IOV 2.0 - Egy új verseny ✔

🌻🌻39.🌻🌻

A végállomás a városban volt. Megint Békéscsabára hoztak minket. Az épület, ahova betereltek bennünket egy iskola volt. Semmi különös, csak egy átlagos általános iskola. Ahol a mai napon egy újabb csapat fog kiesni. Felmentünk az emeletre, de egy árva lelket se lehetett látni. Róbert elénk lépett és olyan szigorú arccal nézett ránk. Ilyenkor olyan ijesztő...
– A feladat a következő... – köszörülte meg a torkát. – Mint látjátok különböző színű jelzések vannak a falra, a padlóra, az ablakokra és a bútorokra helyezve. Mindenki kövesse a saját csapatszínének megfelelő jelzéseket, az utatok során pedig össze kell gyűjteni négy zászlót. Az ötödik dolog, amit meg kell szerezni, mindenkinek egy helyen van – magyarázta. – Mégpedig ennek az épületnek a hátsóudvarán. Van ott egy mászóka, aminek tetején nyolc különböző színű, fából készült csillag lesz. A csapat, aki utoljára szúrja be a zászlókat a csillagba, kiesik. Kérdés van?
– Nekem lenne egy – lóbálta meg a kezét Lili. – Mi van akkor, ha valaki a zászlókat se találja meg?
– Akkor az a valaki nagyon béna – adta meg a kegyetlen választ a főszervező. – A zászlók alig vannak elrejtve, garantálom, hogy meg fogjátok találni őket.
– Értem, elnézést – húzta be a nyakát Lili.
– Van még kérdés? Nincs? Remek! Indulhattok! – mondta.
Először mindenki ledermedt egy pillanatra, de végül felfogtuk az imént hallott szavakat és elkezdtük a saját jelzéseinket keresgélni és követni azokat.
Eleinte együtt haladtam Bencével, de ő hamar bement egy terembe, aminek nyitott ajtaján egy piros jelzés volt. Az első sárga jelzés a falon volt, futottam, futottam és megláttam a második jelzést is szintén a falon. Aztán volt egy szekrényen és a padlón is. A jelzések végig vezettek egy folyosón, aminek végén egy szék állt csak úgy önmagában. A széken pedig nem volt más, mint egy kis, sárga zászló. Aha! Megvan az első. Futottam tovább, kezemben a zászlóval és le sem vettem a szemem a citromsárga jelzésekről, amik végül elvezettek egy ablakpárkányhoz. Ott volt a második zászló.
A jelzések egy kétágú lépcsőhöz vezettek, ahol összefutottam Benivel. Kezében három sötétzöld zászló díszelgett.
– Neked már három van? – kérdeztem döbbenten.
– Igen, de neked is. Nézd! – mutatott a lépcső korlátjára, ahova oda lett ragasztva egy kis sárga zászló.
Juhé! De kedves volt tőle, hogy megmutatta, ha nem szól, lehet, hogy simán elmentem volna mellette. Nade! Tovább kellett mennem, mert még kellett egy zászló és a mászóka tetején lévő csillag is.
A negyedik zászlót sehol sem találtam. Pedig követtem a jelzéseket, és mindenhol alaposan körbe néztem. Még a plafont is megnéztem. Hiába, csak egy régimódi lámpa lógott le onnan. Azt még szerintem petróleummal kapcsolják fel. Már ha felkapcsolják egyáltalán. Na várjunk csak... Hirtelen végigfutott az agyamon a gondolat, miszerint lehet, hogy a lámpában van a zászló. Könnyedén elértem és kinyitottam az oldalán lévő kis ajtószerűséget, és tessék. Ott volt a negyedik zászló. Róbert, ez azért gonosz volt...
Követtem a további jelzéseket, egy ideje már a földszinten szaladgáltam, amikor elérkeztem egy nyitott, kétszárnyú ajtóhoz. Az ajtó pedig a hátsó udvarra vezetett, oda, ahova mindenkinek mennie kellett. Tisztán láttam a hatalmas mászókát, aminek tetején nyolc különböző színű csillag volt. Meg jó pár versenyző. Bakker, ilyen sok időt vesztettem el azzal a lámpával? Teljesen bepánikoltam, szapora szívveréssel, őrült módjára kezdtem el futni a mászóka felé, futás közben pedig megszámoltam, hogy hányan csüngenek rajta. Öten. Fanni, Dávid, Beni, Ádám és Bence. Noel vagy nyolc méterrel lehetett előttem, észrevette, hogy mögötte futott, láttam az arcán a pánikot, és ettől én is megijedtem. Egymás ellen kell versenyeznünk, a dolog, amitől titkon mindketten tartottunk bekövetkezett. Bárhogy kapkodtam a lábaimat mindig Noel mögött voltam néhány lépéssel, de szerencsére volt időm matekozni rohanás közben. Ha a mászókán lógó öt taghoz hozzáadom magamat és Noelt, akkor az hét. És nyolcan jöttünk el a feladatra, ergo nem kell félnem, mert van még valaki a hátunk mögött.
Noel elérkezett a mászókához, és én is hamar beértem őt. De sajnos történt egy igen kellemetlen dolog. Megkapaszkodtam a mászóka kötéljellegű fokaiban és elkezdtem mászni. Már túl voltam a felén, amikor fogalmam sincs, hogy de leszakadt alattam a köteles rész. Annyira ledöbbentem és olyan gyorsan történtek az események, hogy fel sem fogtam mi történik. Arra eszméltem fel, hogy lezuhantam a földre, ráadásul egy elég kényelmetlen pozícióban. A lábam teljesen kifordult, és én bárhogy erőlködtem, egyszerűen nem tudtam felállni. Pedig muszáj lett volna. A halvány rózsaszín Lili – aki az utolsó versenyző volt – megjelent az ajtóban, és el kezdett szaladni a mászóka felé. Noel pedig, akinek már csak egy hajszálnyit kellett volna mozdulnia a csillagért el kezdett lemászni hozzám...
A szervezők – akik eddig a távolból nézték az eseményeket – is felém futottak, mert látták, hogy baj van. Volt is, mert Noel mellettem termett.
– Jól vagy? Gyere, segítek! Nem eshetsz ki.
– Noel, te fogsz kiesni. Menj gyorsan, Lili mindjárt ideér!
– Nem baj, megelőzzük. Csak gyere! Gyere már! – kérlelt.
– Nem tudok. Nem tudok megmozdulni – néztem a szemébe kétségbeesetten.
– Akkor segítek – hajolt le hozzám, de én nem engedtem, hogy megpróbáljon felemelni.
– Nem kell. Mássz vissza!
– Nem hagylak itt – mosolyodott el.
– Húzzál felfelé, fogd meg azt a csillagot, szúrd bele a zászlókat, juss el a döntőig és nyerd meg a versenyt! – emeltem fel a hangom egy kicsit.
– És te?
– Én kiesek – mondtam mosolyogva.
– Szeretlek – suttogta és újra mászni kezdett felfelé miután belátta, hogy nem tud meggyőzni és nem is tud elmozdítani onnan.
Lili alig néhány másodperccel utána ért fel a mászóka tetejére és szúrta bele a zászlókat a csillagba. De ez már nem számított. Ugyanis én egyáltalán nem értem fel. Ez pedig azt jelentette, hogy a sárga csapat ki fog esni. Miattam. Óriási, Janka ki fog nyírni.
Két szervező odajött hozzám, felemeltek és kisegítettek abból a szerencsétlen pózból. A hátamon feküdtem a betonon és iszonyatosan fájlaltam a térdem. Felültem és... Baszki! Hol a térdem? Rohadtul nem ott volt a térdkalácsom, ahol annak lennie kéne. Kicsúszott a helyéről. Úristen.
– Rendben. Meg. Ne. Mozdulj – nézett rám komoran Róbert. Aztán elcsodálkozott egy kicsit. – Te nem sírsz.
– Miért? Kéne?
– Lehet, hogy én sírnék – vallotta be, mire felnevettem.
Minden versenyző lejött a mászókákról, és szerintem teljesen hülyének néztek abban a pillanatban. Bár nem csodálom. A térdkalácsom nem volt a helyén, vérzett is, mert betonra estem és felhorzsoltam, ráadásul szinte biztos, hogy kiesik a csapatunk. Én meg itt röhögök, mint egy elmebajos.
– A fiúk hívtak mentőt, bemegyek veled a kórházba.
– Még szép, hogy jössz – fújtattam idegesen, teljesen megfeledkezve arról, hogy egy felnőttel beszélek. – Hogy figyelnek ránk? Mi van akkor, ha a fejemre esek, és szétloccsan az...
– Be ne fejezd a mondatot! – förmedt rám. – Mi kibiztosítottuk a mászókát, semmi baja nem volt.
– Jó, mindegy. Akkor... Gondolom kiestünk – motyogtam szomorúan.
– Most ne ezzel foglalkozz – simította meg a vállam és odaengedte hozzám az idióta barátomat.
– Noel! Te nagyon hülye vagy! Ki is eshettél volna.
– Nem érdekel, nem akartalak otthagyni.
– Gondolnod kellett volna Tomiékra is. Ez egy verseny.
– Nem ez egy horrorjáték – nézett a térdemre. – Azta kurva!!!
– Csak egy térd ficam – vontam meg a vállam, mire Noel értetlenül nézett rám. – Rg-zek, sokszor sérültem már le.
– Jó, de nem így. Basszus. Hogyhogy nem sírsz?
– Sok sérülésem volt már. – ismételtem meg. – Már megszoktam.
– Jó, de ez... Ez, ez, ez... Ez para.
– Nyugi már – nevettem fel.
– Hogy tudsz nevetni? Nincs térded, kiesett a csapatod...
– De te itt vagy nekem – mondtam mosolyogva és egy kicsit közelebb húzva magamhoz megcsókoltam. Belemosolygott a csókunkba és gyengéden megsimította az arcom. Dávid szakított félbe minket.
– Léna. Bocs, hogy én nem mentem le hozzád. Annyira megijedtem, nem kapcsolt az agyam.
– Semmi baj, most már minden rendben van – erőltettem magamra egy mosolyt.
– Látom megtaláltad az igaz szerelmet – nézett Noelre, aztán vissza rám. – A franca már. Járjatok csak, jól mutattok együtt.
– Kösz. – bokszolt bele a vállába Noel, de miután elment undorodva nézett össze velem.
Ha valóban kiestünk, akkor ez biztos, hogy nem fog hiányozni. A folyamatos hazudozás és színészkedés. Kezd nagyon elegem lenni belőle.
– Itt vagyunk! Megjöttünk! Ki sérült meg? – jött ki az udvarra két mentős, hordággyal a kezükben.
– Én. – integettem nekik mosolyogva, még mindig a földön ülve.
Amikor a két szervező lerakott a betonra felhajtották a nadrágom szárát, hogy lássák mekkora a baj. Ezt most a mentős hapsik visszahajtották és feltettek engem a hordágyra. Mosolyogva integettem a többieknek, akik szomorúan néztek rám. Noel jönni akart, de csak Róbert kísérhetett el. Ajj, pedig örültem volna, ha ő is velem jön. Lett volna kinek szorítani a karját miközben visszarakják a helyére a térdem.