Rikudou utódja

18. fejezet

Sakura:

Tsunade távozott, ő volt az első, akit beavattam a titkomba és úgy érzem helyesen cselekedtem. Megkönnyebbültem, hogy sikerült valakivel megosztanom a gondjaimat, ő az egyedüli aki segíteni tud a származásom felkutatásában. 

Ahogy végeztem a betegek vizitjével, gyorsan betértem egy pékségbe és vettem magamnak, illetve Sasukénak is reggelit. Természetesen egy kávé is lecsúszott a torkomon, hogy életben maradjak estig. Visszatértem a 121-es szobába és Sasuke nem az ágyon feküdt, hanem a padlón egy karral fekvőtámaszt nyomott. Összefontam mellkasom előtt a karjaimat, míg ő csak elmosolyodott ahogy becsuktam magam mögött az ajtót. 

- Ugye nem kell kiselőadást tartanom, hogy még nem vagy olyan állapotban, hogy ilyeneket csinálj? - csóváltam meg a fejemet és irigyeltem Sasukét, amiért ennyi fölös energiája van. 

- Nem tudok tovább tétlenül feküdni, muszáj hasznosan eltöltenem az időt. Edzésben kell lennem - egy percre sem állt meg, kitartóan dolgoztatta kar- és hátizmait. 

- A gyógyulás sosem tétlen folyamat - álltam meg szigorúan előtte. 

Hiába a csapattársam, akkor sem tűröm meg, hogy egy betegem is akadályozza a saját gyógyulási folyamatát. Leguggoltam elé. 

- Választhatsz vagy önszántadból visszamész az ágyba, vagy én viszlek oda, de abban nem lesz köszönet. 

- Még egy sorozatot lenyomok éés... - rossz válasz. Sasuke hónalja alá nyúltam és könnyedén feldobtam őt a vállaimra. Annyira meglepődött, hogy mozdulni sem mert, de még akkor sem mikor visszafektettem az ágyba. 

Megpaskoltam a tenyeremet a levegőben, mint aki jól végezte munkáját és az asztal felé fordultam, ahol hagytam a reggelinket. 

- Sakura, erre igazán nem... - nem hagytam, hogy befejezze, mert a szájába toltam a yakisoba pant. 

- Jó étvágyat! - én is fogtam az édes babos mochimat és azt majszolgattam el. Én hamarabb végeztem, mint ő, ezért utolsó perceimet kihasználva még kinyitottam az ablakot, hogy átszellőztessem a helyiséget. 

A szél az ősz színeiben pompázó faleveleket keringtetett hátán, de az utcán sétálókat nem zavarta a csintalan időjárás. Sütött a nap, mindenki arca derűs volt, csak én éreztem magam belülről halottnak. 

 - Mennyit árult el Tsunade-sama? - hajoltam ki az ablakon, így végig háttal voltam Sasukénak. 

Lenyelte az utolsó falatot és hátamon éreztem a tekintetét.

- Elmondta, hogy mi történt. Őszinte részvétem a szüleid miatt. - Automatikusan megköszöntem az együttérzését, még elég nehéz beszélnem arról, hogy akiket szüleimnek hittem 17 éven át, valójában nem is számítunk vérrokonoknak. Nem akartam tovább boncolgatni ezt a témát, ezért gyorsan váltottam. - Szóval az Ötödik rád parancsolt, hogy fogadjál be - pillantottam hátra.

- Nem kellett parancsolnia - kezdett bele, és rájöttem, hogy mesterem elég meggyőző tud lenni. Elég megropogtatnia ökleit és máris engedelmeskedik neki mindenki - Én akartam így - értetlenül meredtem rá, ezért folytatta - Tényleg segítségre van mindkettőnknek szüksége. Nekem emiatt - nyújtotta felém a csonkját - Neked pedig míg a lakhatásod megoldódik. Másfelől... volt időm elgondolkodni a múlton és tényleg változtatni szeretnék. Újra részt akarok venni a hetes csapat életében és bízom benne, hogy megbocsátod a múlt hibáit és amit majdnem elkövettem ellened - pillantott félre, arcán fájdalom suhant át.

Tényleg megbánta, hogy három éve összetörve otthagyott Konoha határában és fél éve majdnem megölt. Hangját bűntudat marcangolta.