Star Wars: A Birodalom szilánkjai

14.fejezet Az erő

Azt idő csekély jelét sem mutatta annak, hogy telik, és mire hőseink feleszméltek, már napok és hónapok telt el. Azonban Kal Wardin továbbra sem adott életjelet, mozdulatlanul feküdt az ágyában. Az idő múlásával arca teljesen megváltozott. Beesett volt és szakáll borította. Jelenleg Kíra ült mellette és szorongatta a karját. Azonban a lány sem volt a régi. Haja fekete volt, és a szemeit teljesen betakarta.

"Tudom, hogy ott vagy, Kal, és hallod a hangom" - mondta, bár válasz nem érkezett. Érezte, hogy nem hiába vár és reménykedik. "Vissza kell térned közénk. El kell kezdenünk, véghez kell vinnünk a feladatot. Tedd meg értünk, miattam." Még erősebben szorította kezét és ráhajtotta a fejét. A felismerés fájdalma sűrűn jelen volt. Újra. Ez járt a fejében. A fájdalmas könnyek majdnem vérzően peregtek arcán.

Hirtelen Kyea lépett be a szobába.

"Hogy van, Kal?" - kérdezte.

Kíra letörölte könnyes arcát és ránézett.

"Ugyanolyan, mint 3 hónappal ezelőtt!" - mondta dühöngve. Leverte az egyik festőspray-t az asztalról, majd kifelé indult a sötét szobából. "Kezdem feladni!"

Ezúttal nem csak a kabin sötét zugát akarta elhagyni, hanem magát a Csillagmadarat is. Fémesen csattogó, ideges, de ugyanakkor fájó léptekkel haladt ki a nappaliba, majd le a létrán egészen a kijáratig. Ott kiindult, és hagyta, hogy az arcát beterítse a nap sűrű fénye. Erre volt most szüksége. Azonban volt valami, amit jobb, ha a többiek nem tudnak. Bosszú és harag járt körbe benne, egy olyan dolog, amit régen tapasztalt már. Felnézett a Yaxen égboltjára, amint a fénybe emelkedett.

"Inkvizítor! Bármerre jársz, ezért meg fogsz fizetni!"

Az adott esetekben kövessék az utasításokat és ne jöjjenek ki az utcára - szólalt meg a Birodalom adójának hangfoszlánya. - Bármi jelenteni valója van, keresse fel a város miniszterét.

Kíra hirtelen felocsúdott a Birodalom adásából szűrődő rádióhangra.

"Igen, próbálom felfogni, hogy hogyan tudnám a lehető legjobban kárt tenni a Birodalomnak" - mondta magában. Felállt a nappaliból, előre indult, majd belépett az első ágyú sötét fényébe, és leült a székbe, hogy a csillagokat kémlelje. Ezúttal az űrben voltak. Úgy érezte, sírni tudna, de nem jött ki. Ez egyfajta szomorú betegség, beteg szomorúság, amikor az ember nem is érezheti magát rosszabbul. A bosszú, ami belülről mar, mindent elpusztít, mégis, talán semmi sem különbözteti meg jobban az embereket és a korszakokat egymástól, mint a nyomorúságunk ismeretének különböző foka. Nélkülözzük a boldogságot, pedig ott van a szívünk legmélyén. Az élet mindig döntetlenre játszik. Az egyik kezével elvesz, de a másikkal ad. Ezúttal mégis elkezdett sírni. Az agya teljesen kiapadt az örök végtelen semmibe. Mit érnek az üres gondolatok, ha a szíve választottja gyakorlatilag halott? Összeszorította ajkát és erőteljes zokogásban tört ki. Könnyei végigfolytak az arcán, mint a hűs, feddhetetlen eső. Hiába volt minden harc, most örökké elveszettek. Mi értelme az életnek, ha a vég jelenti azt? Az áldozatok árán menekülést nyertek, de értelmetlenül. Kíra azt kívánta, bárcsak ott feküdne Kal mellett. Azonban a segítség megint ott volt, ezúttal Mona formájában. Átölelte a zokogó lányt.

"Nincs semmi baj" - mondta Mona.

Kíra nem tudott válaszolni, de viszonozta az ölelést. Kíra nagyot sóhajtott, beszívta a kabin hideg levegőjét, és igyekezett abbahagyni a sírást. Ekkor egy Tie vadász süvített át a Csillagmadár felett. Mona azonnal kiindult a fülkéből.

"Mona!" - dadogta Kíra.

Mona visszafordult és aggódó arccal nézett rá.

"Nem tudom, hogy megéri-e ez az egész, amit teszünk. Nem akarok még egy családtagot elveszíteni. Ezúttal nem!" - mondta Kíra.