IOV 2.0 - Egy új verseny ✔

🌻🌻31.🌻🌻

Megy a következő csapatért, akik egy másik szervező kezében látott kulcs alapján nem lesznek mások, mint a világos rózsaszínek. Egy másik szervező lépett mellénk, kezünkbe nyomta a tornazsákjainkat (benne volt a telefonunk is) és kérte, hogy kövessük őt. Amíg haladtunk a hosszú, kopár és rendkívül izzasztó úton eldaráltam Tibinek, hogy mik voltak a toronyban, ő meg arról hadovált, hogy hogy csinálta végig a vizes feladatokat. Végül megérkeztünk a pihenő helyszínre, ahol a fekete, lila és rózsaszín csapat tagjai nagyban süttették a hasukat.
– Mennyi az időtök? – jött oda hozzánk Noel és Tomi.
– 21 perc és tizen nemtom' mennyi másodperc – mondta Tibi.
– 18 – vágtam rá.
– Menjetek már! – röhögtek fel hitetlenkedve.
– Miért? Nektek mennyi?
– 25 perc és 23 másodperc.
– Aha. És nekik? – néztem Dávidra, Fruzsira, Leventére és Lillára.
– A rózsáknak 26,28 a liláknak meg 26,53.
– Mi vagyunk a legjobbak? – visítottam boldogan.
– Ti vagytok – mosolygott rám Noel.
Én meg hirtelen felindulásból a nyakába borultam. Meglepődött ugyan, de kihasználta az alkalmat és átölelte a derekamat. Hogy ne legyen feltűnő a Szektának Tomit is megöleltem. Leültünk egy fa menedéket nyújtó árnyékába és beszélgetni kezdtünk.
– Kajak ledobtátok? – röhögött Noel.
– Le hát – nevettünk mi is Tibivel.
– Nem tört el? – érdeklődött Tomi, mi meg egy fejcsóválással válaszoltunk neki. – De akkor is. Kinek jut eszébe ilyen?
– Nekem – húzta ki magát Tibi.
– Jó nagy hülye vagy – vágta rá Tomi.
– Nem egészen. Nyertünk vele két percet – cáfoltam meg.
– Miii??? Azt meg hogy?
– Hamarabb megnyomtam az órát, minthogy Léna leért volna.
– De ez nem ér – okoskodott Tomi.
– De ér, kijátszottuk a rendszert – mondtam és legyezni kezdtem magam a kezemmel. Ez a fa semmi árnyékot nem adott nekünk, most másztam meg egy tornyot és vastag melegítő cuccban vagyok. Ha nem most fogok megsülni, akkor soha. – Fú, de meleg van. Én ezt leveszem – húztam le magamról a sárga pulóvert – ami alatt csak egy sportmelltartót viseltem –, és mikor végeztem a mozdulattal, három tátott szájú fiúval találtam szembe magam. Akik közül egy elvileg a barátom. – Mi van már?
– Semmi, semmi – szabadkozott Noel, Tomi és Tibi pedig elkapták rólam a tekintetüket.
– Hah, szépen vagyunk – mosolyodtam el gúnyosan és felálltam a földről – merthogy eddig ott ültünk. – Akkor én most arrébb megyek és napozok egyet amíg süt a nap.
– Micso... – tátotta el a száját Noel és végig nézte ahogy elsétálok tőlük tíz méterre, leterítem a sárga melegítőmet a földre, lefekszek, lehunyom a szemem és belekezdek a napozásba.
Ami itt, az alföld közepén, ahol az országban a legintenzívebben süt a nap, garantált barnulást jelent. Bár nekem alapból egy árnyalattal sötétebb a bőröm. Nem tudom mennyi ideig napoztam, de felkaptam a fejem arra, hogy megérkezik a világos rózsaszín csapat két tagja.
– Halihó – köszönt nekünk kimerülve mégis mosolyogva egy lány. Nem Lili, hanem Kitti.
– Szia! Itt vagyunk! – lóbálta meg az izmos karját Tomi.
Kitti és a fiú csapattársa (Patrik) odament Tibihez, Noelhez és Tomihoz. Én meg úgy gondoltam eleget napoztam, szintén csapódtam hozzájuk.
– Mennyi az időtök? – kérdeztem.
– 29 perc 3 másodperc. Fhú, kipurcanok – terült végig a földön Patrik.
– Ó – reagáltunk egyszerre.
– Mi az? – ült fel riadtan.
– Ez eddig a legrosszabb idő.
– Mi a legjobb? – kérdezte Kitti kétségbeesett arccal.
– 21 perc 18 másodperc.
– Hű! Kinek? Lilák vagy rózsaszínek?
– Sárgák – válaszolta Noel.
– De ügyesek vagytok – mosolygott rám meg Tibire Kitti elismerően, de rögtön legörbült a szája és ezt mondta: – De a mi időnk borzasztó. Ki fogunk esni.
– Dehogy fogtok, még egy csomó másik csapat van hátra, biztos sokan lesznek, akik nálatok rosszabbul teljesítettek.
– Köszi. Léna ugye?
– Igen.
– Ajj, de ez akkor is kétséges. Hiába úszok, ha Patrik nem jó a mászásban és zuhant három métert.
– Micsoda?!
– Ez úgy van ahogy mondja – pattant fel Patrik a földről és rögtön beállt egy pozícióba, hogy megkezdhesse a mesélést és a magyarázást. – Már fogtam azt a szart, de megcsúszott a lábam és elkezdtem zuhanni. Konkrétan lepergett előttem az életem, még azt is láttam, hogy a nagyanyám közelít felém a brokkolis tésztával, értitek pedig már öt éve meghalt szegény, Isten nyugosztalja...
– Ki fogunk esni – szipogta Kitti, és már épp bele kezdtem volna az újabb bíztató beszédembe, amikor láttam, hogy ezt az őt ölelgető Tominak mondja.
A fekete melegítős srác a derekánál fogva ölelte magához a szőkésbarna hajú lányt, aki már szinte könnyes szemmel, suttogva magyarázott neki valamit. Aztán belefúrta a fejét a vállába, Tomi pedig szüntelenül vigyorogva, Kitti haját simogatva próbálta nyugtatgatni őt. Ahhhw. Úgy látszik ő volt az a bizonyos valaki, akiről Noel beszélt. Igazán összemelegedtek, a kérdés már csak az, hogy hogyan és mikor.
Pár perccel később egyébként az történt, hogy a fiúk elfoglalták a kanadai padokat, és kártyázás közben elkezdtek beszámolni egymásnak a vízi feladatokról (valami rudakat meg labdákat értettem belőle) én pedig úgy döntöttem, hogy folytatom a napozást. Csak most már volt hozzá társaságom, Kitti személyében, aki hozzám hasonló módon levette a pulóverét és akárcsak én, egy fekete sport melltartóban volt.
– Látom jól kijöttök Tomival – mondtam neki rá se nézve.
Igazából sehova se néztem, csukva volt a szemem, mert tűzött a nap, napszemüveget meg természetesen nem hoztam.
– Mi? Ja, hát igen. Nagyon cuki, meg kedves és persze helyes is. Sok időt töltöttem vele a medencénél.
– A medencénél? – kérdeztem.
– Aha. Szegénykém nem tud úszni, az előző erőnléti feladatnál vagy minél meg ilyen vizes feladat volt és ő elhatározta, hogy a verseny alatt megtanul úszni. Úgyhogy körbe kérdezgetett, hogy ki vállalná el az oktatását. Naná, hogy vállaltam. Ki ne vállalná el? – kezdett el mesélni Kitti, én meg jókat nevettem rajta. – Szóval megkezdtem az oktatást, egy kicsit dekoltázsos bikiniben persze, és kezdtem úgy érezni, hogy nem csak szimplán tetszik nekem Tomi, hanem egyenesen bele is szerettem.
– Ahhw, ez de romi.
– Ugye mennyire? És aztán ő is egyre többször dicsérte meg az alakomat, meg hogy milyen szép vagyok, meg egyszer eljátszotta, hogy elsüllyedt, én a segítségére siettem, de akkor így felkapott vagy nem is tudom, és végül az lett belőle, hogy... – akadt meg. – Hogy a lábaimmal átkulcsoltam a derekát, ő pedig a medence szélére érve megcsókolt.
– Istenem, ez de filmbe illő. – vigyorogtam.
– Nagyon. Szóval igen, szeretjük egymást és járunk. Tegnaptól kezdve egyébként.
– Sokáig – mondtam ki őszintén.
– Köszi.
– Arra lennék, még kíváncsi, hogy végül megtanult úszni?
– Nagyjából igen, büszke vagyok rá – adta meg a választ Kitti, és folytatta a napozást.
Egyre több csapat jött és egyre több kaja fogyott. Idővel a napsütés is halványult és kezdtem érezni, hogy hamarosan lecsap ránk a hideg levegő, aztán jönnek majd a szúnyogok is. Mindenki elfoglalta magát, labdáztunk, frizbiztünk, kártyáztunk, beszélgettünk, nagyon kevesen voltak azok, akik a telefonjukat nyomkodták. Még mindig hatalmas rejtély számomra, hogy honnan jön az internet, mert a táborhelyi biztos, hogy nem ér el ide. A világoskékek egyébként lenyúlták előlünk az első helyet, 19 perc és 30 másodperc alatt végezték el a feladatot. És nem dobták le a dobozt. XD. Már csak a piros és a bordó csapatra vártunk, én épp egy UNO parti közepén voltam az ellenszekta tagjaival, plusz ugye csapódott hozzánk a világos rózsaszín csapat két tagja is, Patrik meg Kitti is. Egy jó hosszú szivatós kör után odáig jutottunk, hogy nekem fel kellett volna vennem harminckét lapot. Harminckettőt!
– Na neeem! Még mit nem. Én kiszállok – sértődtem meg, a többiek meg jót nevettek rajtam és folytatták a játékot.
Kibontottam a szívószálas narancslevemet, nagyban szürcsöltem amikor láttam, hogy Janka hív engem videóhíváson. Kissé meglepődtem, de fogadtam a hívását.
– Szia – mosolyogtam bele a kamerába.
– Léna! Hol vagytok?
– A semmi közepén – humorizáltam. Tudhattam volna, hogy ez nem fog bejönni Jankának.
– De hol?! – kérdezte üvöltve.
– A feladat utáni pihenőhelyen.
– És ott van net?
– Van, de nem tudom honnan – ismertem be. – Azt írja valami XxDfg-re csatlakoztam rá.
– Jó, oké. Én itt vagyok az ebédlőben és láttam, hogy elérhető vagy. Mondom mi a szar? – mesélte nevetve. Imádom ezt az oldalát, mert igazán ritkán mutatja.
– Mit ebédeltél? – érdeklődtem.
– Rántott sajtot rizzsel. Te?
– Vááá... Én szendvicset meg müzlit.
– Hahahaha – röhögött fel gonoszul.
– Ez nem vicces!
– De az – vágta rá. – Amúgy mi volt a feladat? És kire vártok még? Vagy mire? Vagy egyáltalán mi történik ott?
– Igazad volt.
– Mivel kapcsolatban?
– A feladattal. Tibi vízi feladatokat csinált én meg felmásztam egy hatalmas toronyba, Tibi megszerezte a kulcsot azzal pedig kinyitotta a toronyban lévő ládát és lenyomtuk a stoppert. Nagyvonalakban ennyi volt a feladat.
– Én megmondtam – vigyorodott el. Még az a gúnyos és idegtépő mosoly is azt sugallta, hogy ő bizony megmondta, úgyhogy egy szemforgatással díjaztam a dolgot. – És mennyi volt az időtök? Ugye nem vagytok veszély zónában? Ugye nem esünk ki?!