𝕻𝖘𝖞𝖈𝖍𝖔 𝕿𝖔𝖜𝖓|𝕽𝖎𝖛𝖊𝖗𝖉𝖆𝖑𝖊 𝖕𝖗𝖊𝖋𝖊𝖗𝖊𝖓𝖈𝖊𝖘 & 𝖔𝖓𝖊𝖘𝖍𝖔𝖙

𝕿𝖆𝖐𝖎𝖓𝖌 𝖍𝖎𝖒 𝖍𝖔𝖒𝖊|𝕮𝖍𝖆𝖗𝖑𝖊𝖘 𝕾𝖒𝖎𝖙𝖍

⚠️Pre-series, 2009 körül
Köszönöm a segítséget fanni_29 ❤️❤️❤️

T/N = te neved

Kellemes késő tavaszi hétvége volt, de én voltam az egyetlen itthon, így úgy döntöttem, kiülök az udvarra, játszani egy kicsit a kutyámmal, Baileyvel.

A fűben ülve hol mosolyogva, hol nevetve figyeltem, ahogy a tacskóm, kis termetéhez képest elképesztően gyorsan szalad a teniszlabdájáért.

Azonban az egyik dobásom neki pattant a Cooper család házát és a miénket elválasztó kerítésnek, majd a járdára pattogott, egyenesen az ott elhaladó nálam egy-két évvel idősebb szőke hajú fiú lába elé.

– Szia! Visszadobnád, kérlek?

Az ismeretlen felvette a labdát, és ahelyett, hogy dobta volna, odasétált hozzám, és kedvesen odaadta.

– Köszi – mosolyogtam fel rá.

– Szívesen – bólintott, és bár azt hittem, ezután megy a dolgára, továbbra is ott ácsorgott mellettem.

– Segíthetek?

– Hát, ööö... meg tudod mondani, merre lakik a Cooper család? – kérdezte óvatosan.

– Persze. Itt laknak a szomszédban – mutattam a két házat elválasztó kerítés felé.

– Köszönöm.

Amíg el nem indult az ajtóhoz vezető lépcsőn, követtem őt a tekintetemmel. Még dobáltam párat Baileynek, majd gyorsan besiettem a házba egy kis innivalóért. Mire kiértem, meglepődtem, hogy a szőke fiú ott ült a házunk előtt a járda szélén, miközben Baileyt simogatta.

– Minden rendben? – kérdeztem, mire felkapta a fejét, a kutyám pedig hozzám sietett.

– Fogjuk rá – motyogta, miközben felállt. – Egyébként Charles vagyok.

– T/N – mosolyogtam.

– Esetleg... ismered FP Jonest? Vagy tudod, merre lakik?

– Mindkettő. De inkább elkísérlek, mert elég messze lakik, és hosszú útvonalat nem tudok jól magyarázni.

– Rendben. Ezesetben hálás vagyok – mosolyodott el.

Beterelgettem a kutyát a házba, majd bezártam az ajtót.

– Őt hogyhogy nem hozod?

– Mert minden idegent ugat. Téged kivéve. Nem akarom, hogy a déliek azt higgyék, a kutyám előítéletes.

– Vagy úgy...

Ezután hallgatásba burkolóztunk, de a saroknál én törtem meg a csendet.

– Mellesleg szabad tudom, miért keresed FP-t? Nem tűnsz se Kígyónak, se ismerősnek.

– Öhm... a fia vagyok.

– Van még egy fia? – lepődtem meg.

– Igen – nevetett.

– Na, erre nem számítottam. Mindenesetre szép kis családja lett az évek alatt.

– Tényleg?

– Ja. Ezek szerint te vagy a legidősebb, aztán van egy öcséd, nyolc éves, valamint egy húgod, aki nagyjából négy éves.

– Hű... akkor van egy pár húgom.

– Egy van. Ezt nem értem.

– Meg a Cooper lányok.

– Szóval ezért kérdezted, hol laknak? – kérdeztem meglepve.

– Ja – bólintott.

– Akkor miért ültél olyan csüggedten a járdán?

– Mert Mrs. Cooper az arcomba vágta az ajtót, mielőtt elmondhattam volna neki.

– Ez szörnyű! Rettentően sajnálom – néztem fel rá.

– Ugyan. Amúgy FP milyen?

– Nagyon rendes. Tipikus jófej felnőtt. Bár a feleségével mostanában elég sokat vitáznak. Ami pedig Mrs. Coopert illeti... sokan nem is kedvelik a városban. Ráadásul a szüleim szerint feleslegesen szigorú.

– Értem. Köszi, hogy elmondtad ezeket – mosolygott le rám.

– Amúgy eddig hol laktál, ha csak a szüleid nevét tudtad? Bocs, ha kényes kérdés.

– Ugyan, nem az, csak... hosszú sztori. Röviden: árvaházban.

– Sajnálom.

***

Negyed óra séta után megérkeztünk a Sunnyside Lakókocsiparkba.

– Mindjárt ott vagyunk. Nagyon izgulsz?

– Eléggé. Félek, hogy úgy járok vele, mint anyámmal...

– Nem hiszem. Valahogy biztos meg szeretné oldani – mosolyogtam rá bíztatóan.

– Köszönöm.

Megérkeztünk a Jones család lakókocsijához. Bekopogtam, és vártam, hogy valaki kinyissa az ajtót. Ez a valaki épp Jughead volt.

– Szia, T/N. Ki a pasid?

– Ejj, de szemtelen vagy! – mosolyogtam. – Nem a pasim. Egyébként apádhoz jött. Itthon van?

– Ja. Hátul szerel. Szóljak neki?

– Megköszönném. Addig bemehetünk?

Jug csak szaporán bólogatott, majd Charlesszal beléptünk a lakókocsiba, majd leültünk a kanapéra, és vártuk, hogy a fiú visszatérjen az apjával.

– Amúgy honnan ismered FP-t? – kérdezte Charles.

– Apával jóban voltak a gimiben, és a mai napig tartják a kapcsolatot. FP szokott is jönni hozzánk. Illetve mi is hozzá.

Ekkor visszaérkezett Jughead, nyomában a családfővel. Mi ketten felpattantunk, bár láttam Charleson mennyire megijedt.

– Szia, T/N! – ölelt meg mosolyogva FP. – Csak nem a barátod? – nézett Charlesra.

– Le se tagadhatnád, hogy Jug a fiad – forgattam a szemem mosolyogva, majd a mellettem álló szőkére néztem. – Mondod te, vagy mondjam én?

– Majd én – motyogta. – Én... én... a fia vagyok.

– Tessék?

– I-igen. Éjjel megszöktem az Irgalmas Nővérektől, de csak miután megtaláltam a titkosított irataimat mert csak azon találtam meg apám nevét is.

Charles a könnyeit nyeldeste, mire végig mondta. FP teljesen lefagyott, és még egy könnycsepp is legördült az arcán, majd szoros ölelésbe vonta a szőke fiút.

– Sajnálom... fogalmam se volt rólad.

– Ugyan... Te legalább nem csaptad az arcomba az ajtót... És bocs, hogy így felbukkantam.

FP a két keze közé fogta a fia arcát, és könnyes mosollyal nézett rá.

– Semmi baj. Semmi baj. – Majd újból megölelte.

– Akkor azt hiszem, én megyek. Nem akarnám tönkre tenni a családi pillantot – mondtam, mire a két Jones elengedte egymást, és felém fordultak.

– Ugyan már, kölyök! Szinte családtag vagy. És hazahoztad a fiam – mosolygott FP.

– Igen, és nagyon hálás vagyok, hogy elkísértél – ölelt meg Charles. – Köszönöm.