IOV 2.0 - Egy új verseny ✔

🌻🌻41.🌻🌻

Reggel fél hétkor Janka telefonjára keltem. Ajay Stephens – Memories feldolgozása. Imádom ezt a zenét, de most nem esett jól erre kelni. Hangos volt.
– Jó reggelt – köszönt nekünk Tibi. Hát ő meg hogy kerül ide?
– Neked issshhh... – ásítottam bele a mondatomba. Aztán Tibi felé nyújtottam a kezem. – Segítesz felállni?
– Persze, gyere – mosolygott rám kedvesen és segített kikelni az ágyból.
– Léna, Tibi... – hallottuk meg Janka hangját. Az ágyában feküdt és még csukva volt a szeme. Tipikus én suli időben.
– Jóreggelt Janka. Na! Csajok, pattogjatok! – csapta össze a tenyerét Tibi. – Fél óra és indulunk. Róbert megengedte, hogy kajáljunk a hosszú út előtt. Hát nem kedves?
– Valóban az. Megyünk mindjárt – mondtam. Tibi kiment a faházból, mi pedig készülődni kezdtünk Jankával.
Mielőtt végleg elhagytuk volna a faházat én megálltam egy pillanatra és mosolyogva emlékeztem vissza azokra a napokra, amikor még Csengével, Abigéllel és Fruzsival gondtalanul beszélgettünk és lelkesen vártuk a feladatokat. Akkor még fogalmunk sem volt róla, hogy Fruzsina álszent, és hogy ez a verseny bonyolultabb és komolyabb, mint azt az ember gondolná.
Az étkezőben nutellás gofrit és palacsintát ettünk, Jankával az ottani kis mosdóban megmostuk a fogunkat, de a fiúkat nem nagyon érdekelte. Ittak rá egy kis teát. A kapuhoz érve viszont el kellett, hogy csodálkozzak. Egy nem várt meglepetés fogadott Noel személyében.
– Mit csinálsz itt? Aludnod kéne – „köszöntem neki".
– El akartam búcsúzni.
– Tegnap már elbúcsúztál – emlékeztem vissza mosolyogva arra a hosszú csókra.
– De veled álmodtam, úgyhogy muszáj volt újra látnom téged – lépett hozzám közelebb.
– Ó, ez igazán romantikus. Tényleg velem álmodtál?
– Igen – mosolyodott el.
– Na és mit?
– Inkább megtartom magamnak.
– Naaa... – nógattam nevetve.
– Döntő van. Dáviddal futunk a sáros úton, és szakad az eső is. A célegyenesben te állsz a kupával a kezedben és...
– És? – kérdeztem izgatottan.
– Jó, innen már hülyeség – nevetett fel. – Tibi nutellás gombóccal dobálja Dávidot, aki lemarad, így én nyerek. Odamegyek hozzád, megcsókollak és a kupával a kezemben beszállunk egy piros Ferrariba. Elindulunk, de közben elütünk egy szürkemarhát és...
– És ez a világ legviccesebb álma, amit valaha hallottam – nevettem folyamatosan.
– Szóval a lényeg... Látni akartalak.
– Itt vagyok – néztem a szemébe.
– Meg akarlak csókolni.
– Én szintúgy – haraptam az ajkamba mosolyogva és hagytam, hogy Noel megcsókoljon. Szenvedélyes búcsúcsók volt, csak egy kicsit volt illúzióromboló a sín a lábamon. Meg persze Róbert, aki véget vetett a boldogságunknak.
– Sárga csapat! Ideje indulni. Már így is tovább maradtatok, mint szabad lett volna.
– Hé! Szeretlek – suttogta Noel és a két keze közé fogta a fejem.
– Én is szeretlek – mondtam mosolyogva. – Nyerjétek meg a versenyt.
– Meg fogjuk. Meg fogom. Érted. Miattad.
– Jó, oké – nevettem el magam és egy gyors puszit nyomtam az arcára. – Szia.
– Szia. Szeretlek!
– Ezt már mondtad – nevettem tovább.
– Nem tudom elégszer mondani.
– Sárga csapat, nyomás! – kiabálta Róbert. A könnyeimet visszatartva léptem ki a kapun és még egyszer visszanéztem Noelre. Vége, kiestünk. Csak most fogtam fel igazán. Bakker, ezt jól eltoltam.
– Na gyerekek, akkor irány haza – szállt be a buszba elsőként Sarka tanárúr, akit háromnegyed hétkor úgy kellett kirángatni a kényelmes kis ágyából, hogy mennünk kell. Szem forgatva szálltunk be a buszba, ami egy perccel később elindult az ösvényen a betonút felé. Akkor irány Sopron!
Az út csigalassúsággal telt. Tibi egy birkózó társával (Martinnal vagy kivel) beszélt videóhívásban, Domi aludt, Janka TikTok-ozott, én meg... Néztem ki a fejemből és zenét hallgattam.
Mikor a busz leparkolt az Arany János Gimnázium előtt, úgy éreztem, hogy egy másik világban vagyok. Vagyis... Az IOV volt egy másik világ. Ahonnan kiestünk és visszatértünk a való világba.
– Jó pihenést gyerekek – szólt oda nekünk a sofőr miközben a csomagjainkat megfogva kiszálltunk a buszból.
– Köszönjük.
– Még találkozunk – mosolyodott el sejtelmesen, ám mielőtt rá tudtunk volna kérdezni, hogy ezt mégis hogy értette, elhajtott a kisbusszal.
– Oké, ez mégis mi volt? – szólalt meg először Domi tágra nyílt szemekkel.
– Lehet, hogy még sincs vége a versenynek? – találgatott Janka. – Mégsem estünk ki, hanem csak átjutottunk egy másik szintre?
– Vagy mi van, ha... – merengett el Tibi. – Atyagatya. Mi van, ha ez tényleg olyan, mint az éhezők viadala? Hogy a nyertes csapat tagjai életben maradnak a többieket meg kinyírják a francba?
– Azért csaknem – néztem a többiekre kétségbeesetten.
– Ááá, itt is vagytok! Az iskola hősei! – ért oda hozzánk Tatár, aki miután vigyorogva kezet fogott Sarkával széttárta a kezét és felénk fordult. Döbbenten összenéztünk, Tibi volt az első, aki kapcsolt. Megölelte az igazgatóurat!
– Diribá tessék minket megvédeni, nem akarjuk, hogy levadásszanak.
– Micsoda? – pislogott értetlenül Tatár.
– Csak hülyéskedik – legyintett Janka, aki grimaszolva kitért az igazgató ölelése elől. Domit viszont elkapta.
– Köszönöm a rendszeres jelentést és a képeket Domikám – paskolta meg a hátát.
– Igazán nincs mit.
– Léna... Ó, Léna, a nagy hős. Mekkora áldozatot hoztál a csapatért, az életedet veszélyeztetted a feladaton...
– Azért ne túlozzunk – nevettem fel.
– Jól vagy azért? – érdeklődött kedvesen.
– Jól leszek – javítottam ki, és odabicegtem a tőlünk tíz méterre álló szüleimhez. – Apa! Anya!
– Jaj kicsim, nagyon fájt? – nézett a bal lábamra anya aggódva.
– Csak mikor helyretették – mondtam és visszaidéztem a pillanatot, amikor úgy ordítok, hogy zeng tőlem a kórház. Nem túl kellemes emlék.
– Na gyere te sportoló bajnok. Menjünk haza – vette el a bőröndömet apa.
– Oké, egy pillanat – néztem fel rájuk és visszabicegtem a többiekhez. Megöleltem mindenkit, de tudtam, hogy négykor még úgyis találkozunk azon a köszöntő buliféleségen. Tatár ezzel kapcsolatban egyébként annyit mondott, hogy melegítőben jöjjünk és készüljünk fel arra, hogy sok fotó készül majd rólunk. Sok rajongót szerzett nekünk a posztokkal.
– Gyerekek. Mi legyen a buszsofőrrel? – nézett körbe Tibi. – Ti se értettétek mit vakerál ugye?
– Nem értettem – ráztam meg a fejem. – De szerintem nem kell aggódnunk. Lehet, hogy valami olyasmiről van szó, hogy a kiesett csapatok részesei lesznek az egyik feladatnak.
– Azta, az milyen menő lenne már! – lelkesedett Domi, aki a felvetésem után már nem rettegett annyira.
– Hm, szerintem ez volt a legészszerűbb ötleted az egész verseny alatt – „dicsért" meg Janka, mire mosolyogva megforgattam a szemem.
– Na, akkor majd találkozunk. Sziasztok!
Miután anyával és apával elindultunk a kocsihoz még egyszer visszapillantottam a többiekre, akik a búcsú után különváltak. Janka az anyukájának magyarázott valamit. Elég savanyú képet vágott közben, biztos a gyenge internetről panaszkodott neki. Domi az apukája kalapját viselte (szalmakalap) és szívószálas üdítőt szürcsölt. Nem láttam mi volt az, de boldogan itta. Tibi egyedül volt, a bőröndjével együtt elindult haza, Sarka felszívódott, Tatár pedig a telefonját nyomogatta. Ez az én csapatom. Nem érdekel, hogy számunkra már véget ért a verseny – illetve ki tudja. Akkor is mi vagyunk a sárga csapat.
Mikor beléptem a házba, azon belül is a szobámba olyan boldog lettem. Otthon voltam! Tisztaság van, jó illat (orgona illatú légfrissítő) és korlátlan internet. Mindenhol. Jeeey! Egy félórás fürdés és hajmosás után szétterültem az ágyon. Fú, ez kész kihívás volt sínnel a lábamon, borzasztó időszak áll előttem. Ráadásul edzésekre sem járhatok. A néma elmélkedésemet az zavarta meg, hogy apa hirtelen benyitott a szobámba.
– Szia. Egy óra múlva dél. Akarsz mekiben enni?
– Naná! – ültem fel. – És ha már a városban vagyunk fagyizhatnánk is.
– Majd eszel egy McFreez-t. Na készülődj! – mondta mosolyogva és kiment.
Amúgy javarészt elítéli az egészségtelen ételeket, kész sportember. De a mekit ő is imádja. Csak egy törülköző volt rajtam, tényleg ideje volt felöltözni. Most viszont azt vettem fel, amit akartam, a sárga melegítőim a táskámban voltak. Majd azt is ki kell pakolni és ki kell mosni mielőtt berakom őket a szekrényembe. Kétlem, hogy valaha felfogom venni őket, néhol még látható rajtuk egy-két sár vagy fűvolt, ráadásul a nap is eléggé kiszívta az anyagot. De attól még emléknek nagyon jók lesznek.
Piros-fekete mintás nyári overált és fekete szandált vettem fel. A hajam fánk kontyba fogtam, (tök jól áll szerintem, szeretem úgy hordani), és mivel itthon vagyok feltettem egy kis sminket is. Alapból szép bőröm van, így sosem rontom alapozóval csak egy kevés bronz árnyalatú púdert használok szempillaspirállal. Most használtam sárga szemhéjpúdert is, mert a délutáni bulin szerintem tökéletes lesz a melegítőmhöz.
Beültünk a kocsiba és elindultunk a meki felé. Mondanom sem kell milyen jót ettem. Anya komolyan azt hitte, hogy nem adtak nekünk enni a versenyen, de meg kellett nyugtatnom, hogy azért vagyok éhes, mert ma korán reggeliztem és kimerültem. Miután megebédeltünk hazamentünk és mindenki ledőlt egy kicsit pihenni. Délután egy óra körül viszont kaptam egy üzenetet Messengeren. Varga Noeltől. Úúú, még nem is beszéltünk üzenetben, nagyon izgatott lettem.

„Szia Léna. Máris hiányzol. <3 Képzeld, volt egy feladat, nagyon gyorsan lement. Valami logikai szarság volt, semmit sem értettem belőle. Még jó, hogy csapatfeladat volt és a csajok megcsinálták. A sötétkékek estek ki és a pirosok végeztek vele a leghamarabb. Jutalmat is kaptak, nagyon durva. Valami robot kutya. A feladványban szerepelt egy hasonló. Most kajáltam, döglök a faházban. Veled mizu? Mikor értél haza? Ha ráérsz majd hívj!"