IOV 2.0 - Egy új verseny ✔

🌻🌻50.🌻🌻

Legalábbis én, a sakkban igencsak kevés tapasztalattal rendelkező lány így látta a helyzetet, de Zita más. Zita rendkívül okos és megfontolt.
– Fehér királynő D8-ról a D4-re – mondta Baranyai tanárnő, Fruzsina pedig elégedett vigyorral tette le a királynőt közvetlenül a feketék királya mellé.
– Sakk! Sakk! – sipákolta Annamari.
– Ebben ne legyél olyan biztos – mondta a főszervező és sejtelmesen Zitára pillantott. Ajkait harapdálva idegesen járkált fel s alá, nagyon úgy tűnt, hogy mindjárt feladja, ám ekkor egy diadalittas mosoly terült el az arcán.
– Fekete paraszt C3-ról a D4-re.
– Mi? Neee! Nem! – kelt ki magából Dávid. – Tanárnő!
– Csönd legyen már Dávid, mert jövőre megbuktatlak! – csitította el.
Noel félrerakta a fehér királynőt a többi kiütött bábu mellé, a cselekvés után pedig a tömeg felé fordította a fejét. Szinte azonnal kiszúrt engem, láttam rajta, hogy izgul, de én sem éreztem másképp. Izzadt a tenyerem és ezerrel vert a szívem. Pedig még csak nem is én álltam azon a sakktáblán.
– Rendben ez jó lesz – határozta el magát Baranyai a tanárnő. – Fehér futó B4-ről C5-re.
– Így ni – tette le Annamari az óriás bábut.
– Tanárnő nem a futó védte a... – kezdett bele Fruzsi ijedt hangon, de akkor az egész lila csapatban realizálódott valami.
Elléptek a futárral, ami egy hosszú, átlós úton simán meg tudta volna akadályozni a fekete lovat abban, hogy kiüsse a királyukat. De most szabad volt a pálya. Ezt pedig Zita ki is használta.
– Fekete ló F5-ről az E7-re – mondta vigyorogva, mire Noel, Dorka, Tomi és a kísérőtanáruk (valami Kozma) egyszere emelte fel a hatalmas bábut. – Ez pedig sakk-matt.
A ló lendületesen ledöntötte a fehér királyt, ez pedig azt jelentette, hogy ők nyertek. A fekete csapat nyerte meg az idei Iskolák Országos Versenyét! Mikor ez az információ a kiesett csapattagok agyáig is eljutott, szinte egy emberként ugrottak fel (én nem ugrottam, de nem baj) és a kereplőket csattogtatva éljenezve kántáltuk, hogy „Fekete csapat, fekete csapat!"
A lila csapat tagjai szitkozódva ültek le a bábuk közé a földre, a rózsaszín csapat halkan tapsolva indult meg feléjük, mi pedig, az összes többi csapat kiabálva és őrjöngve ünnepeltünk.
– Gratulálok a fekete csapatnak, titeket illet a kupa, ami azt jelképezi, hogy ti vagytok az idei IOV nyertes csapata – nyújtott át Zitának, Dorkának, Tominak, Noelnek és persze a tanáruknak egy kupát. A kupát, ami minden egyes itt tartózkodó diák célja volt akkor, amikor otthonról elindultak ide, a verseny helyszínére. – Amennyiben megmarad ugyanez a formáció, szeretettel várunk benneteket a jövőévi versenyen. De akkor már, mint címvédő csapat.
Hirtelen felindulásból elővettem a telefonomat és fotó-sorozatot csináltam a kupát magasba emelő fekete csapatról, a kudarcot vallott szektáról, és az őrjöngő tömegről. Mindenki igyekezett gratulálni a nyertes csapatnak, így hát én is elindultam. Persze leginkább csak egy személyhez akartam mindennél közelebb lenni. Noel mosolyogva veregette meg Marci és Bence vállát, összepacsizott Tibivel és Dominikkel, kezet fogott Patrikkal és Vilmossal és röhögve megölelte Tomit, akinek a válla felett meglátott engem. Odajött hozzám, és akár egy filmben, úgy történt minden. Egy fiú és egy lány vadul, mégis érzelmesen csókolózik, szinte lelassul számukra az idő, körülöttük pedig diákok rohangálnak.
– Megcsináltad – mosolyodtam el miközben nekidöntöttem a homlokom az övének.
– Megcsináltuk – javított ki. – Vagyis inkább Zita csinálta meg.
– Hihetetlen volt, de tényleg nyertetek.
– Köszönöm Léna – csókolt meg ismét.
– Mégis mit?
– Azt, hogy itt voltál, és most is itt vagy nekem. És kérlek ígérd meg nekem, hogy ezek után is velem maradsz.
– Örökké – ígértem meg és letöröltem a könnyeimet. Vagy a meghatódottságtól jöttek elő, vagy az örömtől. De az is lehet, hogy mindkettőtől, nem tudom. Nem is érdekelt, mert ki akartam élvezni a Noellel töltött időt. Ugyanis hamarosan újra itt a búcsú ideje, ő megy haza Tatabányára, én pedig Sopronba. Cirka 154 km, ami a Google Mapps útvonaltervezője szerint 1 órát és 58 percet jelent. Képes vagyok minden héten megtenni ezt a távot oda és vissza csak azért, hogy lássam őt.
– Noel – néztem a szemébe. – Akkor rendszeresen járok majd fel hozzád Tatabányára és te is jössz hozzám Sopronba ugye?
– Igen, meg fogjuk tudni oldani. Majd telefonon mindent megbeszélünk, de most gyere fotózkodni, fél óra múlva indulunk haza – fogta meg a kezem.
Fél óra. Fél óra...
Nagyon sok embert követtem be Instagramon, megbeszéltük, hogy nyáron majd tartunk valami parti féleséget, spanoskodunk meg ilyenek. Aztán jött a fotózkodás. Selfiek, pillanatképek és csoportképek. A lila és a rózsaszín csapat pedig a legnagyobb meglepetésünkre odajött hozzánk elnézést kérni.
– Gratulálok a győzelmetekhez – pillantott a feketékre Levente.
– Köszönjük.
– Sajnáljuk, hogy ilyen rossz lett a kapcsolatunk, és tudjuk, hogy mi szúrtunk el mindent – folytatta Fruzsina.
– Sajnálom, hogy miattam ment ki a térded – nézett rám Fanni bűnbánóan.
– Á, ez járulékos veszteség volt – legyintettem, felfedve a vicceskedő énemet, mivel láttam a Szekta tagjain az őszinte megbánást. – Gyakrabban előfordul velem az ilyesmi, mint hinnéd.
– Tényleg? – csodálkozott a rózsaszín melegítős lány.
– Nem – röhögtem fel.
Dávid, Botond, Annamari, Fruzsi, Márk, Levente, Lilla és Fanni összeszövetkeztek a csapatok ellen, csaltak, verekedtek és ők okozták a sérülésemet is, de belátták, hogy hibáztak. Mi pedig megbocsájtottunk nekik, hisz tévedni emberi dolog, mi pedig emberek vagyunk. Emberek, akik megbocsájtanak egymásnak. És mivel megbékültünk őket is felengedtük a gigantikus IOV csoportképre, ami szinte mindenki Facebook vagy Instagram oldalán megtalálható volt. Én is kitettem egy lapozgatós posztot az Insta oldalamra, innen-onnan mentegettem le a képeket. Lássuk csak mik szerepeltek rajta.

1. Az első, indulás előtti csoportképünk
2. A közös képünk Tibivel, amit Marci csinált az okosórájával
3. A kosaras csoportképünk
4. Egy a faházunk fürdőszobájában készült tükrösselfie, amin én, Abigél és Csenge szerepelünk
5. Egy életkép a játékteremből, én akkor épp társasoztam, de nem is látszódtam a képen. Janka viszont igen, épp a sötétkék melegítős Zéténnyel kiabált
6. Egy csapatselfie, amit Tibi csinált a kiesésünk után, a hazaúton, a buszon
7. Egy újabb életkép a visszatértünk után, ezúttal az UNO volt középpontban
8. A fekete csapat boldogan magasba emeli a kupát, a körülöttük lévő tömeg őrjöng
9. Az utolsó kép pedig egy teljesen spontán, egyáltalán nem beállított kép. Noelék faházában vagyok, a vállára hajtom a fejem, és mindketten mosolygunk

Ennyi volt hát az IOV, képek formájában bármikor visszanézhetem, de megélni sajnos már nem tudom még egyszer.
Érzelmes búcsút vettem Abigéltől, Csengétől, Kittitől és igazából mindenkitől, aki az ellenszektába tartozott. Ellenszekta. Szekta. Úgy vélem ezeket a szavakat egy ideig nem fogom használni. De ha egyszer mégis kiejtem őket a számon, akkor biztos eszembe fog jutni ez a két hét.
– Gratulálok Zita, eszméletlen voltál – öleltem meg a mosolygó lányt.
– Köszi – tűrte a füle mögé a szőkésbarna haját szerényen.
– Hé, Léna! – szólított meg Dorka. – Sokáig Noellel.
– Köszönöm – öleltem meg hálásan.
Valaha ők is egy párt alkottak, de ezek szerint már réges-rég elengedte őt.
– Marci! – szólítottam meg a fekete pólót és bézs térdgatyát viselő szőke fiút. – Örülök, hogy megismertelek és köszönök mindent, amit valaha értem tettél.
– Részemről az öröm Léna – ölelt magához. – Én is köszönök mindent.
– Ne aggódj – néztem rá, aztán látva, hogy nem érti miről beszélek gyorsan hozzáfűztem. – A sulitársaid miatt. Ha nem értékelik azt, amire eddig mentetek, akkor bekaphatják.
– Kösz – röhögött fel. – Azóta már jobban vagyunk, és Kocsis is írt, hogy megjött a rendelt torta, úgyhogy nem volt hiába ez az egész.
– Semmi nem volt hiába – mosolyogtam, aztán még egyszer utoljára megöleltem Marcit.
A tábor kezdett teljesen kiürülni, a diákok kiléptek a kapun és sorra indultak el gyalog az úton, ami majd elvezet minket a buszokhoz.
– Külön érkeztünk, de együtt megyünk el – fogta meg a jobb kezem Noel.
– Hihetetlen, hogy vége van – meredtem a szinte üres táborhelyre. – Nagyon sok mindent adott nekem ez a két hét, de érted vagyok a leghálásabb – néztem fel rá, mire mosolyogva magához húzott és megcsókolt.
Felvette a hátára a táskámat, jobb kezében a saját táskáját fogta, bal kezével pedig az én kezem fogta. Így haladtunk a forróságban, az úton, közben pedig Jankával, Tibivel, Csengével, Dominikkel, Tomival, és Kittivel beszélgettem. De a mosoly mindannyiunk arcáról lehervadt, amikor megláttuk a buszokat. Elérkezett a végső búcsú ideje. A szerelmespárok rögtön egymásnak estek. Tibi és Csenge, Tomi és Kitti, valamint Noel és én. Noel homlokát az enyémnek döntötte és a közeljövőben utoljára ezt mondta:
– Szeretlek.
És ennyi volt. Ő a csapatával és a kupával együtt beszállt a buszukba. Tibi ügyelt a táskámra, beszálltam utána a buszba és elfoglaltam a helyemet.
– Hogy érezte magát igazgató úr? – fordult Tatárhoz Domi, akiről egyébként őszintén szólva teljesen megfeledkeztem.
– Köszönöm a kérdést Domikám, nagyon jól.
– Indulhatunk? – kérdezte a buszsofőr.
– Na srácok, készenálltok? – nézett ránk Tibi. – Janka, Léna, Domcsi...
– Ne nevezz már így! – akadt ki az osztálytársam.
– Bocs Domcsi, de ez rajtad marad – bokszoltam a vállába nevetve. – Indulhatunk!
A busz elindult, én pedig az ablaküvegen keresztül néztem a mellettünk elsuhanó alföldi tájat, és a többi csapat kisbuszát. Véget ért az Iskolák Országos Versenye. Feledhetetlen két hét volt az már biztos, sok új baráttal, kalanddal és reményeim szerint egy életre szóló szerelemmel.