𝕻𝖘𝖞𝖈𝖍𝖔 𝕿𝖔𝖜𝖓|𝕽𝖎𝖛𝖊𝖗𝖉𝖆𝖑𝖊 𝖕𝖗𝖊𝖋𝖊𝖗𝖊𝖓𝖈𝖊𝖘 & 𝖔𝖓𝖊𝖘𝖍𝖔𝖙

𝕿𝖗𝖆𝖚𝖒𝖆𝖘|𝕮𝖍𝖆𝖗𝖑𝖊𝖘 𝕾𝖒𝖎𝖙𝖍

T/N = te neved

Charlesszal éppen a hosszú hétvégénkről tartottunk visszafelé Riverdale-be. Általában gyorsan elalszok egy mozgó kocsiban, és valószínűleg most is ez történhetett, mert legközelebb akkor nyitottam ki a szemem, mikor Charles óvatosan rázogatni kezdte a karomat.

– T/N, drágám, ébredj! Lassan beérünk Riverdale-be – nézett rám egy pillanatra, mosolyogva Charles.

– Már is? – ültem fel teljesen, majd kinéztem az ablakon.

– Igen. Ha nagyon fáradt vagy, még lepihenhetünk a Five Seasonsben, mielőtt hazaviszlek.

– Oké – dörgöltem a szemem.

Ekkor elhajtottunk az Irgalmas Nővérek ódon, kopottas épületének magas kőkerítése előtt. A szemem sarkából észrevettem, hogy Charles megdermed ültében, jobban szorította a kormányt, és erősebben lépett a gázra, hogy minél messzebbre kerüljünk az épülettől. Ráadásul feltűnt, hogy gyorsabban veszi a levegőt.

– Minden rendben, Charlie? – kérdeztem kissé aggódva.

– Persze, semmi bajom – mondta komoran.

– Ugyan, látom, hogy van valami. Mi bánt ennyire? – tettem a kezemet a vállára.

– Jól vagyok, csak már szeretnék hazaérni.

Egy ideig aggódó tekintettel figyeltem, de aztán sóhajtva fordultam az ablak felé, hogy a tájat figyeljem. Úgy döntöttem jegelem a témát, amíg vissza nem érünk Charles Five Seasonsbeli szobájába.

Az út maradék idejében – ami kábé negyed óra lehetett – gondolkodóba estem. Bár Charlesszal együtt vagyunk egy ideje, de a múltjáról nem is mesél. Vagy ha mesél is, leginkább az elmúlt maximum 3-4 évről. Bízok benne, de ez kissé aggaszt.

***

Negyed órával később Charles továbbra se szólt egy szót se. Miután leparkoltunk a szálloda elé, némán kiszálltunk, majd kivette a csomagjainkat, és velem a sarkában indult befelé.

Pár perc múlva, mikor beléptünk a szobába – vagyis lakosztályába –, becsuktam az ajtót, és kibukott belőlem a kérdés.

– Valamivel megbántottalak? – A kérdésemre felém kapta a fejét, és még az utazótáskát is elejtette.

– Tessék? Ezt te miből gondolod?

– Hát... negyed órája egy szót se szólsz hozzám. Meg olyan furán viselkedsz – hajtottam le a fejemet szomorkásan.

– Jaj, drágám! Erről szó sincs – jött oda hozzám. – Nem csináltál semmi rosszat. Sajnálom, ha ezt éreztettem veled.

– Akkor kérlek elmondanád, mi bánt? – ültem le a kanapéra, majd ő is így tett.

– Nem akarlak elijeszteni.

– Ugyan már. Nem tudat olyat mondani, hogy elhagyjalak. Tuti nem olyan durva.

– De... az – fújta ki szaggatottan a levegőt.

– Charles, én komolyan segíteni szeretnék. Jobban megismerni téged. Megígérem, nem hagylak el. Csak kérlek, mondd el! – könyörgtem könnyes szemmel. – Szeretlek téged, és... alig tudok rólad valamit, de szeretném, ha ez változna.

Letörölte a könnyeimet, és végül bólintott.

***

Miközben Charles elmondott mindent a gyerekkoráról, és Chickel töltött centerville-i évekről, könnyes, sajnálkozó szemekkel néztem őt. Amikor abbahagyta a mesélést, félve pillantott rám, mire én csak szorosan megöleltem.

– Sajnálom, hogy ezeken kellett keresztül menned. Nem érdemeltél ilyen életet.

– Akkor nem mész el? – kérdezte kissé talán meglepődve.

– Nem. Miért gondoltad, hogy ezért elmennék? Ezekről nem te tehetsz – cirógattam az arcát. – Az Irgalmas Nővérek pszicho viselkedése, és a ciánnál is mérgezőbb "kapcsolat" mitől lenne a te hibád?

– Nem tudom, csak... Mivel érdemeltelek ki? – ölelt meg szorosan, és puszit nyomott a hajamba.

– Megérdemled, hogy végre boldog legyél. Amiken eddig keresztül mentél... na azt nem érdemelted meg. A nővéreknél töltött éveket, meg hogy Chickel legyél... Bele se tudok gondolni, ezek milyen traumával jártak.

– Szeretlek.

– Én is szeretlek – mosolyogtam fel rá, és puszit adtam a szájára. – És most már tudod, hogy rám mindig számíthatsz, bármit is szeretnél megosztani velem.