – Csenge gyere csak! Itt elkenődött a szempilla...
– Hol? – kapott oda rögtön.
– Várj megcsinálom – kotortam elő gyorsan egy zsebkendőt és óvatosan letöröltem a fekete maszatot. Nem is értem miért sminkelte ki magát (mikor közelebb voltam hozzá feltűnt a púder és a szájfény is), Csenge egy gyönyörű lány. Az egyik leggyönyörűbb, akivel valaha találkoztam.
– Kinek csípted ki magad ennyire?
– Mi? Én? Senkinek.
– Szerintem meg annak a titokzatos csávónak, akivel az első éjszaka álmodtál – jött elő Abigél is. Én próbáltam elfojtani a nevetésemet, amit a piruló Csenge okozott.
– Nem is igaz! Hagyjatok békén! – durcáskodott és kiviharzott a faházból. Abigéllel sejtelmesen összemosolyogtunk, intettünk Fruzsinak és Csenge után mentünk. Akkor irány Békéscsaba!
A szervezők és a néhányan a kísérő tanárok közül (Sarka megint eltűnt ezt nem hiszem el!) mindenkit három-négy személyes csoportokra osztottak és a csapatokhoz átlagban mindig társult egy szervező vagy egy tanár. Ha már Csengével és Abigéllal voltam eddig, akkor úgy gondoltam, hogy a városi kiruccanásra is velük maradok. Janka is hozzánk csapódott, és ezt egyáltalán nem bántuk. Beszálltunk az egyik buszba, köszöntünk a sofőrnek és miután beszállt mellénk egy szervező is elindultunk Békéscsabára. Mivel tudtuk, hogy kábé mennyire hosszú az út úgy döntöttünk, hogy beszélgetéssel töltjük. Tipikus csajos traccsparti volt, az Iskolák Országos Versenyének egyik kisbuszában. Igazából Janka nem volt olyan idegesítő és kötekedő, mint mondjuk a verseny első három napjában. Tökre jó volt a hangulat, selfie-ket és snapchat filteres videókat csináltunk, közben pedig rengeteget nevettünk. Néha még a buszsofőr és a szervező is elmosolyodott rajtunk.