IOV 2.0 - Egy új verseny ✔

🌻🌻40.🌻🌻

A békéscsabai kórház ('Békéscsaba mentőállomás, harmadszorra mondom...') egy olyan kitérő volt az Iskolák Országos Versenyén, amire senki sem számított. Én meg pláne nem. Az tény, hogy sokszor sérültem már le a sportos éveim alatt, de azért ez nem volt semmi. Iszonyatosan fájt a térdem, és hiába próbáltam mosollyal eltakarni a fájdalmaimat, nem igazán sikerült. A mentőautóban ülve már egy kicsit stresszesebb volt a helyzet, amikor áthajtottunk egy bukkanón, akkor megrándult a lábam én pedig fájdalmamban ordítottam egyet. Éljenek a magyar utak. Amúgy tényleg, az esés pillanatában nem is kiabáltam, nem is jajveszékeltem, csak szépen és kecsesen lezuhantam a betonra. Még mindig nem tudom, hogy hogy történhetett ez, a kötél elszakadt alattam, pedig Róbert elmondása szerint ki volt biztosítva. Na mindegy, ezen már felesleges agyalni, ugyanis szinte biztos, hogy kiestünk.
Amikor a gyermekorvos helyre rakta a bal térdem ordítottam egy jó nagyot, még sírtam is egy kicsit, de utána már nem várt rám – olyan sok – szenvedés. Sínbe helyezték a térdem és adtak nekem egy pár mankót. Róbert volt a jelenlegi gondviselőm, ezért ő töltötte ki az orvosi papírokat, de miután mindent elintéztünk beültetett a kórház előtt parkoló IOV-os buszba (eljött értünk egy), ami miután elindult meg sem állt a táborhelyig. Az út kínkeservesen telt, még mindig fájt a lábam, közben pedig kezdtem szétesni. Furdalt a lelkiismeret. A tudat, hogy csalódást kell okoznom a csapatom többi tagjának teljesen felemésztett. Ez talán több okot adott a sírásra, mint a sérülésem.
Olyan sokat vártunk a kórházban, hogy mire visszaértünk már hét óra is elmúlt. És valóban, az ebédemet (ami egy büfés szendvics, egy csokis müzliszelet és egy automatából kiszedett Fanta volt) is a kórházban fogyasztottam el. Rettenetesen unalmas volt egyébként, ráadásul a telefonom sem volt nálam – én szerencsétlen a táborhelyen felejtettem – úgyhogy magazinokat olvasgattam és bámultam a többi beteget.
Tibi, Janka és Dominik bőröndökkel a kezükben, az orrukat lógatva álltak a kapu előtt. Persze belülről, a porta falának nekidőlve. Az érkezésünkre felkapták a fejüket és oda futottak hozzám. Tekintetük aggódásról és szomorúságról árulkodott.
– Srácok. Sajnálom. Úgy sajnálom – könnyeztem be.
– Semmi baj, nem tehetsz semmiről. – próbált meg vigasztalni Domi.
– Mondjuk tény, hogy miattad estünk ki...
– Jankaaa!!!
– Bocs, bocs – tette fel a kezét védekezésképp.
– De tényleg nem tehetsz róla, baleset volt – ölelt meg Tibi. – Baszki, kajak kitört a lábad?
– Mi? Tibi, ki mondta ezt?
– Beni meg Ádám mondta. Hallod baszki. Nagyban gyúrok, 70 kg-val baszod, amikor odafutnak hozzám, hogy mi estünk ki, meg hogy kitört a lábad és kórházban vagy a főnökkel. Mondom az fasza – mesélte Tibi.
– Térdkalács ficam – mondtam és ezzel valamennyire finomítottam a helyzeten.
– Mindegy. A lényeg, hogy kiestünk – sóhajtott fel Janka.
– Ki. Bocsánat.
– Na itt vagyok – lépett oda hozzánk Róbert. – Sajnálom, de véget ért számotokra a verseny. Haza kéne mennetek, de Lénának pihennie kell, nem tenne jót neki a hosszú utazás. Pláne nem ilyen későn.
– Maradhatunk éjszakára? – kérdezte vidáman Dominik.
– Igen. Reggel hétkor indultok vissza.
– Köszönjük – mondtuk kórusban.
A fiúkkal és Jankával pedig az én faházamba mentünk. Jankánál ott volt az én bőröndöm is, ugyanis mint azt elmondta, amikor Tibi elmondta neki, hogy kiestünk és én lesérültem, ő összepakolt nekem. Ez ritka kedves dolog volt tőle.
– A dirinek szóltatok már? – jutott eszembe.
– Igen, írtam neki – mondta Domi és bement a mosdóba.
Tibiék pedig Fruzsi után indultak, hogy az ő cuccait átvigyék Janka helyére. Igen, így az utolsó nap végül megtörtént a csere.
Én sínnel a lábamon feküdtem az ágyamon és miután megkaparintottam a telefonom felléptem az iskola honlapjára. A telefonom háttérképén anyával és apával mosolygok Amszterdamban a Dam térnél. Ó, bakker. Nekik is szólni kéne. De előbb nézzük Tatár bejegyzését és a kommenteket...

„Kedves diákok és kollegák!
Aki követte az iskola honlapját az tudja, hogy tíz napja elkezdődött az Iskolák Országos Versenye (röviden IOV), amin idén a mi iskolánk is részt vesz. A soproni Arany János Gimnázium. Viszont nemrég kaptam a hírt Ferenczy Dominiktól, miszerint a sárga csapat, a mi csapatunk kiesett. Hoó Léna, aki a feladatot teljesítette súlyosan megsérült és kórházban van. Reméljük minden rendben lesz. A csapatunk a Körösnél van, szerintem ma, vagy holnap érkeznek haza. Tehát holnap délután négytől mindenkit szeretettel várok az iskolánkban, hogy megünnepeljük a versenyzőket. A program nem kötelező, de erősen ajánlott. Még egyszer jobbulást kívánok Lénának és remélem nem okolja magát a csapat kieséséért. Mi így is nagyon büszkék vagyunk rá, és az egész sárga csapatra.
Tatár igazgatóúr."