Therapy session - Bucky Barnes [Completed]

fourth day III. - therapy

AVA MILLS

Kínosan elhúztam a számat, majd miután úgy döntöttem, hogy talán inkább félbe kellene hagynom a beszédet, felkeltem a kanapéról, és lassú léptekkel a kijárat felé indultam.

Nem értem, hogy mi ütött belém. Minek is zúdítom rá szegény srácra az egyéni problémáimat? Amúgy is, senkinek semmi köze nincsen hozzá. Már réges régen túl kellett volna tennem magamat az egészen.

Apa tisztán a tudatomra adta, hogy akármit is fogok tenni, örökre rajtam fog maradni minden, ami a múltban történt. Pedig én erősen próbálkoztam a bocsánatkéréssel. Jó, nyilván nem csúsztam térden, de miután minden összecsapott a fejem fölött, első dolgom volt, hogy Irakból egyenesen a családi házunkhoz rohanjak.

Viszont még csak egy kedves üdvözlést sem kaptam. Egyszerűen csak a képembe csapta az ajtót apukám, majd mikor még újra és újra megjelentem náluk, képes volt megfenyegetni, szóval inkább mostanra már magam mögött hagytam a dolog ezen részét.

Nem is apa az, aki hiányzik nekem egyébként, hanem anya és a húgaim, viszont ők mindig is inkább szenvedtek és kiálltak apa mellett, minthogy szoba álljanak velem. Pedig én próbáltam keresni őket, azonban mindenhol falakba ütköztem. Szinte elérhetetlenekké váltak, egyik napról a másikra.

- Azt hiszed, hogyha otthagysz, akkor majd nem jövök utánad? - vette fel a tempómat Bucky, majd kezeit a zsebébe dugta, és félszemmel felém nézett.

- Tekintve, hogy azt se tudom, hogy ki vagy, így magam sem tudom, hogy mit gondoltam, viszont erősen reménykedtem, hogy nem fogsz majd a nyomomban loholni, mint egy kiskutya, akit kidobtak az autópálya mellé. - mormogtam halkan, és az ég felé fordítottam az arcomat.

Nagyjából kilenc óra lehetett, a nap már egyre erősebben tűzött. Néhány ember elhaladt mellettünk, mindannyian tüzesen végigmértek minket, majd egy köszönés után tovább is álltak. Egy csapat gyerek szaladt el mellettem, hangosan nevetve és beszélgetve.

Az egyik kissrác nem nézett az orra elé, ezért neki rohant a lábamnak, majd hátra esett, és elterült a zöld gyepen, miközben a társai már messze jártak. A haja szőke volt, göndör és elég kócos. Szeme előtt egy vastag keretes szemüveg pihent, arcán pedig szeplők sorakoztak.

- Jól vagy? - kérdeztem, miközben leguggoltam elé, és felé nyújtottam jobb kezemet, hogy segítsek neki felállni.

Hatalmas kék szemeit rám emelte, amik könnyesen csillogtak, majd szája lefelé kezdett konyulni, miközben végignézett az arcomon. Kicsi kezét az enyémbe csúsztatta, és pedig már kezdtem volna álló helyzetbe húzni apró testét, amikor kitépte magát az ujjaim közül. Újra hátra esett, és ez alkalommal már hangosan felsírt, ezzel elég sok kíváncsiskodó embert közelebb csalogatva hozzánk.

- Mi történt, Kay? - jelent meg mellettünk egy fiatal nő, aki valószínűleg Kay anyukája volt, és aggódva hajolt le a gyermekéhez. A kicsi Kay kezeit összefonta a nő nyaka mögött, majd az anyján csimpaszkodva sírt tovább. - Hol fáj, életem?

Mivel úgy gondoltam, hogy innentől kezdve én már nem tehetek semmit, hátrább lépkedtem, majd Bucky mellett újra sétálni kezdtem. A tó körül szerettem volna tenni egy kört, ugyanis a futás közben annyira máshol jártak a gondolataim, hogy nem tudtam körbe nézni a helyen.

- Mit képzel, mégis hova megy?! - csattant fel mögöttem egy hang, mire kissé rémülten fordultam vissza a baleset helyszíne felé. - Fellök egy gyereket, aztán minden elnézés nélkül magára hagyja?! - kiabálta emelkedő hangon, majd idegesen közelebb lépett hozzám.