IOV 2.0 - Egy új verseny ✔

🌻🌻49.🌻🌻

– Milyen balhé? – húzódott el tőlem Noel.
– A rózsaszín csapat kavarja a szart már megint – forgatta meg a szemét. – Úgy érzem most ki fog derülni, hogy is szabotáltak és miért ment ki a térded Léna.
– Akkor menjünk, nem akarok kimaradni belőle – álltam fel nagy nehezen.
A perpatvar helyszíne természetesen a focipálya volt, ahol a rózsaszín csapat tagjai kiabáltak... Nos hát elég sok mindenkivel. Az ellenszekta tagjai valamennyien ott voltak, a piros csapat tagjai, Abigél, Janka és Tibi sem kímélte őket a káromkodásoktól teli mondatoktól.
– Tomi! – ölelte át a barátját a világosrózsaszín csapatba tartozó Kitti.
Tomi egy puszit nyomott a fejére aztán odament a szájkaratézó csapatokhoz.
– Úristen – képedtem el és Noel meg a mankók segítségével odabicegtem.
– Te idióta ribanc! Elvágtad a kötelet! – kiabált Janka Fannival.
– Muszáj volt, ez volt a terv.
– Mi? Az, hogy kórházba juttatjátok Lénát? És ha komolyabb baja esik?
– De nem lett – erősködött Levente.
– Egyáltalán, hogy vágtátok el? Honnan tudtátok, hogy lesz alkalmatok ilyet csinálni? – kérdezte Virág.
– Eddig minden feladatnál vittünk magunkkal egy kis bicskát, és nem tudtam, hogy kötélmászóka lesz, pont kapóra jött – mondta Fanni.
– Undorító, amit műveltetek, akár komolyabb sérülésem is lehetett volna. – szólaltam meg én is.
– De nem lett – vágta rá Lilla.
– Amúgy komolyan azt hittétek, hogy nem tudunk a szektátokról? Szánalmas – nevetett fel gúnyosan Abigél.
– Ó, tudtunk mi róla – vigyorodott el Lilla. – A ti kis ellenállásotok ahogy egyre csak erősödött, mi úgy jöttünk rá a dolgokra. Janka kikapcsolta a cafka üzemmódot, Léna rányomult Dávidra, Noel és Tomi nem haverkodtak a fiúkkal...
– A piros csapat meg a kezdetektől tartózkodott tőlünk – vette át a szót Márk.
Ez a néhány mondat teljes sokkot okozott számunkra. Komolyan azt hittük, hogy jobbak vagyunk náluk, mert rájöttünk a szövetségükre? Ugyan. Ők még minket is kijátszottak, duplán ráadásul, és sorba ejtettek ki minket. Fantasztikus. A döntő előtti nap sosem akar véget érni úgy érzem. Hirtelen megjelent a focipályán a fehér csapat kísérőtanára, és alaposan le is szidott minket.
– Gyerekek! Ezt nem hiszem el! Miért kell kiabálni? Holnap lesz a döntő, menjetek aludni!
A tömeg feloszlott, de mi még farkasszemet néztünk a rózsaszín csapattal egy darabig. Érdekes módon a lilák nem voltak itt, talán jobbnak látták, ha nem lógnak együtt a balhés csapattal. Nem akarják kockáztatni a kiesésüket.
Végül mindenki elment, az ellenszekta pedig (bővülve a halvány rózsaszín csapattal) még ott maradt egy kicsit.
– Mi a franc volt ez? Fanni tényleg elvágta alattam a kötelet?! – akadtam ki.
– Igen, szabotázs volt. Én megmondtam, úgy tudtam! – idegeskedett Abigél.
– Miért nem intéztétek el őket? – feszült be a mellettem álló Noel.
– Te is tudod, hogy nem lehet – nézett rá Marci.
– Majd, ha nyertek a feketék pótoljuk – mondta Roli.
– Köszi, hogy ennyire bíztok bennünk – szerénykedett Zita.
– Ti vagytok az utolsó reményünk – mondta Kitti és átölelte Tomit.
Mi is elindultunk a faházunkhoz, de engem Noel még marasztalt egy kicsit.
– Tudod ki az a Nagy Márk ugye?
– Úristen még jó, szerelmes voltam belé. Bár ki nem – mosolyodtam el.
– Telefonáltam egy ismerősömnek, aki szerzett egy páros jegyet az egyik júliusi koncertjére. Lenne kedved eljönni velem?
– Úristeeen! Ez komoly? – sikítottam fel izgatottan.
– Teljesen.
– Vááá! Nagyon köszönöm. Már alig várom!
– Oh, akkor most féltékenynek kéne lennem Nagy Márkra?
– Neeem, dehooogy – fúrtam a vállába a fejem nevetve. – Amúgy ő most tudod kivel jár? Budai Rebekával, aki régen Bexi volt. Te jó ég, imádom a számait.
– De sok barátnője volt azelőtt nem?
– De, de. Képzeld... Egy pesti barátnőm nővérének az osztálytársa járt Nagy Márkkal.
– Te meg velem jársz, az még jobb, nem? – próbálkozott.
– Ezerszer jobb – csókoltam meg mosolyogva.
Ajkaink szétváltak és mind a ketten másfelé mentünk. Holnap lesz a döntő, az idei Iskolák Országos Versenyének utolsó napja. Emlékszem még, amikor az elsőre vártam tűkön ülve Sopronban. Te jó ég...
Reggel viszonylag ráérősen ébredtem fel, de Janka, Csenge és Abigél már javában készülődtek, meg hát amúgy is fontos nap a mai, nem szeretnék lekésni semmiről. Egy farmersortot vettem fel meg a Nikolékkal vásárolt narancssárga hastrikómat. Kifésültem a hajam és tettem fel egy kis sminket. Púder, barackszínű szemhéjpúder, szempillaspirál és szájfény. Miután mind a négyen elkészültünk elmentünk reggelizni. Azt hittem egy falat se fog lemenni a torkomon, ahhoz képest befaltam két pirítóst és egy egész paradicsomot. Tibi adott egy mentolos rágót, idegességemben azt rágcsáltam. A szervezők kitereltek minket a focipályára, hogy a két bent maradt csapat is gond nélkül tudjon reggelizni. A focipályán volt egy hatalmas sakktábla, így a tegnap esti gondolatmenetek helyesnek bizonyultak. A pálya szélén volt két kartondoboz, fekete és lila színű kereplők voltak benne. Nyilván azokkal kell majd szurkolni, nem is volt kérdés, hogy egy feketét vettem el. Mindenki kipróbálta, hogy elég hangos-e a kereplője és én ekkor gondolkoztam el azon, hogy a sakkhoz csendre lenne szükség. Ezekkel a kereplőkkel pedig az egész Alföldet felrázzuk.
Tíz-tizenöt perccel később megérkezett a két döntős csapat. A lilák, a feketék és a kísérő tanáraik. Mielőtt még elkezdődött volna a menet, odaosontam Noelhez és hátulról átöleltem.
– Léna – lepődött meg.
– Csak annyit akartam mondani, hogy ne izgulj, nyerni fogtok. És motiváljon az, hogy a verseny után megyünk Nagy Márk koncertre.
– Ez engem nem motivál semmire – nevetett fel. – Te viszont igen – fűzte hozzá mosolyogva, és szorosan magához húzva megcsókolt.
Abban a húsz másodpercben úgy éreztem miénk a világ, a kereplők zaját hallottam csak. Hirtelen azt is elfelejtettem, hogy sín van a lábamon, szabadnak éreztem magam, és szerelmes voltam. Húsz másodperc alatt végig futott az agyamon minden közös emlékem Noellel, kezdve a labirintusos feladat előtti hazudozásomtól, át a kávé-kakaóscsiga reggelen egészen a tegnap esti szenvedélyes csókunkig. A sors akarata volt, hogy Tatár engem vett be az Arany János Gimnázium csapatába, hogy eljöttem az IOV-ra, és hogy megismertem Noelt. Először nem szimpatizáltam vele, de rögös út vezetett el addig a csókig, amit én adtam neki.
– Kérem a fekete és a lila csapat tagjait, hogy fáradjanak a football pálya közepén elhelyezett sakktáblára! – hallottuk meg Róbert hangját, ami kirántott engem az emlékek és az álmok világából.
Noel egyre csak távolodott tőlem, de ezt még muszáj volt elmondanom neki:
– Szeretlek!
Megtorpant és a szemembe nézve elmosolyodott.
– Tudom. Én is téged.
Azzal Tomi, Dorka és Zita után ment. Én vissza sántikáltam a pálya szélén ülő szurkolókhoz, pontosabban Csengéhez, Abigélhez, Tibihez, Dominikhez, Jankához és Marcihoz.
– Üdvözlök minden kiesett, és még játékban maradt csapatot az Iskolák Országos Versenyének utolsó napján. Perceken belül kezdetét veszi az utolsó, mindent eldöntő feladat. A felosztás a következő kedves döntőző csapatok! Mint látjátok itt óriási sakkbábukat láthattok, fekete és fehér színben. A csapatok ezúttal kiegészülnek a kísérő tanárokkal, öt személyesek lettek. Mindkét csapatból szükség lesz egy-egy személyre, aki fő játékosként irányítja a játékot és persze a csapattársait, akik az ő utasításai szerint fognak lépni az óriás sakkbábukkal.
– A kísérőtanár lesz a főember? – kérdezte Annamari.
– Akár, de mint mondtam most a tanárok is diákoknak számítanak. Az öt csapattag közül bárki lehet a főember, egy percet kaptok rá, hogy kiválasszátok ki lesz az.
Mindkét csapat alkotott egy kis kört, úgy beszélték meg a dolgokat, az az egy perc pedig csupán egy másodpercnek hatott ebben a hihetetlenül nagy és zajos kavalkádban.
– Kik lettek a kiválasztott versenyzők? – kérdezte Róbert.
– Én, Baranyai tanárnő – lépett előre a lilák tanára.
– Én, Zita – lépett elő Zita is a fekete csapatból.
– Úristen! Zita mesélte, hogy nyert már meg megyei és dunántúli sakkversenyeket is – mászott oda hozzánk Virág.
– Akkor sima ügy, a feketék nyerik az idei versenyt – dőlt hátra Marci.
– Ebben ne legyünk annyira biztosak. Nem tudjuk, hogy a tanár milyen sakk-készségekkel rendelkezik – mondta Janka.
– Ne már! Miért vagy ilyen ünneprontó? – nyafogott Csenge.
– Nem, igaza van – elmélkedett Abigél. – Akkor gyerekek ellen játszott, most pedig egy felnőtt ellen. Aki ráadásul egy tanár, szóval nem hülye.
– Ráadásul brutális a stressz-helyzet – fűztem hozzá és a fülem mögé tűrtem a hajam. – Négy személyt kell irányítania, és nem akar csalódást okozni sem nekünk, sem az iskolájának.
– Neee, tényleg – esett le a szőkének. – Szegény mire vállalkozott.
– Ha bekerültünk volna a döntőbe – vetette fel Dominik. – Akkor tőlünk ki ment volna?
– Annyit tudok, hogy nem én – mondtam.
– Én se – mondta Tibi és közelebb férkőzött a barátnőjéhez.
– Dominik elájult volna az első percben, Sarka a döntőre se jött volna ki a tanáriházból, szóval egyértelműen rám hárult volna a feladat – mondta Janka, mi pedig mind egyetértettünk vele, közben pedig vihogni kezdtünk a saját szerencsétlenségünkön.
– Shhh! Kezdődik – fordult hátra izgatottan az egyik előttünk ülő türkiz fiú.
– Jé, szia! – mosolyogtam rá. Az első páros erőnléti feladat óta nem láttam, pedig akkor igen nagy hangulatot csináltak a csapattársával.
– Csumi.
– A fehér kezd, ez esetben a lila csapaté a kezdés lehetősége – mondta a főszervező, ezzel pedig elindította az idei Iskolák Országos versenyének utolsó megmérettetését.
Először a parasztokkal lépett ki mind a lila, és mind a fekete csapat, aztán kapcsolódtak a játszmába a lovak, a futók és a bástyák is.
– Fekete bástya F5-ről D5-re – adta ki az utasítást Zita, mire Tomi megemelte a (több, mint egy méteres) bábut és a D5 mezőre helyezte. Ezzel pedig kiütötte a lila csapat egyik lovát.
– Basszameg! Tanárnő tessék már jobban koncentrálni! – akadt ki Dávid.
– Dávid fiam cseréljünk? Jössz ide? Innen okoskodj! – kiabált rá – ha jól emlékszem – a biosz tanárnő.
– Megyek is. – indult meg Dávid idegesen, vörös fejjel, mire a szurkoló csapatok a hirtelen jött izgalom miatt használni kezdték a színes kereplőket.
– Én a feketéknek szurkolok, de már csak lila kereplő maradt. Juhééé! – ordibált Patrik, mire az egész „nézőtér" felnevetett.
– Nincs lehetőség szerepcserére, lépjetek! – szólt rájuk Róbert.
Annak ellenére, hogy ez volt a mindent eldöntő utolsó versenyszám, nagyon unalmas volt. Csak akkor töltötte be a tábort a kereplők és a versenyzők éles hangja, amikor kiütöttek egy bábut. És ez mind a két csapatnál elég gyakran megesett. Fél óra elteltével végül úgy álltunk, hogy a fekete csapatnak volt egy királya, egy lova és egy parasztja, a liláknak pedig egy királya, egy királynője, egy parasztja és egy futója. A felállást nézve pedig egyértelműen a lilák álltak nyerésre. A francba.