IOV 2.0 - Egy új verseny ✔

🌻🌻 1.🌻🌻

Az osztályteremben a szokásos nyüzsgés folyt, mindenki megkapta a bizonyítványát és figyelmen kívül hagyva az osztályfőnök kalimpáló kezét hangosan diskuráltak a jegyeikről. Egymás után záporoztak a tanárokat érő szidalmak, a meglepődött sikítások és a hangos nevetések. Fülledt és meleg volt a levegő, hiába volt nyitva minden ablak, fikarcnyit sem ért. Rózsaszín rikító ujjatlanban és farmersortban voltam, a világosbarna hajam pedig egy kontyba volt fogva. Elégedetten csuktam be a kék-sárga mintás bizonyítványt, amiben csak ötösök és négyesek szerepeltek. Na meg persze egy osztályfőnöki dicséret, amit még tavasszal kaptam azért, mert képviseltem iskolánkat egy horvátországi versenyen.
Az osztályfőnök megelégelte, hogy hiába kalimpál, senki nem vette őt észre, úgyhogy a tanéven még egyszer utoljára hangosan felordított. Ettől persze rögtön csend ült a terembe, minden osztálytársam szoborként dermedt le és érdeklődve nézték a tanárt.
– Köszönöm a figyelmet, igazán megtisztelő – szorította össze a fogát. – Léna és Dominik! Az igazgatóúr kérésével fordulok hozzátok, mielőtt elindulnátok haza menjetek le az irodába.
– Léna és Dominik az igazgatóiba? – lepődtek meg az osztálytársaink. – Mit csináltak?
– Ne aggódjatok, semmi rosszat. Most viszont mindenki menjen, amerre lát, kellemes nyári szünetet kívánok nektek!
Több se kellett, a székek csikorgása és az újabb beszélgetésfoszlányok megtöltötték a termet, én pedig kalapáló szívvel ültem fel a helyemről. Tekintetemmel Dominiket kerestem, aki hozzám hasonlóan kétségbeesett attól, hogy az iskola utolsó napján az igazagatói irodába kell mennünk. Mindenki elköszönt mindenkitől, Instagramon és Messengeren úgyis beszélünk majd, na meg persze a közös találkozók sincsenek kizárva a nyár folyamán. Elraktam a bizonyítványom a kis táskámba és Dominikkel együtt megvártam, amíg mindenki elhagyja a termet és az iskolát.
A kihalt és üres folyosókon lépkedtünk a lépcső irányába, közben egy szót se szóltunk, csak némán néztük a padlót. Idekint sokkal elviselhetőbb és hűvösebb volt az idő, mint a termekben, fel is lélegeztem egy kicsit.
Miután lementünk a lépcsőn végig haladtunk az aulán, Dominik pedig bátortalanul bekopogott az igazgatóiiroda ajtaján. Az igazgatóhelyettes, a vöröshajú Dankó Zsanett nyitott nekünk ajtót és rögtön betessékelt minket a helyiségbe.
– Tatár igazgatóúr már várt benneteket, menjetek be az irodába a többiek után.
– Milyen többiek? – kérdeztem, de hiába, válasz nem érkezett.
Dominikkel ismételten összenéztünk, egy szó sem jött ki a torkunkon, de eleget tettünk Dankó kérésének és bementünk az irodába. Az irodába, aminek közepén egy íróasztal állt, mögötte pedig nem más ült, mint Tatár igazgató. Az asztal előtti széken nem ült senki, viszont az oldalra befordított kék kanapén két, nálam egy évvel időseb diák ült. Janka és Tibi az eggyel felettem járó évfolyamba járnak, még nem beszéltem velük valami sokat, viszont látásból ismerem őket és ez pont elég ahhoz, hogy tudjam sokkal ismertebbek nálam. Dominikkel mi is leültünk a kanapéra és feszengve vártuk, hogy mi fog történni. Elég feszült voltam, mert a gimnáziumban töltött két évem alatt nem sokszor fordultam meg ebben az irodámban. És hiába mondta az osztályfőnököm azt, hogy nem tettem semmi rosszat, egyszerűen sehogy sem tudtam megnyugodni.
Idebent is roppant fülledt volt a levegő, ezt pedig az idegességünk egyre csak fokozta. Azt vettem észre, hogy izzad a tenyerem, ezért idegesen beletöröltem a nadrágomba. Az igazgató köhintett egyet, mi pedig mind felé kaptuk a fejünket.
– Örülök, hogy mind itt vagytok – mosolygott ránk Tatár igazgatóúr. – Előszöris nyugodjatok meg! Nem csináltatok semmit. Sőt!
– Mi sőt? – kérdezte Tibi.
– Gratulálok nektek.
– Mihez? – értetlenkedett Janka.
– Bekerültünk!
– Hova? – szólalt meg Domi vékony hangon.
– Hát az IOV-ba.
– És az mi? – kérdeztem én is.
– Iskolák Országos Versenye. Mindenki ismeri – mondta vigyorogva.
– Senki se ismeri – lombozta le Janka.
Tatár alig hallhatóan elnevette magát, aztán összehúzott szemöldökkel meredt ránk. Mind a négyen értetlenül néztünk össze, és annak ellenére, hogy nem éppen voltunk barátok, megpróbáltunk a szemünkkel kommunikálni. Fogalmunk sem volt róla, hogy mégis mi ez az egész. IOV? Az meg mi?
– Nem baj. Itt ez a lap, olvassátok el! – csúsztatott élénk egy-egy lapot az igazgató.
Magamhoz vettem a saját lapom és gyorsan átfutottam mi áll benne. Egyszerre volt részletes és hiányos a tudásom, de ez az IOV egy országos verseny iskolák között. Jellemezhetnénk részletesebben is, de ennyi a tömör lényege a dolognak.
– Mi megyünk erre a versenyre? És mikor? – pillantottam fel a lapból és a dirire néztem.
– Igen, ti mentek. Egészen pontosan három nap múlva.
– És hova? – kérdezte Janka.
– Azt nem tudni. Az IOV minden éven máshol van. Tavaly a Bükkben volt, tavalyelőtt a Balatonnál.
– És idén? – nézett fel Tibi a telefonjából.
– Mondtam már, hogy nem tudni. És kérlek tedd el a mobilt!
– Miért pont én megyek? Miért pont mi? – kérdezte értetlenül Domi.
– Vártam már ezt a kérdést – mosolygott Tatár és vett egy mély levegőt. – Ferenczy Dominik. Kitűnő vagy földrajzból, kémiából és biológiából. Tehát minden természeti jelenséggel megküzdesz.
– Hogy mivel küzdök meg?
– Hoó Léna. Amikor felvetettem a kollegák között a kérdést, hogy melyik diákot ajánlják, a testnevelés tanárnőd, Pásztor Angéla egyenesen könyörgött azért, hogy téged válasszalak. Kiemelkedő sportteljesítményeddel bizonyosan segítenéd iskolánk csapatát. Mit is sportolsz egészen pontosan?
– Rg-zek. – feleltem magam előtt összefont karral.
– És az... Mi is?
– Ritmikus gimnasztika – segítettem ki mosolyogva.
– Értem. Tehát mozgékony vagy, meg hajlékony. Bár nem tűnsz olyan erősnek.
– Hőőő!!! – háborodtam fel rögtön. – Befeszítsek?
– Na! – vigyorgott Tibi.
– Nem hinném, hogy... – kezdte Tatár, de már késő volt. Befeszítettem a karom, az ujjatlan felsőm miatt pedig mindenki látta, hogy a látszólag gyönge karjaim amúgy mennyire izmosak. – Na jó! Köszönjük szépen ezt a bemutatót, de elég az izmokból! Kósa Janka – terelte vissza a szót Tatár. – Janka, te nagyon jó vagy technikából és matematikából. Nagyszerű logikád van, úgyhogy mész. Miklós Tibor.
– Itt vagyok.
– Te elég erős fizikumú gyerek vagy. Mit is sportolsz?
– Birkózok. Mindenkit lebirkózok, ha kell.
– Ö... Nem ez az IOV lényege. Verekedésért kizárnak.
– Faszom.
– Ejnye! – szólt rá Tatár és rosszállóan megcsóválta a fejét. – Szóval ti négyen lesztek az Arany János Gimnázium képviselői az idei IOV-on.
– És miről szól pontosan ez a verseny? Mit kell ott csinálnunk? – kérdeztem.
– Na ezt se tudjuk.
– Mi ez a hely baszod? A Bermuda háromszög? – kérdezte Tibi.
– Nem. És kérlek ne káromkodj! – szólt rá Tatár. Aztán a vitrinre nézett. – Hoppá! Majdnem elfelejtettem! – csapott a homlokára. Felállt és kinyitotta a vitrin ajtaját.
– Mit? – kérdezte tőle Dominik.
– Ezt – csapott le az asztalra négy zacskót, amiben nem tudom mi volt.
Talán ágynemű? Vagy valami ruhadarab? Mindenesetre citromsárga volt, és látszott rajta valami fehér felirat is.
– Ez mi ez? – szólalt meg először Janka.
– Melegítő. Ebbe lesztek a verseny alatt. Ami amúgy két hétig tart.
– Két hétig? – hőköltünk hátra mindannyian.
Pedig amúgy biztos rajta volt a tájékoztató lapon, de szerintem egyikőnknek sem volt kedve szóról szóra elolvasni.
– Vagy egy hétig. Vagy kitudja, lehet, hogy az első nap kiestek.
– Ez kiesős? – pislogott nagyokat Domi.
– Persze, ezért verseny. Valahogy úgy van, hogy a feladatok alatt legrosszabbul teljesítő csapat kiesik, és a napok elteltével a versenyzők egyre kevesebben lesznek.
– Ez nem hangzik túl jól – húztam el a szám.
– Nem leszek mérges, ha kiestek. Nem kell túl teljesítenetek magatokat. Látom rajtatok, hogy nem lelkesedtek annyira ezért a versenyért. De azért örülnék, ha elmennétek, megpróbálnátok és jól is éreznétek magatokat közben.
– Ugyan már! Elmegyünk és mi fogjuk megnyerni. Mondom, hogy mindenkit lebirkózok – mondta Tibi és rácsapott az asztalra.
– Örülök, hogy ennyire lelkes vagy Tibikém, de már mondtam, hogy ne verekedj!
– Amúgy mi a nyeremény? – kérdezte Janka. Na erre már mind kíváncsiak voltunk.
– Egy kupa.
– Ú! Arany? – vigyorogtam el.
– Dehogyis! Műanyag – rombolta le az elképzelésemet Tatár. Na szép. – Van még valami kérdésetek?
– Ez kötelező? – kérdezte Domi.
– Nem. Miért? Nem akarsz jönni? Mert ez esetben találok mást, sok más diák van, akik szerintem szívesen jönnének helyetted.
– De én menni akarok! Hatalmas megtiszteltetés. És örülök, hogy végre észrevett engem valaki.
– Nagyszerű! Nagyszerű! Minden információ ott van a lapon, ha esetlegesen még van valami kérdésetek, akkor emailben írhattok. Viszont most menjetek haza, nekem még rengeteg dolgom van! Pakoljatok össze és három nap múlva találkozunk az iskola előtt, reggel fél hétkor.
– Hogy pakoljunk, mikor azt se tudjuk, hogy hova megyünk? – értetlenkedett Janka.
Jogos volt a kérdése, kíváncsian vártuk az igazgató válaszát. Mondjuk engem az is eléggé lefoglalt, hogy fél hétkor kell az iskola előtt lennem, azért az elég kemény. Arra számítottam, hogy nyáron végre nem kell korán kelnem. Na mindegy, csak kibírom valahogy.
– Ebben kérjétek a szüleitek segítséget. Készüljetek fel minden eshetőségre. Csak menjetek már! – terelt ki minket a szobából.
A tájékoztató lapot és a sárga melegítőket – vagy miket – szorongatva léptünk át a küszöbön, és még mindig ledermedve néztünk az eszelősen ránk vigyorgó Dankóra.
– Mit szóltok? Mentek a versenyre?
– Hát... Nagyon úgy tűnik – szólalt meg Janka és elsőként indult meg a következő ajtó felé.
Tibi, én és Dominik rögtön utána mentünk, halkan és alig érthetően elköszöntünk az igazgatóhelyettestől, aztán az aulában sietős léptekkel utolértük az előre tört Jankát.