IOV 2.0 - Egy új verseny ✔

🌻🌻33.🌻🌻

Még gyalogoltunk egy jódarabig, aztán amikor beléptünk a táborhelyre, mindenkit letámadott a saját csapata. Kivéve az ellenszekta tagjait. Gondolom Janka informálta a többieket a telefonhívás után.
– Ki esett ki? – kérdezte szinte mindenki. Ki halkabban, ki hangosabban.
– Sajnálom, de az arany csapatnak véget ért a verseny. Pár perc múlva mentek haza, pakoljatok össze! – mondta Róbert. Az arany tagok összecuccoltak és elhagyták a tábort. Jaj, de kár! Ők a hatodik kiesett csapat. A barnák, a világoszöldek, a türkizek, a fehérek és a szürkék már rég otthon kockulnak és el is felejtették az Iskolák Országos Versenyét. Az aranyak pedig a buszban pihenik ki az elmúlt hét napot. Mi, a maradék tíz csapat, pedig várjuk a következő feladat instrukcióit. Vagyis inkább nem.
Már megvacsoráztam, lezuhanyoztam, és megbeszéltem a feladatot a csapatommal. Még belefért egy pár perces titkos csókolózás Noellel az egyik faház mögött, de utána anyával és apával videóhívásoztam az étkezőben. Igazából Noel végig jelen volt és valami süti nyammogása közben görgette az Instát. Dióhéjban mindenről beszámoltam nekik. A szektáról is. Mondjuk a barátomról, aki ott ült tőlem pár asztalnyira, egy szót se szóltam. Nem is kell tudniuk róla. Még nem. Anya elment fürdeni, így újra csak apa meg én maradtunk.
– Képzeld! Elmagyaráztam a fiúknak ezt a VIO dolgot és...
– IOV – javítottam ki ösztönösen.
– Ja, jó. Tök mindegy – legyintett. – Na szóval. Nem igazán érdekli őket, de azt mondták, hogy majd nézni fogják a honlapot. Ja, és hogy kiosztják a durva kommentelőket – hadarta apa.
Ha követi a honlapot és a versenyről szóló eseményeket, akkor látta azt a hempergő kommentet is. Meg azt, hogy Tibi megvédett, így a kétségei afelől, hogy Tibi esetleg ártani (?) akar nekem, eloszlottak. Hála az égnek. Végül elköszöntünk egymástól és mentünk aludni, Vagyis apa igen, de én nem. Rajtam és Noelen kívül már senki sem volt az étkezőben, így nyugodtan megtehettem azt, hogy beülök az ölébe, és adok neki egy szájra puszit.
– Mmmm. Kapok még egyet? – kérdezte vigyorogva.
– Ühüm – haraptam bele a számba, és ismét nyomtam egy puszit a szájára. Végül átvette az irányítást és egy igazán hosszú csók lett belőle.
– Fáradt vagyok, holnap mindenképp folytassuk jó? – nézett rám a hajam birizgálása közben.
– Jó. Egyébként nekem is majd leragad a szemem – vallottam be nevetve.
– Amúgy... Nem haragszol?
– Miért kéne? – kérdezett vissza.
– Amiért nem mondtam rólad semmit a szüleimnek.
– Úgy gondolom, emiatt nem kéne haragudnom rád. Addig játszom veled ezt a bújócskázó romantikázást, ameddig csak akarod. Tudod miért? Azért, mert szeretlek.
– Én is szeretlek – érzékenyültem el és szorosan átöleltem őt.
Végül csak lefeküdtem aludni, akárcsak apa negyedórával ezelőtt. Én a Körös környékén, egy faház kis ágyába, apa pedig Sopronban, a pihe-puha franciaágyban. Nem is tudom ki járt jobban.
Reggel teljes nyugalomban ébredtem fel. Még pizsamában voltam, a világosbarna hajam fésültem és fogat mostam egyszerre (igazán nagy tehetség kell hozzá), amikor megcsörrent a telefonom. Idegen szám, te jó ég...
– Haló?
– Léna? Hoó Léna?
– Igen. Én kivel beszélek? – kérdeztem enyhén kínosan.
– Barni vagyok. Kosaras.
– Á, szia! Fel sem ismertem a hangod – nevettem fel őszintén.
– Te most hol vagy? Az apád mondott valami VIO cuccot, megnéztem a neten, nincs semmi. Gondoltam felhívlak és megkérdezem mi a rák van, mer érted. A fiúkkal meg akartunk védeni.
– Nem VIO. IOV. Úgy hátha találsz valamit. De inkább a suli oldalát nézzétek.
– Ja, jó. És te hol vagy?
– Nem tudom – röhögtem fel. – Valahol a Körösnél.
– Hű, az még Magyarországon van?
– Igen – fojtottam el a nevetésemet. Szegény Barni, nem ő a legélesebb kés a fiókban.
– Ja, oké. Puszilunk a fiúkkal. Játszadozzál csak. Ha túléled elviszünk fagyizni.
– Mint a régi szép időkben – mosolyodtam el. – Oké, majd megdumáljuk. Na szia!
– Sziaaa! – kiáltott bele a telefonba és a hívás véget ért.
Reggeli közben, mikor épp gofrit ettem csokipudinggal, bejött az ebédlőbe minden szervező, versenyző és Róbert. Mindenki reflexből csapatokra rendeződött, ugyanis megérkezett a legújabb boríték.
– Kibonthatjuk? – kérdezte Janka.
– Nem – felelte szűkszavúan egy szervező. Hú, de kemény valaki.
Senki se nyithatta ki a borítékokat, pedig már mindenki ott volt. A szervezők leültek az asztalaikhoz és enni kezdtek. A legtöbben tíz perc alatt végeztek (azalatt az idő alatt én is befejeztem a gofrimat, mert Domi szerint tökre lesápadtam, nem akartam elájulni az idegtől), de Róbert nagyon nehezen akarta megenni azt a rántottát.
– Hogy akadna a torkán... – motyogta az egyik sötétkék fiú, és azok, akik hallották jóízű nevetésben törtek ki.
Végül, néhány kínkeserves perc után Róbert is befejezte az evést, és engedélyt adott rá, hogy kinyissuk a borítékokat. Egy apró cetli volt benne, és egy Égbolt felirat szerepelt rajta.
– Égbolt? – ráncoltam a homlokom.
– Jaj, Isteneeem... Ehhez most nincs kedvem – nyafogott Janka.
– Nekem sincs – vallottam be.
– Akkor majd én meg Domcsi rájövünk a feladatra – mondta Tibi és magához vette a cetlit.
– Domcsi?! – háborodott fel Dominik. Úgy látszik nem igazán jön be neki ez a becenév.
– Ja. A Tomi nevű osztálytársamat Tomcsizzuk, te meg Domcsi leszel.
– Akkor te leszel Tibcsi.
– Azért azt nem! – húzta ki magát Tibi, tipikus "a lófasznak is van vége" nézéssel.
– Srácok! Inkább a feladattal foglalkozzatok! Én álmos vagyok, van valahol kávé? – állt fel Janka.
– Nem aludtál jól? – kérdeztem.
– Egyáltalán nem aludtam.
– Miért? Valami bogár igaz?
– Ja. Csótány.
– Egy csótány?! – riadtam meg.
– Három csótány – fokozta.
– Három csótány?! – sápadtam le.
– Ja. Annamari, Fanni és Lilla – mondta, én pedig valamennyire megnyugodtam.
Bár lehet, hogy ettől a három kétszínű boszorkánytól (+ Fruzsi) jobban kéne tartanunk, mint három csótánytól.
– Mi volt? - kérdezte Domi.
– Majd kávé után – mondta és arrébb sétált.
Nem is értem miért nem ivott kávét addig, amíg Róbert evett. Lehet nem mert felállni, és azt teljesen megértem.
– Oké, vissza a feladatra. Van valami ötletetek? - néztem a fiúkra.
– Passz – grimaszolt egyet Tibi. – Domcsi?
– Ne hívj így!
– Bocs. Na? Ötlet?
– Égbolt. Hm. Lehet valami időjárással kapcsolatos – töprengett el.
– Időjárás?
– Vagy nem tom'. Csak egy tipp volt.
– Tippnek viszont nagyon is jó volt – vigasztaltam meg Dominiket.
– És mi van, ha esti feladat lesz? – kérdezte Tibi ártatlanul, miközben sajtot evett.
– Megvan! – kiáltottam fel diadalmasan.
Csak akkor tudatosult bennem mit tettem, amikor az étkezőben ülő versenyzők valamennyien rám szegezték a tekintetüket. Bravó Léna, csak így tovább!
– Kitaláltad mi az ugye? – szólalt meg először Fruzsina. – Mi az?
– Ja, neeem. Nem arra mondtam – tagadtam rögtön elég fura, vékonyka hangon.
– Persze, el is hiszem. Mindegy, megértem, ha nem akarod elmondani. Elvégre ez egy verseny.
– Ez igaz, de nem arról van szó, hanem... Ammm... – gondolkodtam el és kétségbeesetten Tibire néztem. – Hanem arról, hogy miért fáj a hasam.
– A hasad? – zavarodott össze Fruzsi. Elég gyenge alibi volt, de muszáj volt improvizálnom és hirtelen csak ez jutott eszembe.
– Igen. Azért mondtam, hogy „Megvan", mert rájöttem, hogy attól a sajttól fáj a hasam, amilyet most Tibi eszik – fokoztam tovább a hülyeséget. Mindenki Tibire nézett, akinek nem igazán jött le, hogy én most hazudozok össze meg vissza. Undorodva kiköpte a sajtot.
– Fúj, bazdmeg! – fintorgott Tibi. – Mintha tényleg másabb lenne az íze.
– De ugye nem penészes?
– Penészes sajt?
– Jaj, ne! Én is ettem a sajtból! Most fosni fogok?
– Feljelentem az IOV-ot! – reagálták le a versenyzők az imént megtörtént sajt incidenst.
– Erre semmi szükség, lehet, hogy Léna csak érzékeny a tejre – mondta Marci, hogy oldja a feszültséget.
Végül mindenki elfeledkezett a "penészes sajt" témáról, és visszatértek a feladatra. Janka leült az asztalhoz egy bögre kávéval és dióhéjban elmondta, hogy a szobatársai este arról sutymorogtak, hogy Fruzsi a cuccaim között akart turkálni – hátha talál valamit, vagy rájön valamire, ami a gyengepontom lehet –, de túl veszélyesnek tartotta az akciót, ezért inkább hagyta a fenébe. Kár, simán kizárták volna őket a versenyből. Vagyis igazából, ha így jobban belegondolok... Sokkal felemelőbb érzés lenne úgy nyerni, hogy nem történnek szabálytalankodások és csalások. Igazságosan kellene versenyezni, fair játékosként. Ez az, amit a Szekta tagjai nem értenek meg.
Miután Janka teljesen felfrissült és fel is pörgött a kávétól, kifundálta az apró infókat, amiket mi szereztünk. Mi van éjszaka az égbolton? Hát csillagok! Azaz lehet csillagászat vagy csillagképek. Janka megy, és elhatározta magát, hogy ő bizony minden lehetséges dologra felkészül, ami a csillagokkal kapcsolatos.
Domcsi – elnézést Dominik – elment úszni Tibivel, Janka elvonult, én pedig felírattam őt a feladatra. Az étkezőből kilépve gyorsan odafutottam Marcihoz.
– Marci! Köszi, hogy fedeztél. Fogalmam sincs honnan jött ez a sajt ügy – nevettem fel.
– Nincs mit, vicces volt – mosolyodott el. – Rájöttetek a feladatra?
– Azt hiszem igen. Valami éjszakai, csillagokkal kapcsolatos dolog. Jankát küldtük.
– Szép megfigyelés – dicsért meg. – Mi is valami ilyesmire tippeltünk. Zitát küldjük, ő a legokosabb.
– Értem. Én most megyek sétálgatni, ha nem baj.
– Dehogy, menj csak – hagyott ott.