IOV 2.0 - Egy új verseny ✔

🌻🌻23.🌻🌻

– Miért kérdezed? – kérdeztem vissza.
– Ide van írva. A kupa aljára – bökte meg a képet Janka. És tényleg ott díszelgett egy Sebastian Vettel felirat.
– Egy német Forma 1-es – mondta Domi.
– Haver ezt honnan tudtad? – ámult el Tibi.
– Google a barátunk – emelte fel a telefonját. A keresőben pedig az imént említett német Forma 1-es neve volt bepötyögve.
– Akkor most Forma 1-ezni fogunk? – kérdezte Janka hitetlenkedve.
– Csaknem. Vannak kisebb alfajok is. Például azok a lábbal hajtható autók a játszóházakban – mondta Tibi.
– Bravó – röhögött fel Janka.
– Legalább megpróbálta – védtem meg Tibit azonnal.
Csak elmondta egy gondolatát, erre Janka kineveti. Nincs mit tenni, ő már csak ilyen. Lehet hiába reménykedem abban, hogy megnyílik nekünk és megváltozik a verseny végére. Hacsak nem esünk ki hamarabb.
– Kösz Léna. Rendes vagy – mosolygott rám Tibi.
– Na gondolkozzunk már! – csapott az asztalra Domi. – Ha nem ültetnek be minket versenyautókba, vagy éppen lábbal hajtható kisautókba... Akkor mi maradt még? Mi lehet a feladat?
– Nem tudom, én nem bírok gondolkozni. Ami ma kiderült az... – kelt ki magából Janka annyira, hogy fel is állt a helyéről.
A vállát megragadva ültettem vissza a székre. Hiába, mindenki, aki az étkezőben volt ránk szegezte a tekintetét. Köztük a lilák és a rózsaszínek is.
– Kiderült, hogy az exe összejött a barátnőjével – improvizáltam.
– Most miért kellett elmondani mindenkinek? – játszotta meg Janka is a szerepét.
Úgy tűnt ez bevált, mindenki visszafordult a tányérjához és folytatta az evést, meg a feladatról való beszélgetést. Hisz ez magántéma, nem rájuk tartozik. Mondjuk egyáltalán nem erről volt szó, de mindegy. Végül úgy döntöttünk, hogy Dominiket küldjük el a feladatra. Amiről fogalmunk sincs, hogy micsoda. Pazar!
Hogy miért is Domit küldtük egy olyan feladatra, amiről semmi konkrétumot nem tudunk? Nos, mondjuk azt, hogy megérzés. Kívülről csak egy vézna gyerek, de egyébként rendkívül okos és bízunk benne. Lehet, hogy ez az egész egy versenyautós videójáték lesz, vagy tényleg lábbal hajtható kisautókkal fogják csapatni a versenyzők kint a pusztán, ebben a pokoli nagy hőségben. Bármi megtörténhet, mi Domit küldtük, és bízunk abban, hogy meg fog birkózni a feladattal. Bármi is legyen az ugyebár.
Ma van az Iskolák Országos Versenyének negyedik napja, három csapat már kiesett, azaz tizenhatból tizenhárman maradtunk. És ez a szám rohamosan fogyni fog, ahogy telni fognak a napok és a feladatok. Csak nehogy mi essünk ki.
– Figyelem versenyzők! Indulunk! – kiáltotta Róbert.
A legtöbben már a főkapunál álltak és tartottak egy utolsó csapatmegbeszélést. Ott voltunk mi is, én és Tibi igyekeztünk kedves szavakkal bíztatni Domit. Janka meg hát... "Ha miattad esünki ki megöllek!"
– Mi? Indulunk? Máris? – esett kétségbe egy bordó fiú. Nem láttam a csapattársait, tehát nem állt éppen indulásra készen.
– Igen máris. Gyerünk! A kiválasztott versenyzők hagyják el a tábor területét és szálljanak fel a buszokra!
– Sok sikert! - kiabáltam Dominiknek, akit a tömeg szó szerint kisodort a kapun. Az egyik szervező számolta a gyerekeket, és amikor mind a tizenhárom személy megvolt, bevágta a kaput. Ennyi volt, mennek a levesbe. Legalábbis valaki biztosan. Mindenki szétszéledt. Volt, aki bevonult a faházába sorozatot nézni, volt, aki ment az étkezőbe netezni, és egy olyan mondatot is hallottam, hogy "Csobbanok egyet a medencébe". Tehát az itt maradók többsége lazulni fog, úgy tűnt csak én aggódom Domiért és a csapatunk bent maradásáért. Nem mintha nem bíznék meg benne, de na.
– Léna. - szólított meg valaki. Megpördültem a tengelyem körül és szemtől szemben találtan magam...
– Csenge. Szia, mizu.
– Semmi különös. Illetveee... A csapatommal megtudtunk valamit. Nem mondhatom el, csak figyelmeztetlek. Veszélyben van a csapatod. Minden csapat veszélyben van – magyarázta.
– Sejtem mire gondolsz – mondtam.
– Dehogy sejted. Ezt senki se tudja.
– Most a lilák és a rózsaszínek szövetségéről beszélsz ugye? – kérdeztem mosolyogva. Összefontam magam előtt a karom és megemelt szemöldökkel néztem a lesokkolt állapotban lévő Csengére.
– Ig-igen. De te honnan...
– Hallottam, ahogy beszélgetnek.
– Wow. Tényleg okos vagy.
– Dehogy vagyok. Mondom csak arra jártam és hallottam mindent. De ez szerinted szabályos?
– Igen – bólintott fintorogva.
– Akkor tudják meg... Pontosabban ne tudják meg, hogy nem csak nekik van szövetségük.
– Kinek van még? - kérdezte. Aztán rácsapott a kézfejére. Szúnyog gyanú.
– Hát nekünk!
– Nem értem.
– Mi sárgák és világoskékek összeállhatnánk. Plusz a pirosok és a feketék – magyaráztam el.
– Ők is tudják? – döbbent le.
– Nem. Noel sejt valamit. A pirosok meg ravaszak. Sokkal több dolgot tudnak erről a versenyről, mint mi.
– Értem. Így négyen simán le tudjuk őket győzni.
– Bizony. Tőletek ki ment a feladatra? – kérdeztem hirtelen.
– Erre a kupásra? Rolit küldtünk. Szerintünk valami erőnléti feladat lesz. Ti kit...
– Dominiket – mondtam idegesen. Mi van, ha tényleg egy erőnléti feladat? Szegény, lehet, hogy végig szenvedni fog. – De lehet, hogy logikai feladat.
– Miért lenne? Kupát sportolók szoktak kapni. Leginkább.
– Jó, de a Forma 1 lehet mondjuk egy videójáték féleség is.
– Hagyjuk, ne rágódj ezen. Domi biztos minden tőle telhetőt megtesz – tette a vállamra a kezét, és ez valamilyen módon megnyugvást adott nekem. – Na gyere, mondjuk el Abigélnek is, hogy lesz egy második szövetség.
Csengével bementünk a faházunkba, ahol rátaláltunk Abigélre is. Az ágyán hasalt, nekünk háttal, fején fejhallgató volt, és valamit nagyon nézett. Szerintem ő is a "bevonulok a faházba és sorozatot nézek" csoportba tartozott.
– Szia – köszöntem és lehuppantam a saját ágyamra. Válasz mondjuk nem érkezett.
– Abigél sziaaa! – ordította Csenge. A lány ezt már meghallotta, levette fejéről a fülest, megfordult és felült.
– Ó, sziasztok. Nem hallottam, hogy bejöttetek
– Fruzsi? – kérdezte halkan Csenge.
– Akarod mondani az áruló? – fintorgott a lány. – Nem tudom, de itt nincs.
– Hallod Léna is rájött. Az egész sárga csapat tudja.
– A szektát? Hogy jöttetek rá? – döbbent le teljesen és füle mögé tűrte barna haját.
– Te is szektának hívod őket? De jó! – nevettem fel halkan, aztán rögtön elkomolyodtam. – Csak arra jártam, ahol ők voltak és hallgatóztam egy picit – mondtam. Olyan rosszul jött ki ez az egész, pedig én csak társaságot kerestem magamnak a reggeli után.
– Szóval – kezdett bele Csenge. – Mi, a világoskék csapat, és Lénáék a sárga csapat, össze tudnánk fogni a rózsaszínek és a lilák ellen.
– De akkor mi is egy szektát alkotnánk. Ugyanolyan rohadékok lennénk, mint ők.
– Mi leszünk a... Az ellenszekta – improvizáltam gyorsan. – És minket a jó szándék vezényel. Nem akarunk más csapatokat kiejteni. Mondjuk ez a verseny lényege, de nem csalással és csellel fogunk versenyezni, hanem becsületes munkával.
– Jaj még talán szónok is vagy a tornázás mellett? – nevetett fel Abigél, de éreztem, hogy nem sértésből mondja csak viccből.
– Na – mosolyogtam el. – Azért fogunk össze, hogy a Szektának, ne legyen olyan könnyű dolga velünk. Együtt rájövünk a dolgokra és ha úgy van, akkor még segítünk is a másiknak.
– Az úgy jó lesz – bólogatott Csenge. – És még be kéne fűzni a pirosokat is meg a feketéket. Mert mi négyen vagyunk rájuk veszélyesek. Minket akarnak kiejteni, de arra nem számítanak, hogy összeállunk.
– Ez így oké, de mi lesz, ha eljutunk a döntőig? – kérdezte Abigél.
– Ne gondold túl, majd lesz, ami lesz.
– Oké, akkor összefogunk így négyen – jelentette ki Csenge.
– Ühüm. Csak meg kell kérdezünk a többieket.
– De mikor? – kérdezte Abigél. És abban a pillanatban Fruzsina lépett be az ajtón.
– Mit mikor? – kérdezte ártatlanul pislogva. Bakker, vajon mennyit hallott a beszélgetésből?
– Azt beszéljük, hogy mikor lesz vacsora – találtam ki gyorsan egy hazugságot.
– Már van, onnan jövök.
– De jó. Akkor most itt hagyunk – pattant fel Abigél.
– De te is jöhetsz, hogy ne legyél egyedül – fűztem hozzá, mert amúgy lehet, hogy gyanúsak lettünk volna neki, ha csak úgy itthagyjuk.
– Nem, nem. Menjetek csak – legyintett mosolyogva.
– Majd jövünk – mondtuk kórusban és elhagytuk a faházat.
A levegő már tényleg leült, de ez a legjobb része a napnak. Nem tűz a nap, csodás érzés kint lenni a levegőn. Csak azok a fránya szúnyogok ne lennének. Nem is értem miért nem hoztam szúnyog irtó spray-t. Fogalmam sincs mennyi az idő, de hét óra körül lehet. A telóm szerintem a szobában van reggel óta, furcsa mód nem is hiányzik. Otthon pedig sokat használom, főleg a Messengert és a TikTokot (csak néző vagyok, és komolyan mondom, függőséget okoz). Az Instagrammot nem használom annyira, van vagy három bejegyzésem, és nem tudom hány követőm. Én is csak a barátaimat, ismerőseimet követem, meg egy-két hírességet. Szóval a telefon témáról visszakanyarodva a jelenre... Elindultunk az étkező felé, de az egyik faház ajtaja előtt láttunk három fekete melegítős tagot. Tomit, Noelt és egy lányt, akinek nem tudom a nevét. Mindhárman a fűben ültek és beszélgettek. A csapat negyedik tagja (ha jól emlékszem Zita) pedig nyilván a Forma 1-es feladatom van. Szóval ott ültek ők hárman, és beszélgettek. Elég halkan, mit ne mondjak. Lehet, hogy Noel elmondja a gondolatait és kételyeit. Jól teszi.