IOV 2.0 - Egy új verseny ✔

🌻🌻27.🌻🌻

Mikor megérkeztünk a városba a felnőttek próbálták minket kettes sorba állítani, de nem meglepő, ha azt mondom, hogy ez nem nagyon jött össze. Végül feladták és elengedtek minket. Volt három kerek óránk a városnézésre és a vásárlásra, emiatt pedig mindenki felszabadult és boldog volt. Az egész bagázs elindult, de mindenki más és más irányba fordult. Már akkor tudtam, hogy valaki el fog tévedni.
Én igyekeztem a lányokkal maradni, de Janka eltűnt mellőlünk. Amúgy láttam valahol a távolban egy sárga foltot, biztos ő volt az. Abigél megfogta a kezem és Csenge kezét is, mondván még csak véletlenül se szakadjunk szét, aztán elindultunk, hogy keressünk egy boltot. Találtunk is egyet, egy Tesco-t. Ott aztán kezdődhetett a nasi vásárlás ezerrel. Vettem innivalót, chipset, csokit, kekszet, gumicukrot és zsebkendőt is. Egy jól megpakolt szatyorral sétáltam el a kasszától arra várva, hogy a barátnőim is megérkezzenek. A lényeget már megvettük, úgyhogy várt ránk két és fél óra nézelődés és sétálgatás.
Az ajánlásomra beültünk egy kávézóba és egy kis fánk meg jegeskávé mellett folytattuk a beszélgetést, amit a buszon abbahagytunk.
– És akkorát tanyáltam, hogy az nem igaz – mesélte el éppen az egyik röplabda meccsének az eseményeit Abigél. – De nem számított, mert megmentettem a labdát.
– Tényleg, ti edzőstársak is vagytok nem csak iskolatársak, igaz?
– Igen, már gimi előtt is ismertük egymást – ölelte át a barátnőjét fél karral Csenge, aztán a szemét összehúzva kitekintett az óriás üvegablakon. – Hé, azok ott nem... Nem a mi fiaink?
Mi is kinéztünk az ablakon, és amint megláttuk a sötétkék és sötétzöld melegítős fiúkat megerősítettük Csenge észrevételét. Ráadásul nem sokkal utánuk megjelent Tibi is, aki óbégatva szólongatta az őt lehagyó fiúkat.
– Beniii! Skacoook! Ne arra menjetek! Balra van egy Tesco!
Lányosan összenevettünk, ezzel pedig felkeltettük Tibi figyelmét, aki úgy döntött nem üldözi tovább a fiúkat, hanem odajön hozzánk egy kicsit. Először integetett nekünk az ablakon keresztül – egyébként fogalmam sincs hogy vett minket észre, azért annyira csak nem nevettünk hangosan – aztán bejött az épületbe és odajött az asztalunkhoz.
– Helló csajok – vetette be rögtön a csábos mosolyát.
– Szia – köszöntünk neki.
– Kávézgattok?
– Mint látod – emelte fel a jegeskávéval teli üvegpoharát Abigél.
– Ú, az ott mogyorós fánk? – nézett Csenge tányérjára.
– Igen. Kérsz?
– Megkóstolom, ha már így felajánlottad – vette el a fánkot Tibi mosolyogva és már bele is harapott. – Mmm, ez nagyon jó.
– Egyél még nyugodtan.
– Nem, nem, ez a tiéd – rakta vissza a tányérra a fánkot Tibi, közben pedig egy percre sem szakította el a tekintetét Csengéről. – Amúgy csini vagy.
– Köszönöm – mosolyodott el aranyosan a szőke lány.
– Na, én léptem, a srácok jól lehagytak engem.
– Aaa, Csengeee! – rángattam meg a vállát izgatottan. – Ugye ezt te is hallottad?
– Igen – felelte elképedve. – Azt mondta csinos vagyok.
– Na, akkor már megérte kisminkelni magad – vigyorodott el Abigél. – És én még azt hittem, hogy valami random, utcán sétáló békéscsabai csődörre fáj a fogad.
– Nem fáj a fogam senkire.
– Ühüüüm – Abigéllel összenéztünk és csupán szemkontaktussal megállítottuk, hogy Csenge mekkora egy kamus. Kezd egyre nyilvánvalóbb lenni, hogy kiről is álmodott a verseny első éjszakáján.
Még mindig volt egy csomó időnk, úgyhogy kilépve a kávézó épületéből úgy döntöttünk sétálgatunk egyet. Persze közben próbáltuk memorizálni a visszautat Abigél pedig egy olyan szöveget is begyakorolt, amit akkor fog felhasználni, ha eltévedünk. Igazán bíztató.
Készítettünk egy jó pár képet is, én személy szerint két Insta-storyt is kiraktam, az egyiken hármunk kávéja volt látható, a másikon pedig egy közös kép hármunkról. Nem láttunk semmi érdekeset egy kóbor cicán kívül, úgyhogy inkább visszafordultunk. Tökre fárasztó volt szatyrokkal menetelni, de mindhárman sportolók vagyunk, úgyhogy bírnunk kell. Találkoztunk az út másik felén menetelő bordó csapattal is, a három fiú intett nekünk miközben zenét hallgattak egy JBL hangszórón, közben pedig hangoskodva tömték magukba a Pilóta kekszet. A csapat egyetlen lány tagja, Rami a hármasuk mögött kullogott, úgy tűnt nincs valami jó kedve.
– Hé! Nem jössz inkább velünk? – kiáltottam oda neki, ő pedig hálásan mosolyogva bólogatni kezdett. Mondott valamit a fiúknak (nyilván azt, hogy lelép) és átfutott hozzánk az út túloldalára.
– Nagyon köszi. Unom már a fejüket, ti sokkal jobb társaság lesztek.
– Kérsz békás gumicukrot? – kínálta meg Ramit Csenge.
– Igen köszönöm – vett el kettő szem gumicukrot.
Nagyjából ismerős volt a hely, ahová tíz perc múlva kerültünk, ezért leültünk egy padra. Élveztük a lehűlni készülő levegőt, és a lágy, nyári szelet. Mindenki rágcsált valamit, csak én nem. Lehunytam a szemem és ismét elmerengtem az élet nagy dolgain. Annyira jó érzés volt kimozdulni, vásárolni és beszélgetni. Olyan volt, mintha szórakozásból lennék itt a barátnőimmel, nem pedig egy országos verseny külsős programján vennék részt. Attól eltekintve, hogy mindannyian színes melegítőkben flangáltuk a harminc fokban, egész normálisnak tűntünk. Meg kell hagyni utunk során megbámult minket egy pár ember, de nem igen foglalkoztunk velük.
Negyedóra múlva felálltunk a padról és az elméletileg jó úton haladva visszaindultunk a buszhoz. Azonban egy helyen rossz irányba fordultunk és egy kissé pánikba estünk.
– Oké, nyugi, én már begyakoroltam a szövegem erre az esetre – lépett előre Abigél. – Ott egy nőci, megkérdezem tőle hol vagyunk.
– Vaaagy, forduljunk meg és induljunk el az utca végén parkoló buszokig – mutatott nekünk balra, mi pedig rögtön arra fordultunk, amerre mutatott.
– Ó, hoppá.
Aggodalomra ezek után már nem volt ok, nem tévedtünk el – mi legalábbis nem – és biztonságban megérkeztünk a csoportosan leparkolt buszokhoz és beszélgetésbe elegyedtünk a már ott lévő versenyzőkkel. Az arany csapat mind a négy tagjával és Jankával, aki elmagyarázta, hogy azért vált le tőlünk, mert meglátta az idevalósi másodunokatesóját és el akarta kapni a grabancát. Rami inkább a szobatársaival társalgott ezek után – a két arany lánnyal, szegény Berni már kiesett közülük – úgyhogy Csenge, Abigél, Janka és én megint négyen maradtunk.
Egyre több csapat ért vissza, de még így is volt fél óránk volt indulásig. Csakhogy semmi nem ment zökkenőmentesen. Jött az első probléma, ugyanis a halványrózsaszín csapat teljes egészében eltűnt. A szervezők egy csoportja elindult a keresésükre, de rá húsz perccel Róbert kapott egy telefont, hogy most meg a szervezők kóvályogtak el valamerre. Mi jól el szórakoztunk, feldobták a napunkat. Végül a szervezők és a halványrózsaszín csapat tagjai is előkerültek, mindenki visszaszállhatott a buszokba és indultunk vissza a táborhelyre.
A visszaút számomra sokkal hamarabb eltelt, de szerintem ennek nem a buszsofőr az oka. Janka szerint elaludtam öt perce. Jó tudni. Fáradt voltam egyébként, úgyhogy ez csak természetes. Mikor megérkeztünk mindenki szaladt a faházakba lepakolni, utána pedig az étkezőbe vonultunk át. Hiába ettünk chipset, csokit meg miegymást, kell a rendes vacsora. Én mondjuk nem voltam olyan éhes, ettem egy kis fasírtot krumplival, de ennél többet nem tudtam volna. De ha éjszaka felriadnék arra, hogy éhes vagyok akkor sincs gáz. Most már van dugi kajám.
Tibi elment gyúrni a sötétkék és a sötétzöld csapattal, Domi félrevonult telefonálni a szüleivel, Janka pedig meg akarta mosni a haját. Így tehát egyedül maradtam, már épp azon voltam, hogy visszamegyek a faházba és ledőlök egy kicsit, amikor megéreztem valaki érintését a csuklómon. Noel volt az, kishíján szívrohamot kaptam tőle. Egy szót se szólt, húzni kezdett a saját faházuk felé. Én se mondtam semmit, némán figyeltem őt és próbáltam nem zavarba jönni az érintésétől. Komolyan nem tudom mi van velem. Pedig jó lenne, ha minél hamarabb megmagyaráznám magamnak ezt az egészet.
Megérkeztünk a faházához, udvariasan maga elé engedett, én pedig mosolyogva beléptem az ajtón.
– Ülj csak le – mondta Noel rám sem nézve, miközben becsukta maga mögött az ajtót.
– Melyik a te ágyad? – kérdeztem.
– Pont az, amelyikre leültél – mosolyodott el és leült mellém az ágyra. – Jó volt Békéscsabán?
– Igen, kár, hogy nem jöttél – csúszott ki a számon, de inkább úgy tettem, mintha ki sem mondtam volna ezeket a szavakat. – Sikerült megtudnod valamit?
– Ja – mondta szűkszavúan és beletúrt a barna hajába.
– És mit? – türelmetlenkedtem.
– Például azt, hogy Dávid és Fruzsina járnak. Te tudtad ezt?
– Igen.
– Oké. És te szereted Dávidot?
– Miért szeretném? – kérdeztem értetlenül.
– Mert ők abban a tudatban vannak. Az a tervük, hogy majd téged és Jankát...
– Tudom mit akarnak, de téves az információjuk. Nem szeretem Dávidot. És már Janka sem. Az tény, hogy bitang helyes deee...
– De?
– De nem szeretem.
– Akkor kit szeretsz? Marcit? Tibit? – kezdte el sorolni a neveket. A neveket, amiknek semmi jelentősége nincs számomra.
Láttam rajta, hogy ideges, és érdekesnek találtam azt, hogy csak egy minimálisan is, de féltékeny Tibire meg Marcira. Pedig erre nincs semmi oka.
– Egyikőjük se tetszik – néztem a szemébe komolyan, mire felvonta a szemöldökét és beleharapott az alsó ajkába.
– Akkor ki az, aki tetszik neked?
– Hjaj, Noel – nevettem fel kínosan.
A gondolataim harcot vívtak egymással, muszáj tennem, vagy mondanom valamit. Úgy éreztem ez az a pillanat. És valóban az volt, most már muszáj volt cselekednem. Nem várhatom örökké, hogy ő tegye meg az első lépést. Megfogtam a melegítője nyakrészét, közelebb húztam magamhoz és végre... Végre megcsókoltam.