Rikudou utódja

17. fejezet

Sakura:

Határozott kopogás riasztott fel álmomból, annyira megijedtem, hogy le is gurultam a kanapéról. Kellett egy kis idő mire felfogtam, hogy hol is vagyok és miért. A homlokomat dörzsölgettem, aztán bevillant mire is jöttem rá a leltárban. 

Akiket eddig szüleimnek hívtam valójában nem is a vér szerinti szüleim. 

Megéreztem, hogy Tsunade-sama áll az ajtó másik oldalán, ezért gyorsan kisimítottam a köpenyemről a ráncokat és haptákba vágtam magam. 

- Szabad! - kiáltottam ki neki, és most bármit megadtam volna egy bögre gőzölgő kávéért. 

Szinte hangtalanul surrant be, és halkan becsukta maga mögött az ajtót. 

- Látom megijesztettelek - halványan elmosolyodott, de szemei nem tükrözték a vidámságot. 

- Egy ideje nem alszom valami jól - vallottam be és az asztalomhoz léptem - Miben segíthetek Tsunade-sama? - vettem elő a hivatalos énemet. 

- Nos... - a zsebébe nyúlt és valamit nagyon szorongatott benne. 

- Mi történt? - léptem közelebb hozzá. 

Ajkait harapdálta, mintha nehezére esett volna a szavakat megformálnia, ami nem volt jellemző a nőre. Mogyoróbarna szemeit rám emelte, majd az eddig benn tartott levegőjét kifújta. 

- Emlékszem a napra, mikor először bejöttél és azt mondtad, hogy a tanítványom szeretnél lenni - egy pillanatra elkalandozott, valószínűleg újra átélte a múlt azon napját, mikor az elszántságtól égve kerestem fel az Ötödiket, hogy fogadjon tanítványává. Mélyen a smaragdjaimba nézett, a szomorú tekintete rabul ejtett - Azon a napon nem gondoltam volna, hogy saját lányomként foglak majd szeretni. - Az érzéseim kölcsönösek voltak, Tsunade-samára második anyámként gondoltam. 

A mindig kemény és szigorú nő arcán fájdalom suhant át, szemei könnybe lábadtak. Átszelte kettőnk között a távolságot, majd szorosan magához ölelt. 

- Sajnálom Sakura - háta rázkódni kezdett, majd kissé eltávolodott, csak azért, hogy a tenyerembe ejtse a zsebe tartalmát. 

Érdeklődve, mégis rossz szájízzel vettem szemügyre az ékszert. Azonnal felismertem apum nyakláncát, mely eldeformálódott a hőtől. Rákulcsoltam ujjaimat, és ködös tekintettel meredtem ki magamból. 

Valahol szívem mélyén megkönnyebbülést éreztem. Lényem apró része tudta, hogy meghaltak, de az a bizonyos hit és remény elvakított. Reménykedtem, hogy hazatérnek hozzám, de ezek csak hiú hitegetések voltak részemről. 

Senki nem fog hazatérni, kiket tárt karokkal várhatnék. 

Az élő bizonyíték a tenyeremben lapult, és én megnyugvást éreztem. A remény meghalt, csak a csend és gyász maradt nekem. Nem kell már aggódnom értük, nem kell több álmatlan éjszakát eltöltenem a hollétük felől aggódva, mert ők már egy jobb helyen voltak. 

Nem sírtam. 

Már elfogytak a könnyeim. Belefásult lelkem képtelen volt szívem fájdalmát kimutatni.

Tsunade mindkét kezével körülzárta az enyéimet. 

- Ne feledd, hogy nem vagy egyedül. Én és a barátaid itt vagyunk neked - automatikusan bólintottam egyet - A búcsúztatás két nap múlva lesz - engedte el a kezeimet, mire élettelen tekintetem ráemeltem - Még egyszer őszinte részvétem, Sakura - csókolta meg a homlokom, majd távozni készült. 

Nem tudtam mi tévő legyek. Valakinek el kell mondanom, hogy pontosan mire is jöttem rá tegnap és Tsunade megbízható forrásnak bizonyult. Még talán segíteni is tudna a származásomat illetően.