Rikudou utódja

2. fejezet

Sakura:

A pillanatnyi magányom nem tartott sokáig, Shintao és Ino tűnt fel a távolból. Az utóbbinak még örültem is, előbbinek kevésbé.

- Hova tűntél az előbb? – szegeztem egyből a kérdésem felé.

- Szóval mégiscsak hiányoztam? – pislantott rám kutya szemekkel. Nem, ez rajtam nem fog működni.

Az öklömet ropogtattam, mikor Ino közénk állt.

- Sakura, Shintao megmentette az életem, légy vele kedvesebb! – tikkelni kezdett szemem, az öklömet viszont hajlandó voltam leengedni. Most még nem pofozom fel a csillagos égig.

- Gyere Ino menjünk, a sérültek várnak ránk! – fogtam meg a csuklóját és elrántottam Shintao elől.

- Veletek tartok! Két ilyen szépséget nem lehet így őrizetlenül elengedni. Aggódnék miattatok! – Inonak látszólag bejött a hízelgés, de engem nem vert át.

- Háború van, köszönjük, meg tudjuk magunkat védeni! – vetettem oda neki cseppet sem kedvesen.

- De Sakura! – nyavalygott Ino, és Shintao csak a nyomunkban loholt. Kirántotta Ino magát és megállt Shintao mellett – Nem értem mi bajod van, Shin-kun csak kedves próbál lenni – akadékoskodott továbbra is barátnőm. Kiakadtam.

Mi az, hogy Shin-kun?!

Annyiszor figyelmeztettem már, hogy vigyázzon vele, de szerinte lehetetlen dolgokat képzelek be vele kapcsolatban. Van valami frusztráló a chakrájával kapcsolatban, ami miatt ki nem állhatom, persze Ino ezt nem veszi észre. Ráadásul az is eléggé gyanús, hogy egyre többször kérdezgetett egy ősrégi ereklyéről, egy kardról, melyet maga Rikudou kovácsolt, és a legenda szerint irányítani lehet akár még egy jinchuurikit is. Soha nem hallottam ilyen fegyverről, ha létezne is, akkor már minimum az Akatsuki megszerezte volna, hogy azzal irányítsák a bijuukat.

- Jó akkor én egyedül megyek tovább! – dobbantottam dühösen a lábammal egyet, és otthagytam a megszeppent barátnőmet vele.

Nem jöttek utánam, végre egyedül maradtam. Dühösen kutattam újabb sérültek után, de percek óta csak a halottak között kavilláltam. A nyugati oldalon egy túlélő sincs... a juubi támadása egy csapásra megsemmisítette az itteni embereket.

„Kérlek Naruto és Sasuke! Vessetek minél hamarabb véget a háborúnak!"

Szánalmas, hogy csak könyörögni tudok és semmit sem tenni érdemben. Lerogytam a vérrel és hamuval borított csatamezőre, egy nálam fiatalabb lány maradványait pillantottam meg. Olyan fiatal volt, és senki nem fog emlékezni a nevére. Előtte állt az élet, és ezen a rothadó mezőn kellett a halálát lelnie, mint sokan másoknak is.

Névtelen hősök.

Nagy levegőt vettem, de a hullaszag facsarta az orromat. Ideje lenne összeszednem magam és tovább kutatnom egy pislákoló láng után. Ezen a helyen ugyanis minden gyertyaszál erőszakkal csonkjára égett.
Felálltam és megindultam előre, igyekeztem nem a holttestekre lépni, de egyszer-kétszer el kellett mormolnom egy bocsánatkérést. Nem mintha számított volna nekik.

- VALAKI? – kiáltottam, a hangomat messze sodorta a szél – VAN ITT VALAKI? – hallgatóztam, hogy a legkisebb pisszenést is meghalljam, vagy bármit, ami életre utaló jeleket hordozott volna magában.

Fél mérföldes távolságban embereket éreztem meg, arra volt a front. Valószínűleg innen már minden túlélőt összeszedett az orvosi csapat.
Legalábbis ezzel hitegettem magam.