IOV 2.0 - Egy új verseny ✔

🌻🌻 16.🌻🌻

– A világoszöldek.
A négy lány csalódottan és szomorúan összenézett. Számukra itt a vége, az IOV harmadik napján kiestek és hamarosan indulnak haza. Amíg ők szomorúan indultak el a kint parkoló buszok egyikéhez, addig a többi csapat összeölelkezett és megkönnyebbülten fellélegzett. Rámosolyogtam Bernire és megkerestem a csapatom. Tibi még mindig a sötétzöldekkel volt, amikor elhoztam onnan épp valami kondis sztoriról volt szó. Janka is levált a barátnőitől, Domi pedig a nyakát fogva lépett mellénk. És íme, az (Arany)sárga csapat ismét megcsinálta! Túljutottunk a második feladaton is! Amikor Tatár elém rakta azt a lapot és tudatosult bennem, hogy pár nap múlva indulok egy versenyre, nem hittem volna, hogy ilyen kalandokban lesz részem, és hogy ilyen sokáig jutok.
Janka után én is beszálltam a buszba, és miután elindultunk vissza a táborba rögtön elkezdtünk beszélgetni arról, hogy milyen jó, hogy már a második feladaton is túlvagyunk. Nem tudjuk mi vár ránk a jövőben, az is lehet, hogy már holnap kiesünk, de az is, hogy megnyerjük a versenyt, mindenesetre én örülök, hogy már idáig eljutottunk.
Mire a buszokkal a táborba értünk, addigra a világoszöldek már úton voltak haza. A barnák pedig már otthon ülnek és gépeznek. Mikor beléptünk a főkapun szembesültem azzal, hogy nem csak nekem, de a tábor összes lánytagjának most kell pisilni, és hogy az étkezőben lévő vécénél hatalmas sor áll. Nem volt kedvem kiállni, úgyhogy inkább elindultam a faházunk felé, ahol egyből sorra kerültem. Sőt, még a hajamat is kifésülhettem, amit a reggeli kapkodásban elég bénán fogtam össze. Most nem zavart, hogy ki volt engedve, az idő sem olyan rémes, hogy egyből a nyakamra tapadjon, úgyhogy elhatároztam, hogy így hagyom. Elég éhes voltam, mivel reggel tényleg nem ettem sokat, de az ebédet még nem pakolták ki, úgyhogy valahogy ki kell bírnom. Amikor Abigél és Csenge beléptek a faházba én rögtön ki is mentem, de nem miattuk, hanem Berni miatt, akit feltett szándékom volt megkeresni. Segíteni akartam neki, nem lehet jó egyedül lenni.
Reménykedtem abban, hogy nem kell majd minden egyes házba bekopogtatnom, hogy „Itt lakik Berni?", és szerencsémre erre nem is volt szükségem, ugyanis megláttam egy szürke melegítős fiút az étkező felől jönni.
– Szia, ne haragudj – szólítottam meg, mire meglepetten lenézett rám. – A csapattársadat keresem, Bernit. Nem tudod véletlenül melyik faházban lakik?
– Berni? Öhm, nem tudom pontosan, de valahol a mosókonyhánál.
– Oké, köszi – mosolyodtam el.
– Miért keresed?
– Szobatársakat szeretnék keresni neki, mert egyedül van.
– Kajak egyedül van? – lepődött meg a srác.
– Igen, de ezt nyilván tudnád, ha beszélgetnétek vele – mondtam gorombán. – Csak egy tanács, próbáljatok meg csapattá kovácsolódni, mert ha nem tudtok jól együttműködni és nem bíztok meg a másikban, akkor könnyen kieshettek.
– Okééé – röhögött fel a srác és kikerülve engem odébb állt. De bunkó!
Mindenesetre annyi segítséget adott, hogy Berni faháza a mosókonyha környékén van. Elveszetten kóboroltam a faházak mögött, amikor megláttam egy faházat nyitott ajtóval. Egy halk és magányos hangot hallottam onnan és meg voltam győződve arról, hogy Bernit hallom. Hát tévedtem.
– Oh, bocsi. Rossz faház – tettem fel a kezem mentegetőzve, amikor megláttam, hogy egy bordó melegítőt viselő lány a szoba közepén áll és telefonál.
– Jaj, semmi baj – nevetett fel halkan, aztán folytatta a beszélgetést. – Képzeld el, hogy egy lila melegítős lány még a verseny első napján odajött hozzám, hogy legyünk egy szobában, aztán végül lepattintott és odament három ribanchoz. Igen! Nem, nem vagyok egyedül, van velem két arany lány is, mi hárman vagyunk a négyes szobában – magyarázott a telefonba a lány, de észrevette, hogy még mindig az ajtóban állok és mosolyogva nézem őt. – Tudok segíteni?
– Nem. Vagyis igen. Csak nem akarom megzavarni a telefonálást.
– Ó, Csabi tud várni egy kicsit, igaz Csabi? – szólt a telefonba a lány – Na ugye. Mondd csak.
– Nem akarok tolakodónak tűnni, de pont meghallottam, hogy hárman vagytok a faházban. Én pedig ismerek valakit, aki egyedül van, és azon gondolkodtam, hogyha nem bánjátok a szobatársaitokkal, akkor ő is ideköltözhetne. De csak ha nem baj.
– Oké, felőlem. Tényleg ne legyen egyedül – biccentett a csaj a bordó pulcsija ujját húzogatva. – Hogy hívják? Melyik csapatban van?
– Berni, és szürke.
– Ááá tudom, az a szemüveges. A kajálás alkalmával is egyedül ül szegény. Köszi, hogy intézkedsz a helyében, nem néz ki valami szociális típusnak. Ha ő nem bánja, akkor szerintem jöhet ide.
– Jaj, de jó, szuper! Nagyon fog örülni – mosolyodtam el boldogan. – Már csak meg kéne találnom őt.
– Eggyel mellettünk lakik, pont a kerítés mellett – mondta és újra beleszólt a telefonba. – Szia Csabi itt vagyok. Nem, csak szereztem egy új szobatársat. Elvileg, aztán majd meglátja az uborkadarabot a fürdőszobafalon és inkább meggondolja magát. Igen, az abból a szendvicsből van, amit te csináltál nekem. Hahaha.
Óvatosan kihátráltam a szobából, hogy ne zavarjam tovább a telefonáló lányt és elindultam a kerítés mentén lévő faházhoz. Miután kopogtam kettőt és meghallottam a „Tessék" reakciót rögtön benyitottam.
– Léna? – állt fel az ágyáról csodálkozva.
– Ühüm. Képzeld, szereztem neked szobatársakat és új faházat.
– Mi? – hökkent le teljesen.
– Eggyel melletted egy bordó és talán két arany melegítős lány szívesen fogad téged. Egy rohadásnak induló uborka társaságában – mondtam, mire Berni hitetlenül felnevetett és hirtelen felindulásból megölelt.
– Köszönöm, köszönöm, köszönöm! Jaj, de jó, hogy nem leszek egyedül. Azonnal elkezdek pakolni.
– Örülök, hogy segíthettem. Viszont szerintem én megyek, hamarosan kirakják az ebédet, én pedig farkaséhes vagyok.
Kilépve Berni faházából szembesültem azzal, hogy mégiscsak meleg van, de nem volt nálam hajgumi, úgyhogy nem tudtam felfogni a hajam. A telefonom reggel óta nem láttam, még mielőtt elmentünk volna a csapatfeladatra a szervezők elvették tőlünk és nekem azóta se adták vissza. Remélem nem esett bántódása.
Az étkezőben egyből a kiszolgálópulthoz léptem és miután örömmel konstatáltam magamban, hogy ehetek egy jót elkezdtem kiszedni magamnak a mai ebédemet. Egy jókora adag krumplipürét ettem tarja hússal és csemegeuborkával. Az asztalok többnyire üresek voltak, két türkiz fiút láttam meg a világosrózsaszín csapatot. Leültem a középen elhelyezkedő asztalunkhoz, és már majdnem elszomorodtam azon, hogy egyedül fogok enni, amikor megjelent az ajtóban Domi és Tibi. Mosolyogva intettek nekem és beálltak két szürke srác mögé a sorba. Mikor leültek hozzám átadták nekem a telefonomat.
– A szervezők adták nekünk, mert téged sehol sem találtunk.
– Köszi – vettem el hálásan. – Vajon történt valami eget rengető dolog, amíg nem volt nálam? – kérdeztem ironizálva.
– Tulajdonképpen igen – vágta rá Domi valamilyen levest szürcsölve. – Írtam egy kis helyzetjelentést Tatárnak, aki írt a suli honlapjára.
– Megint? Olyan idióta kommentek érkeznek alá – mondtam nevetve és miközben belapátoltam a számba egy kis krumplipürét megnyitottam a telefonomon a böngészőt. – Ó, és amúgy jó étvágyat.
– Köszi. Neked is – mondta Tibi és benyomott a szájába egy gombócot.
– Csak nem nutellás gombóc? – csillant fel a szemem.
– Bár az lenne – sóhajtott fel Tibi. – Szilvás gombóc. Mondjuk nekem az is jó – vonta meg a vállát és megevett még egyet. – Hé, Noel! Tomi! Szevasztok! – intett valakiknek evés közben.
Valakiknek... A két fekete melegítős srác felénk kapta a fejét és visszaintettek Tibinek. Az a Tomi rögtön visszafordult a kajás standhoz, de Noel még nézett minket egy darabig. Pontosítom magam, nézett engem. Óvatosan elmosolyodott, és inkább követte Tomi példáját. Akaratlanul is eszembe jutott a tegnap esti dolog, amikor csak mi ketten voltunk a medencénél. De leginkább az, amikor elcsúsztam, ő pedig elkapott. Oh, te jó ég, nem kéne ezen gondolkodnom, én még mindig ódzkodom tőle.
– Léna, akkor nézed a honlapot? – rántott vissza a valóságba Domi.
– Mi? Ja igen, persze – motyogtam és bekaptam egy kis húst.
Tatár a bejegyzéshez csupán egy képet csatolt, egy selfie volt, amit Tibi és Dominik lőttek a faházukban.

„Kedves diákok és kollegák!
Az Iskolák Országos Versenye (IOV) továbbra sem áll meg, iskolánk csapatának egyik tagja, Ferenczy Dominik volt szíves és értesített engem a verseny eseményeiről. A második napon, vagyis tegnap egy feladatot sem kaptak, helyette kiélvezhették a táborhely nyújtotta lehetőségeket, mint például a focizás. Ma délelőtt viszont egy csapatversenyen voltak, ahol sikeresen továbbjutottak. Nagyon büszkék vagyunk, hogy idáig eljutottak, reméljük továbbra is keményen küzdenek majd és nem kételkednek abban sem, hogy elhozzák a kupát!
Tatár igazgatóúr"

„Némmá' még kupa is van?"
„Vasból van? Egy miskolci haverom kérdezi"
„Xddd hülye"
„Most őszintén. Kit érdekel ez a baromság?"
„Senkit"
„Engem nem"
„De engem például igen"
„Akkor nézzed. Én léptem nyaralni"
„Engem sem érdekel, inkább írnának arról, hogy Molnár Laci diákolimpiát nyert"
„Kiaza Molnár Laci?"
„Osztálytársam, bokszol. Ránézel a csávóra és meghalsz"
„Még sosem láttam"
„Ezért vagy még életben"
„XDDD"
„Najooo xddd"
„Kósa Janka ott van a versenyen?"
„Aha, az előző posztban ott volt a neve"
„Yoooo. Hajrá, légy ügyes! Ui.: még mindig szeretlek!"
„Hűha. Ki vagy te?"
„Roli, az exe. Az egyik"
„Loool"
„Akkor most mi van? Nem estünk ki? Megnyertük?"
„Még nem. Két hétig tart"
„Két hét?! Mi a szar? Addig megdöntöm a rekordom minden létező gameben"
„Emberek! Mi ez a VIO?"
„IOV. Iskolák Országos Versenye. Nem ismered?"
„Senki se ismeri"

Elraktam a telefonom, mert egy narancssárga kéz nyúlt el mellettem, és lerakott egy sárga borítékot az asztalra. Na ne már! Azt hittem ennyi volt mára, erre miközben nyugodtan eszegetem a tarjahusit elénk rakják a borítékot. Most kicsit bedühödtem, csak adják ide azt a rohadt kupát és már itt sem vagyok!
Hirtelen Janka termett mellettünk, levágta a tésztával teli tányérját az asztalra és lecsapta magát mellém.
– A lányok elé raktak egy borítékot. Jöttem, ahogy tudtam. Mi van benne?
– Még nem bontottuk ki – mondta Domi.
– Akkor nyissátok ki! – mondta ellentmondást nem tűrő hangon Janka és idegesen bekapott egy villányi tésztát.