IOV 2.0 - Egy új verseny ✔

🌻🌻32.🌻🌻

– Nem, dehogy. 21 perc és 18 másodperc alatt végeztünk. Ez a második legjobb idő.
– És ki az első?
– Csengéék – mondtam és a – még mindig kártyázó – világoskék melegítős fiúkra néztem.
– Ügyesek a fiúk – biccentett. – És kié a legrosszabb idő?
– Eddig az arany csapaté. 33 perc 4 másodperc. Valamit nagyon elronthattak szegénykék.
– Hohóhó! Több, mint tíz percet rájuk vertetek.
– Rájuk bizony – helyesltem, aztán a tömeg felé kaptam a tekintetem. Ugyanis egyre hangosodó duruzsolást hallottam felőlük.
– És...
– Csönd! – csitítottam el Jankát képernyőn keresztül és odamentem a többiekhez.
A mozgolódás oka az volt, hogy megérkezett a piros csapat.
– Janka, itt vannak a pirosok – szóltam bele a telefonba.
– Bence és Virág?
– Aha, tartsd egy kicsit – szóltam bele a készülékbe.
– Mennyi az időtök? – támadta le a két piros csapattagot Fruzsi. Ohó! Tényleg félnek tőlük.
– 22 perc 53 másodperc – felelte Virág.
– Jók vagytok – jelentettem ki és visszafordultam Jankához.
– 22 perc 53 másodperc, a harmadik legjobb idő.
– Oké, közlöm az eredményeket a többiekkel. Itt találkozunk – mondta és egy gombnyomással véget vetett a videóhívásnak.
Egy kicsit kifaggattuk Bencét és Virágot, akik hatalmas beleéléssel magyaráztak arról, hogy ők nincsenek megelégedve az eredményükkel, és hogy az igazgatójuknak akartak bizonyítani az első hellyel, meg hogy ők nyerni jöttek, de nem érzik úgy, hogy menni fog nekik.
– Ne mondjatok már ilyeneket. Nektek van a legnagyobb esélyetek – mondta Tomi, aki törökülésben volt, Kitti (aki ugyebár a barátnője) pedig a combjára hajtotta a fejét.
– Lehet, hogy Lóri, Zsombi, Bernadett és Hanna mindent elmondtak, de eredetileg nem is akartak segíteni nekünk. Azt akarták, hogy egyenlő esélyekkel induljunk, és hogy ugyanannyi tapasztalatunk legyen, mint a többi versenyzőnek – hadarta Bence.
– Azaz semmi – fűzte hozzá Virág, aztán elővette a tornazsákjából a vizét és inni kezdett.
– De mégis segítettek nektek – gondolkodott el hangosan Roli.
– Igen. Brutális volt a nyomulás és az érdeklődés, miután az igazgatónk az egész versenyt úgy közvetítette, mint egy celeb vetélkedőt. Olyanokat röhögtem a kommentek olvasása közben.
– Emlékszel a haul videóra? – vihogott fel Virág.
– Jaja, az "éjdzsendemes" kalap vagy mi – röhögött fel Bence. – Szóval nagy volt a tolongás, mindenki versenyezni akart. Volt, aki csak a hírnévre vágyott, Kocsis sokat szelektált, és végül minket választott nem tudom miért.
– Hát inkább minket, mint mondjuk Felcser Vivit – forgatta meg a szemét Virág.
– Az ki? – kérdeztem.
– Az iskola ribanca, ő is leadta a jelentkezését. Mondjuk mindenki, aki az iskolába jár.
– Szóval – tért vissza a lényegre Virág, átvéve a szót a csapattársától. – Mikor a diákok megtudták, hogy Kocsis minket küld, két csapatra osztódtak. Az első volt az, aki megértette és elfogadta a dolgokat, mert tisztában van a képességeinkkel, a másik meg az, aki utálkozó, bántó és sértő kommentekkel bombázott minket, és kikészítettek minket idegileg. És az utóbbi volt a nagyobb csapat, szóval segítségre volt szükségünk.
– Hű – csodálkoztunk el mindannyian a Nyertes Szirtes háttér történetén.
Minden csapat végzett, már a bordók is velünk voltak, de a szervezők nem engedték nekik, hogy elmondják a pontjaikat. Semmilyen módon nem kommunikálhattak velünk öt teljes percig. Ezek a szervezők csak húzzák az agyunkat! Síri csönd ült rajtunk meg feszengés, mindenki idegeskedett. De a legjobban az arany és a bordó csapat, ugyanis ma kettejük közül esik ki valaki. Az örökké valóságnak tűnő hosszú idő után Róbert így szólt:
– Gratulálok minden versenyzőnek rendkívül jól teljesítettetek a feladatokon. Azonban sajnos, ezúttal is kiesik valaki. A mai napon az arany csapat érte el a legrosszabb eredményt. Véget ért számotokra a verseny – mondta Róbert.
A bordók fellélegeztek, a két arany fiú pedig keserű mosollyal nézett körbe. Sajnálom őket, bár még egy szót sem beszéltem egyikőjükkel sem. És már nem is fogok. Az viszont még eszembe jutott, hogy az arany csapat kiesésével Rami a bordóktól teljesen egyedül marad a faházában – tekintve, hogy már Berni sincs ott vele egy ideje. Remélem kibírja egyedül, vagy talál magának más, hasonló sorsúakat. Elvégre minden faházban ugyanaz történik. Egyre több ágy üresedik meg, és az étkezőben is egyre kevesebben ülünk. Ez egyszerre lehangoló és idegtépő.
Indulás előtt egy perccel még gyorsan csináltam egy képet a – majdnem teljesen – üres pihenőhelyről. Noel még pont benne volt (igaz, kicsit távola), és bele is mosolygott a kamerába. Tök jó kép lett egyébként, elküldtem Tatárnak (mellé írtam, hogy másodikak lettünk) és elküldtem anyának meg apának is. Te jó ég. Pont egy hete volt, hogy eljöttem otthonról (elnézést, holnap lesz egy hete) és még csak egyszer telefonáltam haza. Miközben elkezdtem gyalogolni a tömeggel, hirtelen felindulásból felhívtam anyát videóhívásban, de nem vette fel. Akkor marad apa, aki elérhető állapotban volt, tehát rögtön fogadta a hívásomat.
– Szia apa – mosolyogtam bele a kamerába, aztán kiszedtem egy hajtincset a számból. Belement valahogy.
– Nahát, még te is élsz?
– Apaaa! Mérges vagy rám? – tartottam vissza a nevetésemet.
– Nem, dehogy. Anyáddal csak egy hete várjuk, hogy hívj, de nem hívsz!
– Akkor hívjatok ti – feleltem diplomatikusan.
– Nem akarunk zavarni. Nem tudjuk milyen rendszerességgel vannak feladatok, mikor eszel vagy pihensz éppen. Tényleg. Eszel te rendesen? Nem éheztetnek?
– Nem éhezek, minden rendben van. Habár hiányzik anya spagettije.
– És anyád nem hiányzik? – horkant fel apa.
– De igen!
– És én?! – háborodott fel még az eddigieknél is jobban.
– Te is – győzködtem.
Nem értem mi baja. Rengetegszer voltam már Rg táborokban és akkor se hívtam őket olyan gyakran.
– Rendben. El akarod mesélni, hogy milyen eddig a verseny? Hogy milyen élményeid vannak? Vagy majd megtudom az iskola honlapjáról?
– Te nézed a honlapot? – lepődtem meg.
– Természetesen. Anyáddal onnan bizonyosodunk meg arról, hogy még élsz.
– Edzőbá'! Kész vagyunk! – hallottam meg egy hangot a háttérből.
– Edzést tartasz? Miért nem szóltál? – kérdeztem.
– Zolikám legyél már halkabban! Épp a lányommal beszélgetek. Egy hete nem láttam.
– Lénával? Miért hol van?
– Az Iskolák Országos Versenyén.
– Ammeg' mi?
– Nem ismered?
– Apu. Ezt senki se ismeri – szóltam bele a beszélgetésbe nevetve. Aztán hirtelen megszakadt az adás. – Hé! Itt már nincs net! – horkantam fel.
– Csak kibírod valahogy – mondta Lilla szemrehányóan.
Anyád, morogtam magamban. Kiléptem a Messengerből, és visszahívtam apát. De csak úgy simán, nem videóhívásban.
– Haló! Léna! Elment a izé... Eltűntél – hallottam meg apa hangját.
– Itt már nincs net. Épp a táborba megyünk vissza.
– Miért? Hol voltatok?
– Feladaton.
– Komolyan?! És milyen volt? – kérdezte. Igazán csevegősre vette a figurát.
– Jó volt. Tibivel jöttem és...
– Ki az a Tibi? – kérdezett rá azonnal. Ah, apukák.
– Tibi. A csapattársam. Jófej.
– Majd megnézem magamnak – dünnyögte.
– Apa!
– Most miért? Ha lányod van meg kell védened a fiúktól, még mielőtt megjelennének. És a múltkori eset után...
– Apa! Ezt inkább hagyjuk!
– Jó, rendben, értem én. Kínos ez a téma. De csak hogy tudd. Itt van. És egész jól mozog – mondta.
Öhm. Ezt nem úgy értette. Tisztázom a dolgokat!
Apa tesi tanár és kosár edző. És a fiú, akiről beszél, a kosárlabdában mozog jól. Tényleg elég jó kosaras. És hogy most kiről is beszélek? A volt barátomról, Borkay Mátéról. Tavaly nyáron jöttünk össze, akkoriban sokszor kísértem el apát az edzésekre. Nagyon kedves, vicces és helyes is. De nem volt meg közöttünk az a vonzalom, ami egy kapcsolathoz kell, ezért októberben szétváltak útjaink. Mindenesetre, első kapcsolatnak tökéletes volt.
– Léna! Itt vagy? – zökkentett ki apa a gondolatmenetemből telefonon keresztül.
– Mi? Ja igen, itt.
– Jó. Várj egy percet. MECCS!!! Zoli, Tomi és Feri az egyik csapat, Máté, Zalán és Barni a másik. MEHET!!!
– Apa. Menj csak nyugodtan. Edzést kell tartanod.
– Á... Hadd szórakozzanak. Majd szerdán erősítünk.
– Ma milyen nap van? - kérdeztem, mert igazából fogalmam sem volt róla.
– Hétfő.
– Komolyan?
– Aha. Ennyire elment az időérzéked?
– Úgy látszik. Én itt úgy számolok, hogy harmadik nap, hatodik nap...
– Ma van a hetedik nap? – számolgatott apa.
– Igen. A fele már lement. Bárcsak már vége lenne.
– Olyan rossz? – kérdezte aggódva.
– Nem! Nagyon jó! fantasztikus embereket ismertem meg, és élvezem is a versenyt. Csak nagyon sok a stressz. Közel sem olyan ez az egész, mint amilyennek gondoltam – sóhajtottam fel gondterhelten, aztán a tőlem öt méterre lévő Lillára és Fruzsira néztem. – És előfordul a szabálytalanság is.
– Hogyhogy? Arról szólni kell!
– Igazából nem szabálytalan, de nem is igazságos. Hagyjuk, bonyolult. De enélkül is épp elég stresszes a helyzet.
– Ezt hogy érted? – puhatolózott.
– Egyre kevesebb a versenyző. Itt a Top10-ben már nem olyan könnyű.
– Értem...
– Jaj, apa! Mindjárt ott vagyunk a tábornál, már látom a kerítés sziluettjét. Most leteszem.
– Vacsora után még hívj fel. Hé! Hé! BARNI!!! Ez kétszer indulás!
– Bocs, edzőbá – hallottam meg Barni hangját.
Amúgy az összes fiú nagyon segítőkész és rendes, mindannyiukkal jóban vagyok. Főleg Mátéval. Vagyis mi?
– Szia apa – köszöntem el végleg és leraktam a telefont.