IOV 2.0 - Egy új verseny ✔

🌻🌻4. 🌻🌻

Az igazat megvallva a Körös-Maros nem egy köpésnyire van Soprontól, így tehát rendkívül hosszú és unalmas utunk volt. Én egész idő alatt zenét hallgattam fülhallgatón keresztül és bámultam kifelé az ablakon. Közben próbáltam elterelni a gondolataimat a versenyről, azon agyaltam, hogyha hazaértem mennyire kell erősen hajtanom az edzéseken, melyik ruhámat vegyem majd fel a júliusi versenyre, és hogy kérjek-e egy új szalagot anyáéktól. Néha felléptem a netre és megnéztem egy-két dolgot, de amúgy nagyon untam az agyam.
Ezzel nem voltam egyedül, Janka például úgy tervezte, hogy magazinokat fog olvasni és telefonozik, de már az első fél óra után rosszul lett, úgyhogy hozzám hasonlóan zenét hallgatott és evett. Domi elhozta a laptopját, Minecraft-os videókat nézett rajta csendben, a mellette ülő Tibi pedig – aki egyébként szintén csak telefonozott és evett – néha odaszólt, hogy „Ott egy zombi".
Én zenehallgatás közben ugye végig kitekintettem az ablakon, de egy idő után akárcsak Janka, én is rosszul lettem. Hányingerem lett a sok elmosódott fától, persze idővel a fák eltűntek és átvette a helyüket a soha véget nem érő síkság. Nem volt olyan kihalt a vidék, mint mondjuk Hortobágyon, de igenis lehetett látni és érezni azt, hogy errefelé kétszer olyan intenzíven süt a nap.
A csapatunk utolsó tagja, Sarka, pedig a hosszú út alatt összehaverkodott a buszsofőrrel, akit, mint kiderült Sándornak hívnak. Mivel én zenét hallgattam, csak szófoszlányokat hallottam a beszélgetésükből, de az éppen elég is volt. Ez a Sándor már húsz éve buszsofőr, és van egy telke Ausztriában. Sarkáról pedig az derült ki, hogy imádja a pudingot. Na ezt az infót elraktározom magamnak, és ha a közeljövőben olyan töri dogákat írnék, amik közel sem mondhatók jónak, tudom, hogy mivel fogom őt megvesztegetni. Pudinggal!
Az út során egyébként megálltunk egyszer egy benzinkútnál, mert mindenkinek pisilni kellett, csakhogy ezzel okoztunk egy kis csúszást is. Pláne, hogy Dominik beragadt a vécébe, Janka pedig annak ellenére, hogy a sofőr megkért minket arra, hogy ne húzzuk az időt a vásárlással, vett egy újabb magazint és egy csomag rágót is. A kalandos utunk végül viszont befejeződött akkor, amikor Sándor, a buszsofőr kirakott minket... Nos, konkrétan a semmi közepén.
Épphogy kiszálltunk a buszból a cuccainkkal együtt, a busz már el is hajtott és ott hagyott minket a kihalt vidéken. A füves síkság olyan volt, mintha egyenesen lángolna, rögtön izzadni kezdtem a sárga pulóverem alatt, és látva, hogy Janka levette a sajátját, én is követtem a példáját. Sárga melegítőalsóban és rikítórózsaszín sportmelltartóban álltam a többiek között, és a táskámat szorongatva értetlenül fordultam körbe.
– És most? – kérdeztem.
– Azt hiszem most kell megküzdenem a természettel – suttogta Domi.
– Te? Pff. Én küzdök, ha kell, egy medvét is megölök – mondta Tibi keményen.
– Na azt megnézném – mosolygott rá gúnyosan Janka. Aztán hozzáfűzte: – Pláne úgy, hogy ezen a környéken egyáltalán nem élnek medvék.
– Gyerekek! Gyertek! Itt egy ösvény, kövessük! – szólalt meg Sarka hirtelen, aki tőlünk tíz méterre, derékszögben hajolgatva mérte fel a terepet.
Hunyorogva fordultam felé, hogy lássam miről beszél. És valóban, rátalált egy halvány, kitaposott útra. Ez lenne az ösvény, ami elvezet minket a verseny helyszínére? Nem tudtuk, mindenesetre a táskáinkkal együtt elindultunk az ösvényen. Libasorban meneteltünk Sarka mögött, Janka, én, Tibi és Domi. Egy körülbelül negyedórás, fárasztó és izzasztó séta után megérkeztünk a verseny helyszínéhez. Ezalatt az idő alatt Jankát megcsípte egy bogár, Tibi rátaposott a cipőmre, Domi pedig lemaradt, mert látott egy sólymot (?).
Amikor utunk véget ért, egy hatalmas, elkerített terület előtt álltunk meg. Nem láttuk mi van belül, de nyilvánvaló volt, hogy ez a tábor. Hisz a bejárati kapu felett díszelgett egy hatalmas, fából faragott ISKOLÁK ORSZÁGOS VERSENYE felirat. Nagyon hangulatos volt, legszívesebben már most azonnal berontottam volna, de nem tehettem. Ugyanis még állt előttünk egy akadály. Egy elég nagy akadály. Nem láttam pontosan mi volt az, nagy kockákat láttam, meg egy állványt, amin nem más volt, mint egy...
– Nézzétek! Egy sárga boríték! – kiáltott fel Janka.
– Acca! – futott oda mellé Domi.
– Még mit nem! Én olvasom – makacskodott Janka és felbontotta a borítékot. – Arany János csapat! Tíz percetek van, hogy kirakjátok ezt a felnagyított kocka kirakóst, utána pedig beengedünk benneteket a kapun a verseny helyszínére. Ellenkező esetben számotokra már itt véget ér a verseny. Az óra pedig most indul!
– Miii?!
– Tíz perc. Gyerünk! – csapta össze a tenyerét Janka és visszarakta a borítékot a helyére.
– De hát ez hatalmas! Nem is látom – hunyorgott Tibi a kockákat bámulva.
– Nem is kell. Én imádtam ezeket kiskoromban, simán megoldom és bejuttatom magunkat – vigyorgott Janka és megragadt egy kockát. Jó nagy volt, nagyobb, mint a feje. Apropó fej... Janka felsikoltott és eldobta a kockát.
– Mi az? Mi a baj? – kérdezte riadtan Sarka.
– Egy fej van rajta.
– Úristen. Mi ez? Egy rossz horror játék? – hőkölt hátra Domi.
– Neeem! Egy tehén fej. Gondolom, egy tehenet kell kirakni.
– Muta már! – kapta fel a földről Tibi a kockát. Pár másodpercig farkasszemet nézett a "tehénnel", aztán hangosan felröhögött.
– Srácok! Egy csapat ként kéne dolgoznunk, de mindenki máshova figyel – mondta Domi alig hallhatóan.
Tibi még mindig nevetett, Sarka látott egy gyíkot, azt kergette, Janka pedig vele kiabált, hogy „Ne kergesse azt a rohadt gyíkot, hanem segítsen nekünk megoldani a feladatot!".
– Rakjuk már ki azt a rohadt tehenet, mert különben kiesünk! – emeltem fel a hangom. Erre pedig mindenki elhallgatott. Janka kapcsolt először, kivette Tibi kezéből a kockát és rögtön belekezdett a kirakósdiba.
– Oké, hajrá! Ez a fej.
– Itt egy láb. Nem, kettő – forgatott Dominik két kockát.
– Itt egy tőgy! – nevetett fel ismét Tibi.
– Dehogy tőgy! Add már ide! – vettem el tőle. – Hé! Ez nem is illik ide.
– Hogyhogy? – kérdezte Sarka összehúzott szemekkel.
Egy szarv volt látható azon a kockán, amit ő szorongatott. Szarv? Mióta van szarva egy tehénnek?
– Úristen! Nem csak egy tehenet tudunk kirakni, sok más is van itt.
– Jó, de mi a tehenet kezdtük el – értetlenkedett Tibi.
– De az sehogy sem fog kijönni. Várjatok! Most már én is értem! – kiáltott fel Janka és diadalittas mosollyal kezdte el pakolgatni a hatalmas kockákat. Mi pedig segítettünk neki, ahol csak tudtunk.
– Kész! – kiáltottunk fel hangosan és összeölelkeztünk.
– De ez tényleg nem egy tehén – mondta Domi összehúzott szemekkel. – Ez egy szürkemarha.
Abban a pillanatban, ahogy Domi ezt kimondta, kinyílt a hatalmasnagy kapu és egy narancssárga melegítős férfi lépett ki rajta.
– Üdvözöllek titeket, kedves sárga csapat. Én Horváth Róbert vagyok, a főszervező.
– Jó napot. Sarka Imre – rázta meg a kezét a tanárúr.
– Fáradjanak be! Maguk voltak az utolsó csapat. Mindössze 5 perc és 18 másodperc alatt sikerült kiraknotok a szürkemarha képét. Lenyűgöző. De nem ez a legjobb idő.
– A lényeg, hogy bejutottunk – bölcselkedett Domi, aki majd összeesett a hátizsákja súlya és a meleg miatt.
– Ki volt a leggyorsabb? – kérdezte Janka.
– A piros csapat. 3 perc, 55 másodperc.
– Hű...
– Ők a tavalyi győztesek. Vagyis nem pont ők. De abból az iskolából jöttek.
– Akkor másodiknak lettünk? – kérdezte Tibi. – Azért az nem semmi.
– Nem, nem. A nyilvántartás szerint harmadikak lettetek.
– És ki lett a... – kezdtem, de Róbert a szavamba vágott.
– A lila csapat. De nekem most mennem kell, azonnal kezdjük a tájékoztatót.
Mikor beértünk a táborba az ott lévő színes melegítőket viselő diákok egy hangos tapssal köszöntöttek minket, aztán a narancssárga ruhát viselő felnőtteket követve elindultak egy épület felé. Ami nem volt más, mint az étkező.
Mi is oda tartottunk, közben pedig elképedve összenéztünk. Megcsináltuk, túl vagyunk az első feladaton és bejutottunk az Iskolák Országos Versenyére, az IOV-ra. Alaposan felmértem a terepet, elég igényesnek tűnik ez a hely, láttam sok faházat és különlévő épületet is. Minden irányból bekerítettek minket a különböző színű melegítőket viselő versenyzők, akik a csomagjaikkal együtt követték a tömeget. Itt aztán volt minden szín, rózsaszín, lila, piros – akik, ha jól emlékszem a tavalyi győztesek – kék, zöld és sárga. Jaj, hisz azok mi vagyunk!
Furcsa belegondolni, hogy az elkövetkezendő két hétben így fogjuk beazonosítani az embereket, „Á, ő Jani a kékektől" „Ő meg Panni a fehérektől". Bár szerintem nem ez lesz a legfurább dolog, amivel ezen a versenyen találkozni fogok. Végül mi is bejutottunk az étkezőbe, foglaltunk egy asztalt valahol középen és vártuk, hogy elkezdődjön az általános tájékoztató.