Therapy session - Bucky Barnes [Completed]

seventh day - just like him

AVA MILLS

Köröztem egyet a nyakammmal, vállamra akasztottam a nehéz táskát, majd a kijárat felé indultam, ami előtt már egy kisbusz várt rám. Elérkezett az indulás napja, vagyis igazából csak adtak nekünk pár órát arra, hogy összeszedjünk néhány létfontosságú eszközt és tárgyat, aztán már várt is ránk a busz, hogy egyenesen a reptérig vigyen.

Utoljára hátra néztem. Végignéztem a kis lakásomon, majd nehéz mellkassal kiléptem az ajtón, és kulcsra zártam a házat. A kulcsot enyhén remegő kézzel csúsztattam a zsebembe, miközben a jármű felé sétáltam, amiben már majdnem minden csapattag helyett kapott.

- Remélem, készen állsz! - Alex volt az, aki kinyitotta előttem a kocsi ajtaját, és segített nekem bepakolni a csomagomat a csomagtartóba.

- Készen születtem. - mondtam szűk szavúan, egy apró mosoly szerűséggel az ajkam sarkában, miközben a fiú szemeibe néztem.

A rövid szóváltás után beszálltam a járműbe, és helyet foglaltam Bucky és Alexander között, mivel Alex - állítása szerint - nekem foglalta a maga mellett lévő ülést, nekem pedig nem sok kedvem volt vele ellenkezni.

- Szia! - motyogta halkan James, miközben végigmérte minden apró porcikámat, mintha valami különleges ruha lett volna rajtam, nem pedig azaz egyenruha, amit mindenki más is viselt.

- Szia James! - mondtam, majd neki döntöttem a fejemet a támlának, és a kocsi tetejét kezdtem vizslatni, miközben a gondolataim egészen más irányba kalandoztak el.

Benji arca jelent meg előttem, és az emlék, amit szinte egy ugyanilyen kocsiban éltem meg, mikor először indultam útnak Irakba, hogy megszabaduljak otthonról, és végre azt csináljam, amit szeretnék.

Legalábbis akkor minden áron katona akartam lenni. Talán bennem volt a bizonyítási vágy, vagy csak szimplán azt akartam, hogyha már a szüleim annyira nem is, legalább az ország ismerje el a tetteimet, amit értük hajtottam végre.

Éjt nappallá téve küzdöttem Amerika biztonságért, és hazudnék, ha azt mondanám, megbántam. Ugyanis nem. Soha sem bántam meg, hogy bevonultam a seregbe, viszont azt, hogy miért döntöttem emellett a hivatás mellett, azt már bánom. Nagyon.

Nem egy ember hányta a szememre, hogy egész életemben menekülök a problémáim elől. Először apám hangoztatta, aztán mikor már a húgaim is haragudtak rám, ők is elkezdték mondogatni. Mikor veszekedtem velük, mindig ugyanazt a kifogást, illetve érvet lőtték el, amivel az elején még szembe szálltam, de a huszonharmadik balhé után, inkább csak elengedtem a fülem mellett.

"Csak azért vonulsz be a seregbe, hogy magadat védd, de arra soha nem gondolsz, hogy velünk mi lesz nélküled."

Lényegében, mindig én voltam, vagyok és leszek is a hibás, de már megszoktam. Régen még képes voltam kiállni magamért, mert volt valamennyi önbizalmam, de mára semmi. Kiégtem, és ezt azoknak az embereknek köszönhetem, akik szerint nem vagyok alkalmas az életre.

Hát, köszönöm nekik.

Benji. Mai napig rejtély számomra, hogy pontosan mi is volt az a dolog, ami miatt mellette maradtam. Hiszen még az életemet is képes lettem volna odaadni érte anno! Most meg...