Therapy session - Bucky Barnes [Completed]

second day - random stuff

AVA MILLS

Lihegve kanyarodtam be a jobb oldalamon fekvő utcába, majd gyorsabb tempóra kapcsolva szeltem végig az utat. A szívem a fülembe dobogott, a testem izzadt. Kezemben ott himbálózott a fél literes energiaital, amibe rövid időnként bele-bele ittam.

Már fájtak a lábaim, de nem álltam meg. Elhaladtam egy újabb utca nevet jelölő tábla mellett, és láttam, hogy a nap kezdett felkúszni a horizontra. A hajnalban munkába induló emberek már az utcán szállingóztak, nagy táskákkal, elegáns ruhában.

A lábam halkan ütődött neki a az aszfaltnak, amikor hirtelen lefékeztem rohanó lépteimet. Elértem a város határát. A térdemre támaszkodva kapkodtam levegő után, ami fájdalmas sípolással áramlott be a tüdőmbe.

Miután nagyjából rendeződött a légzésem, lesétáltam az útról, majd leültem a nyirkos fűre. Hanyatt vettem magamat a harmatos zöld gyepen, és az égre vezetettem a tekintetemet. Az égbolt még sötét volt, de már helyenként egy-egy világosabb pont megjelent rajta. Tiszta volt az ég, egyetlen felhő sem borította be.

Dudálás ütötte meg a fülemet, én pedig olyan gyorsan ültem fel, mint még eddig soha. Kezemet az erősen lüktető szívemre tapasztottam, majd ráncolt szemöldökkel nézzem a pár méter távolságban álló, mellettem leparkolt járműre.

- Jól van? - kiáltott felém egy korombeli srác, miután gyorsan kipattant a kocsiból, és szapora lépésekkel felém sietett.

Nem válaszoltam először neki, csak visszadőltem a fűre, kezeimet pedig magam mellé fektettem. A fiú körülbelül egy fejjel lehetett magasabb nálam. Haja fekete volt és nagyon göndör, amibe beletúrt, miközben mellém ért, és aggódó pillantással nézett felém. Arca egész okés volt. Szemei sötéten csillogtak, szája pedig telt volt. Állkapcsa élesen keretezte az arcát.

Barna kabátot viselt, elegáns nadrággal. Lábára fényes, fekete cipőt húzott, ujjain pedig gyűrűk csillogtak. Egész okés volt. Makulátlan bőre volt, csupán egyetlen halvány forradás mutatta az arcán, hogy bizony ő is egy ember, és ő sem tökéletes.

- Kell segítség, vagy...? - hajolt fölém, mire megforgattam a szememet, és felkeltem a földről.

Ma úgy keltem fel, hogy nem volt kedvem beszélgetni senkivel. Jó, mondjuk a felkelés túlzásnak tűnhet, ugyanis tegnap csak egy fél órát töltöttem valami alvásszerű dologgal.

Rossz hangulatban voltam, ami hát hogy is mondjam, elég gyakori, főleg mostanában, hogy közeleg a nyár, vele együtt pedig annak a bizonyos napnak is az évfordulója. Már a gondolattól is kedvem lenne hányni. Remélem, idén nem csinálnak semmilyen nagy felhajtást, vagy legalább engem kihagynak belőle.

Keserűen rámosolyogtam a fiúra, majd miközben kikerültem a kíváncsian figyelő alakját, megveregettem a vállát. Mikor elég messze értem tőle, lepattintottam az innivaló kupakját, kortyoltam néhányat, majd arrafelé kezdtem futni, amerről pár órával ezelőtt elindultam.

- Hé! - kiáltott utánam a fiú, mire felé fordítottam arcomat. - Alex vagyok! Alexander! - mondta hangosan, mire bólintottam egyet, és egy gyors intés után már a velem szembe jövő autókat és bicikliseket kerülgettem, akik ugyanolyan morcos ábrázattal indultak munkába, mint én a mai terápiára.

Jobb lábamat a bal elé tettem, megkerültem egy kutyát sétáltató kislányt, majd egy újabbat kortyoltam, és folytattam az utamat. Lenéztem a karórámra, ami már lassan hat órát mutatott, szóval megszaporáztam lépéseimet, ugyanis rohadtul két órányi út áll még előttem hazáig.