Rikudou utódja

16. fejezet

Sakura:

Összekapartam magam és a gondolataim elterelése végett a betegek kartonjait olvastam. Egy pillantás vetettem mindig a fényképekre, majd aztán a kórtörténetre fókuszáltam. A kezem megállt a mozdulatában mielőtt a következő dokumentumért nyúltam volna. Anyáék kartonját biztos megtalálom az irattárban és a fényképüket ki tudom onnan csempészni. A tűzben minden fényképem odaveszett róluk, így legalább nem fogom magam egyedül érezni. Apáról láttam már fiatalkori képeket és meg kell mondanom, hogy húsz év alatt semmit sem változott. Ugyanazt a bohókás hajviseletet hordta a kezdetektől fogva. Anya pedig egy bombázó volt apa elmondása szerint, de róla nem láttam képeket.

Felmásztam a legfelső emeletre és néhány perc alatt előhalásztam a keresett iratokat. Lefújtam a port és hálát adtam az égieknek, amiért Pein pusztítása alatt ezeket a dokumentumokat sikerült megmenekíteni. A megkopott képeket óvatosan kiszedtem, majd a kíváncsiság hajtott előre. Elolvastam először apa kartonját, szerencsére nem sokat volt kórházban és komolyabb baja sem volt. Ezután anya dokumentumait vettem a kezembe, szemem rögtön megakadt egy kifejezésen. 

Meddő.

Értetlenül bámultam a kifejezést.

- Az nem lehet - suttogtam magam előtt meggyötörten - Ez valami tévedés lehet! - többször átolvastam a kórismét, de feketén-fehéren ott volt előttem a kimondatlan igazság, mely egyre nehezedő súllyal telepedett elmémre.

Üveges tekintettel bámultam ki a fejemből. Nem láttam és nem hallottam, csak léteztem. Robotos mozdulattal visszaraktam a helyére az iratokat, majd önmagam árnyaként hagytam el a helyiséget.

Tucatnyi kérdés fogalmazódott meg bennem a származásommal, illetve az egész kilétemmel kapcsolatban, de most csak csendre vágytam.
Le akartam hunyni a szemem, majd reggel csak arra ébredni, hogy ez az egész egy rossz rémálom volt.

Mily naív kívánság volt ez...

Veszekedés és dulakodás hangjait visszhangozták a folyosók. A vitapartnereket azonnal felismertem chakrájuk alapján. Visszasiettem Sasuke szobájába, és azonnal helyreraktam a rendbontókat.

Naruto próbálkozott volna beszélni a történtekről, de én most nem akartam meghallgatni őt.
Csendet akartam! Nem hiányoztak még most a hazugságai is mindennek a tetejébe!

Hazug - vágtam utolsó szó jogán a képébe, majd az ajtó felé fordultam. Már elfordítottam a kilincset, amikor eszembe jutott, hogy jobb lenne világossá tenni számára a nyilvánvalót -  A mai naptól már nem nálad lakom - jelentettem ki fagyosan.

- De Sakura-chan, nincs hova menned és nem akarom, hogy egyedül légy! - Igaza volt, szavai jobban megbántottak, hisz fogalma sem volt mily nagy igazságba taposott most bele. 

Szám sarka felfele mozdult, de semmi vidámság nem lapult a mosolyom mögött.

- Valóban - feleltem Narutonak háttal - Nincs hova mennem, de majd megoldom. És régebb óta egyedül vagyok már, mint gondoltam volna - suttogtam búcsúzóul mielőtt valóban magukra hagytam volna őket.

Az összegyűlt ápolók a dolgukra siettek miután rendeződött a helyzet. Senki sem szólt hozzám, aminek hálát adtam. Visszamásztam az irodámba, a köpenyem a gurulós székemre terítettem, majd a kanapéra heveredtem.

Lelkileg nagyon elfáradtam.

Lehunytam a szemem, a gondolataim zúgó tengerként ostromolták elmémet, de a lelki kimerültség hamar úrrá lett rajtam. A kérdéseim monoton zümmögéssé csendesültek, majd az ébrenlét határait elhagyva minden elcsendesült körülöttem...

Sasuke:

Naruto utána akart volna menni, de inkább azt tanácsoltam, hogy most hagyja békén különben porig rombolná Sakura a kórházat mérgében. Barátom nagy nehezen, de rávette magát, hogy most inkább rám hallgasson, mint ösztöneire.

- Tartsd szemmel Sakurát! Nem akarom, hogy butaságot csináljon! - kérte Naruto mielőtt távozott volna.

A kérése nélkül is megtettem volna.

Pontosan tudom, milyen fájdalmas érzés elveszíteni a szeretteinket. Ha csak egy kicsit is tudnám támogatni legalább vissza tudnám fizetni kedvességét. Legalábbis egy részét, mert a teljeset lehetetlen úgy is számomra.

Tompa lüktetés ébresztett fel hajnalban, de közel sem volt oly kínzó, mint az este. Sakura chakráját pontosan ugyanonnan éreztem, mint ahonnan tegnap. Valószínűleg az irodájában pihenhetett.

Kopogás hallatszódott az ajtón, az órára pillantva még épp csak a hatot ütötte el. A Hokage jött be, de nem a szokásos öltözékében hanem fehér köpenyt öltve.

- Jó reggelt! - köszönt kedvesen, majd én is illendően köszöntöttem. Habozás nélkül rákérdeztem a látogatás okára - Már nem vizitelhetek a betegeim között? - tette fel a költői kérdést, szemében a megvilágosodás fénye gyúlt, amit huncut mosoly követett - Csak nem egy fiatal, rózsaszínhajú doktornőt várt, Uchiha Sasuke? - megrökönyödtem a kérdéstől, a nő pedig elnevette magát az arckifejezésemtől - Hogy van a karod? - váltott komolyabb hangnembe.

- Tegnap este erős fájdalmaim voltak, de Sakura segített rajtam - Tsunade nem lepődött meg - Most egy kis tompa lüktetést érzek, de ez elviselhető - A nő jobban szemügyre vette a csonkot, majd ennyit mondott.

- Az a lány nagyon a szívén viseli a sorsodat - Nem számítottam rá, hogy erről fogunk beszélni és kicsit feszélyezni kezdett a téma. Sakurával kapcsolatos érzéseimet és gondolataimat, amiket még én magam sem tudtam helyrerakni nem most akartam volna megbeszélni a mesterével.

- Tudom - leheltem szűkszavúan.

- Sakura olyan mintha a lányom lenne - tette szívére a kezét, arcára gyengédség ült. Ahogy rám pillantott rögtön keményebb lett a pillantása - Sokat szenvedett miattad, ráadásul most a Raikage haragját is kivívta magának. Habár büszke vagyok rá, amiért ő meg merte azt lépni, amit mi képtelen voltunk. - Bűntudat vegyült a hangjába - Konohához tartozol, felelősséggel vagyok irántad is. Meg kellett volna védenem...

- Meg volt kötve a keze, nem léphetett fel. Ráadásul... inkább ez - mutattam fel a csonkom - mint a bitófa. Nem fogok egy percig sem bánkódni, megtanulok az új helyzettel együtt élni. - Tsunade halványan elmosolyodott.

- Örülök, hogy ennyire pozitív vagy. Ne féld a barátaid segítségét kérni. Jó néven vennék - Bólintottam a tanácsát követően.

Hosszú csend állt be közénk.

- Sasuke... - szólított meg halkan a nő - Tegnap összefutottam Narutoval, aki elmondta mi történt. Hajnalban viszont a felderítő csapat megtalálta ezt. - A zsebéből előhalászott egy égett fémláncot.

Egyből felismertem, hisz Sakura is hasonlót hordott. Tudtam, hogy ez mit jelentett.

- Kérlek legyél vele szemben előzékeny! - zárta markába a hagyatékot, az utolsó földi emléket Sakura szüleiről - Most megyek elmondani neki, hogy ne tápláljon tovább hiú reményeket. - A Hokage távozáshoz készült, majd hirtelen megtorpant. 

- Sasuke! - szólított fel újra, válla felett rám nézett - Sakurának nincs hova mennie és nem szeretném, hogy egyedül maradjon a problémáira. Tekintve, hogy Narutot most nem kérhetem meg rá, vigyáznál Te Sakurára, míg rendeződik a helyzete? - Nem haboztam a válaszadással.

- Nem zavar ha hozzám költözik. Úgy is segítségre lesz szükségem amíg én is ehhez hozzászokom - lengettem meg a csonkom.

Tsunade megnyugodott a válaszomat hallva, majd kisétált, hogy élete legnehezebb beszélgetése elé nézzen.

Gyors voltam vagy gyors voltam? :D