IOV 2.0 - Egy új verseny ✔

🌻🌻 18. 🌻🌻

Az IOV harmadik napjának délutánján, amikor a nap erősen rásütött a sík területre, ahol az akadálypálya volt, én nyeltem egy nagyot és elkezdtem versenyt futni az idővel. Az első akadály valami alacsony alagút volt, át kellett kúsznom alatta. Tibinek ugyanez volt, csak ő vízben haladt, ezért úsznia kellett, nem pedig kúsznia. Mivel ő egy kicsivel hamarabb kezdett, mint én már ment volna tovább, de Róbert rászólt, hogy várjon meg.
– Bocsi, itt vagyok – álltam fel az alagút után.
Mászás közben éreztem, hogy egy földből kiálló kavics beleáll a tenyerembe, de nem foglalkoztam vele és mentem tovább. A következő akadályt elég nehéz körülírni, az se volt gyerekjáték, ahogy végig mentem rajta. Először nem ijesztett meg, aztán rájöttem, hogy idő kell hozzá. Egy kis kör alakú pályába léptem be, aminek volt egy bejárata és egy kijárata. A kör közepén volt egy oszlop, az pedig négy rúdra ágazott szét. Oldalra fordítottam a fejem és megnéztem mit csinál Tibi. Rögtön megértettem mit kell tennem, nekidőltem az egyik rúdnak és minden erőmmel tolni kezdtem. Róbert utasítása szerint mennem kellett egy kört, de ez sokkal nehezebb volt, mint hittem.
– Chhh – adott ki egy küszködő hangot Tibi, miközben a saját, vízben lévő rúdját tolta.
Még neki is nehezen ment, akkor én hogy fogom megcsinálni? Próbáltam minden erőmet összeszedni, emlékeztettem magam arra miért is vagyok itt, és ez elég motivációt adott arra, hogy ne álljak le. Mentem egy fél kört, de úgy éreztem elhagyott minden erőm. Lihegve rádőltem a rúdra és segítségkérőn Tibire pillantottam. Ő akkor végzett, de megint nem mehetett tovább miattam.
– Ne haragudj, de nem megy. – mondtam szomorúan – Biztos nem mehetsz tovább?
– Nem! – szólalt meg a főszervező Tibi helyett is – Ez nem egy egyszerű akadálypálya, egyben türelemjáték és páros feladat. Bíztassátok a másikat és ne okoljátok.
– Jól beszél a csávó, gyerünk Léna toljad! Mutasd a bicepszed! Azt biza nem a szél hordta össze!
– De Tibi... Nem megy – nyöszörögtem, miközben újra megtoltam a rudat.
Ám ezúttal sokkal gördülékenyebben ment, éreztem, ahogy az izmaim megfeszülnek, éreztem, hogy mozog a rúd és már nem sok választott el attól, hogy újra a kijáratnál kegyek.
– Ez az! Ez a beszéd! Gyerünk Léna!
Végül sikeresen körbeértem, nagyon büszke voltam magamra, de nem volt időm ünnepelni, mennem kellett tovább. A következő akadály már egy kicsit magasabban volt, egy játszótéri mászókához hasonlítanám, ami vasrudakból állt. Felmásztam az egyik oldalon, de ahhoz, hogy eljussak a másikra át kellet függeszkednem a rudakon. Hiába kérdeztem a főszervezőtől, hogy nem mászhatok-e át a tetején, a válasza egy erős fejrázás volt. Megdörzsöltem a tenyerem és elkezdtem egyik rúdról a másikra lendülni. Ritmikus gimnasztikázom, ami valamilyen kapcsolatban áll a tornával, így a korlátok és a rudak a legjobb barátaim, túlzott magabiztossággal lendülgettem, egyszer aztán megcsúszott a kezem és leestem. De nem a földre, hanem egy sáros, iszapos folyadékkal teli medence féleségbe, ami a mászóka alatt volt. Undorodva töröltem le az arcomról a sarat és elképedve néztem végig magamon. A sárga melegítőmben konkrétan nyakig álltam a sárban, még szerencse, hogy meg tudtam mozdulni. A sár nem csak koszos és ragadós volt, hanem büdös is, két grimasz között kimásztam a medencéből és Róbert utasításainak eleget téve visszamentem a mászóka elejére.
Ahogy láttam és hallottam Tibi is leesett, de ő jobban járt, mint én, mert csak vízbe esett, nem pedig sárba. Mindketten egyszerre kezdtük újra a rudakon való függeszkedést, Tibi ezúttal sikerrel járt, én viszont megint lecsúsztam. De ezúttal nem azért, mert figyelmetlen voltam, hanem mert a sár miatt sokkal csúszósabb volt a kezem. Megint lepottyantam a sárral teli medencébe, éreztem, hogy a számba is belement. A széléhez indultam, hogy megint kimásszak, de ekkor megakadt a szemem valamin. Nem láttam mi volt az, mert belepte a sár, de a kíváncsiságom nem hagyott nyugodni. Úgy tettem, mintha csak megkapaszkodnék, hogy ki tudják mászni a sárból, de közben felvettem a földről azt a valamit. Miközben a mászóka elejére mentem, leráztam róla a sarat és jobban szemügyre vettem. Ez egy fa karkötő. Biztos valaki elhagyta. Gyorsan felhúztam a csuklómra, és figyelmen kívül hagyva azt, hogy Tibi ordibál nekem újra próbáltam a feladatot. És ezúttal hibátlanul végig mentem rajta. Most is nagyon csúszós volt a kezem, a végénél majdnem megint leestem, de kihasználva a képességeimet ellendültem és átugrottam az utolsó rúdhoz.
Tibi egy bíztató mosollyal nyugtázta, hogy végre kész vagyok, szegény már rég lenyomhatta volna a stoppert, én csak feltartom. Tekertem egyet a fakarkötőn és tátott szájjal néztem a következő akadályra. Ha az előzőre mondtam, hogy magasan van, akkor tévedtem. Egy minimum ötméteres kötél állt előttem. Tibi még mindig a vízben állt, előtte is egy kötél állt, de ahogy megnéztem ugyanahhoz az emelvényhez tartozik, ahova nekem is fel kéne másznom. Aztán kicsit lehajoltam és rájöttem, hogy az emelvényen keresztezni fogjuk az utunkat, lecsúszunk a vízbe és utána lenyomjuk a stoppert. A stopper... Vajon hol tarthatunk időben?
Tibivel összenéztünk, láttam a szemében, hogy mi a véleménye a kötélről.

"Ez geci nagy. Hogy mászunk fel rajta?"
"Nyugi, megcsináljuk".

Tátogtam neki és megdörzsöltem a tenyerem. Akkor éljen a kötélmászás! Ebben talán még jó is vagyok. Megfogtam a kötelet és bele is vágtam. Elég jól megy a kötélmászás, még függeszkedve is, ha kell, nade egy ekkora kötélen? Végigfutott az agyamon, mi lesz akkor, ha leesek onnan. Puha szivacsokra esnék és a szervezők is ott állnak a közelben, úgyhogy valószínűleg nem esne bajom, de én attól még félve haladtam felfelé. A stresszhelyzettől izzadni kezdett a tenyerem, ami nem jelentett valami jót, úgyhogy megpróbáltam még gyorsabban mászni. Sikerrel jártam, Tibivel szinte egyszerre másztunk fel az emelvényre, óvatosan összemosolyogtunk és elindultunk a csúszda felé.
Hiába volt még mindig feszült a helyzet, mikor egymás mellett csúsztunk lefelé a vízbe elnevettük magunkat. Talán így tudtuk legjobban kiereszteni magunkból a gőzt. Kifröcsköltünk egy kis vizet az érkezésünkkel, de ez nem számított semmit, mert már mentünk is tovább. Tibi lenyomta a sárga stopperórát én pedig mellé léptem és izgatottan néztem meg mennyi az időnk.
– Mennyi az időtök? – kérdezte Róbert is.
– 19 perc 25 másodperc – mondta Tibi büszkén és feltartotta nekem a kezét egy pacsira.
– Szép – biccentett. – Kövessétek azt a szervezőt. Elvisz titeket a többi csapathoz.
– Köszönjük – mondtuk szinkronban és az említett szervezőhöz mentünk.
– Gyertek – intett nekünk és elindult egy irányba.
Mi Tibivel mentünk utána és megkönnyebbülten kifújtuk a levegőt. Megcsináltuk, végig mentünk az akadálypályán. Abban nem voltunk biztosak, hogy tovább is jutunk ezzel az idővel, nekem valami mégis azt súgta, hogy igen. A síkságon, ahol gyalogoltunk nagyon jól lehetett érezni azt, hogy a nap ezerrel süt, azt hittem meg fogok halni.
– Csurom víz vagyok – szólalt meg Tibi hirtelen.
– Az semmi, megszárad a napon. De ez! – mutattam a saras melegítőmre. – Hiába mentem utána vízbe, teljesen beleszáradt a sár. Szerintem a számba is ment egy kevés.
– Nyugi a ruhát ki lehet mosni. A gyomrodat is, de az nem olyan kellemes – mondta, mire felnevettem. A szemem sarkából pedig láttam, hogy az előttünk haladó szervező is halványan elmosolyodik.
Pár perc múlva megérkeztünk egy hasonló pihenőhelyre, mint a kezdő hely volt. Néhány fa, árnyék és három kanadai pad. Ott volt a lila, a piros és a rózsaszín csapat két-két tagja, valamint három szervező.
– Mennyi az időtök? – kérdezte Dávid, miután meglátott minket.
– 19 perc 25 másodperc – válaszoltam.
– Az komoly – biccentett elismerően.
– Nektek? – nézett a többiekre Tibi.
– 17 perc, 58 másodperc. – mondta Marci.
– 19 perc 39 másodperc. – mondta szomorúan az egyik rózsaszín melegítős srác.
– 20 perc, 3 másodperc – zárta a sort Dávid, aki aztán gyorsan hozzáfűzte: – Boti leesett a kötél felénél.
– Baszki – húztam el a szám.
– De jól vagyok, szivacsra estem – nyugtatott meg minket a lila melegítős Boti. – Mondjuk tény, hogy roppant egyet a nyakam...
– Halljátok! Mikor megláttam azt a baszott nagy kötelet... – kezdte Tibi. – Mondom magamba "Geci mi a szar? Hogy a picsába mászok fel ezen? Mit gondolnak ezek az emberek? Mi vagyok én Tarzan?!"
– Akár – nevettem fel halkan, miközben undorodva felmértem magam.
A sárga melegítőm beterítette a sár, ezt nem lesz egyszerű kiszedni belőle. A percek folyamatosan teltek, Róbert már egész biztos, hogy hívta a következő csapatot, de ez rám már nem tartozott. Tudva a többiek idejét teljesen megnyugodtam, most már egészen biztos voltam abban, hogy továbbjutottunk. Levetettem magam egy fa árnyékába, ott próbáltam menedéket találni a tűző nap elől.
– Vajon hány óra van? – kérdezte hirtelen a piros melegítős Marci.
– Négy óra múlt tíz perce – válaszolta Marci, mire az egyik szervező idegbeteg fejjel felénk fordult.
– Honnan tudod? Van nálad telefon? Azért kizárás jár!