Therapy session - Bucky Barnes [Completed]

eighth day - past

AVA MILLS

- Nem tudjuk, pontosan hol táboroznak ez alkalommal, de sokkal többen vannak, mint pár éve voltak. - mondta a fejét rázva Bill, az őrnagy, csüggedt arccal. - Míg akkor csak Irak népességét állították maguk mellé, mára már az egész világon vannak embereik. Nem tudni, mikor lesz a következő támadás, ez ami a legrosszabb, hogy még fel sem tudunk készülni.

- Tudjuk legalább, hogy milyen erősek, vagy hogy milyen fegyvereik vannak? - támaszkodtam meg az asztal tetején két kezemmel, miközben a térképet szuggeráltam, ahol a napokban történt támadások helyszínei voltak feltűntetve.

A sátorban négyen voltunk, az őrnagy, Bucky, egy átlagos katona, aki a védelmet biztosította, valamit én. Teljes csöndben burkolózva álltunk, távol egymástól, amikor nem tudtunk semmit hozzá fűzni a bevetés menetéhez.

Alapjában egyedül nekem kellene jelen lennem, de én megkértem James-t, hogy legyen ő is a helyiségbe, elvégre rajtam kívül még neki van komolyabb tapasztalata, a katonaságot és a csatákat illetően. Igen lehet, hogy nem ebben a században volt katona, de akkor is sokkal tapasztaltabb, mint a csapatom összes többi tagja együttvéve.

- Honnan fogjuk tudni, hogy merre kell támadunk? - kérdezte James, miközben karjait összefonta maga előtt, és jobb kezének ujjaival az állát ütögette.

- Nagyjából egy kört alkotnak a támadások a térképen. - motyogtam halkan, és a kezembe vettem a térkép mellett fekvő filctollat, aminek kupakját a fogaim közé fogtam. - Itt volt az első, - mormogtam alig érthetően. - itt a második, és itt a legutolsó kettő. - fejeztem be a rajzolást, majd hátrább léptem, és ránézem a lapra.

A négy pont egy szabálytalan négyszög alakot rajzolt ki. Próbáltam elgondolkodni azon, hogy vajon én mit tennék a vezetőjük helyébe, de aztán hamar rájöttem, hogy már évekkel ezelőtt is képes volt kijátszani, szóval esélyem sincsen ellene.

- Ava, én hiszek benned, te vagy a legjobb tanítványom. - mormogta komor hangján az őrnagy, engem pedig szabályosan kirázott a hideg a nevem említésétől. Ezelőtt nem sokszor használta a keresztnevemet, csak akkor, amikor tényleg vészhelyzet volt.

- Köszönöm, uram! - tisztelegetem lehangoltan, és nehéz súly nehezedett a mellkasomra. Most már nem csak a családomnak, Benjinek és Steve Rogers-nek akartam bizonyítani, hanem az őrnagynak is, aki lényegében érett felnőtté nevelt pont akkor, amikor szükségem volt rá. - De...

- Nincsen olyan, hogy de! - szakított tüstént félbe, és talpra ugrott. - Egyedül te találkoztál Rashim-mal személyesen! - bökött mellkason az öreg, és idegesen nézett rám. - Ha van élő ember, aki tényleg a szemébe nézett, az te vagy! Szóval kurvára szedd össze magad, és ne légy hisztis kislány!

- Ne ejtse ki a nevét! - szűrtem ki a fogaim között, majd a földre szegeztem a pillantásomat, és megráztam a fejemet. - Találkoztam vele, és életem legnagyobb hibáját is neki köszönhetem, szóval én mindent megteszek, de még egyszer soha nem fogok a szemébe nézni! - mondtam határozottan, majd ellöktem magamat az őrnagy elől, és a sátor kijárata felé indultam. - Engedelmével, uram!

Tisztelgés után hagytam el a helyet, majd kiléptem a fényes napsütésben. Míg a sátorban teljes nyugalom volt, és maximum feszült csönd, addig kint élettel teli volt a légkör. Hangos kacarászások hangoztak mindenfelől, és láttam, amint az egyik sátor mellett az egységem is jókedvűen beszélget néhány idegennel.