Hiába nélküled

21. rész

- Melletted ébrednék mikor a nap felkell
Had legyek veled, akár minden reggel
Fájó lelkem csak az érintésed gyógyítja
Igaz nem a nap meleg sugara az, ami a fejemet lódítja?

Este veled alszom majd el, ígérem
Az álmod, ha kell én ébren is megvédem
Sajgó létem csak érted kiállt,
Szerelem ne hagyj el,
kérlek ne csináld

Szőke hajad az aranynál is szebben ragyog,
Mostmár nem érzem úgy, hogy megfagyhatok,
Szerelmemmel én is betakarlak.

Ne félj nem hagylak fázni, várni az el nem jövő véget
Mi talán jobban fáj, s éget
Mint mi hisszük, vagy gondoljuk
Ne félj, nem hagylak fázni.

Kérlek! Ne félj! Élj!

Ezt a gyönyörű verset hallgatom meg újra és újra. Van amikor reggeli reszelős hangja miatt köhögni kezd, ami miatt elrontja a közepénél, és biztos vagyok benne, hogy összeráncolja közben idegesen a homlokát, de aztán újra elkezdi. Minden egyes alkalommal újra beleszeretek. Azt hiheti, hogy alszom és én nem is emlékszem majd ebből semmire, de csak nem nyitottam ki a szemem. Hagytam, hogy a vers beékelődjön a szívem legféltettebb zugába. Éreztem, hogy betakar amikor észrevette, hogy a paplan lecsúszott a bal lábamról. Figyelte a lélegzetem, és vigyázott rám.
- Ne félj, nem hagylak fázni.
Kérlek! Ne félj! Élj! - tátogtam vele együtt a már betanult utolsó sorokat. A szám nem láthatta, mivel megvoltam fordulva, de érezte, hogy fent vagyok. Tudta, hogy hallgattam őt. Ezután volt életem egyik legszebb élménye. Újra előadta. De most tette bele legjobban a lelkét, az érzéseit. Minden versszakát egy könnycseppem kísérte. Mély hangja kellemesen simogatta dobhártyámat, és végre igazán elhittem, hogy ennek a fiúnak a szíve csak is értem dobog. Az utolsó sorokat immár hangosan én is vele mondtam. A hangunk együtt tökéletesen csengett, akár a reggeli madárcsicsergés. Lassan megfordultam, hogy láthassam arcát. Szemei enyhén pirosak voltak, de a száján ott ült a levakarhatatlan mosoly. Nem szólt semmit csak fogta az egyik tincsemet és a fülem mögé tűrte. Közelebb araszoltam hozzá, hogy hallhassam szívverésének ütemét, ami most olyan gyorsan dobogott, hogy úgy éreztem bármelyik pillanatban kieshet. De itt vagyok neki, és nem hagyom. Nem hagyom, hogy kiessen úgy, hogy széttörjön. A kezével a hajamba túrt, majd még közelebb húzott magához. Kiszáradt ajkait egy nyalással benedvesítettem, mire lehunyta a szemét. Egy jóleső sóhaj hagyta el száját. Édes istenem mennyire imádom! Majd lágy, még is erős csókokkal jutalmazott meg, míg másik keze a testem minden porcikáját végig simította, de nem úgy ahogy elképzelnéd, hanem féltve, szerelmesen. A bőröm minden egyes érintése után egyre jobban égett. Óvatosan ültem bele az ölébe, közben csókunkat meg nem szakítva.  Marlon keze néha érdesnek, néha pedig a legpuhább anyagnak érződött. Most úgy éreztem, mintha egy törékeny "tárgy" lennék, úgy érintett meg minden alkalommal, hogy tudatta nem fogok széttörni a kezeiben. Éreztem ahogy meleg tenyere végig járja minden részem. A pólóm alá csúsztatja a kezeit, majd rám néz, mintha engedélyt kérne, nem kell válaszolnom tudja mit felelnék, így óvatosan leveszi a pólót, de a takarót feljebb húzza rajtunk, mintha bárki más figyelne minket. Apró mosoly jelenik meg a számon, majd megrázom a fejem. Ő csak néz rám, azokkal az édes szemekkel, amik mindig megőrjítenek. Egy idő után én is leveszem az ő pólóját, és végignézek a felsőtestén. Éhes mosolyra húzom a szám, ám a szemem sarkából meglátok egy csúnya - nem is tudom talán - kisebesedett felületet a csípőjénél. Annyira nem tudom megnézni, mivel inkább a háta felé halad a seb. Hála égnek Marlon nem veszi észre, hogy azt a pontot figyelem, mert újra megcsókol. Majd később megkérdezem - gondoltam magamban -. A teljes figyelmemet lekötik most édes csókjai. Minden érintése után egyre hevesebben ver a szívem. A szívem, ami csak miatta dobog ily hevesen. Keze kényeztet, engem pedig beborít a libabőr minden érintése után. Felsóhajtok. A világ legszerencsésebb emberének mondhatom magamat.
- Marlon - suttogom kéjesen a nevét, majd belemarkolok puha hajába. Annyira tökéletes minden része. Legszívesebben mindet puszikkal borítanék be. A tekintetünk találkozik, az övéből vadságot lehet kiolvasni, szerelmet, féltést és törődést. Megharapja az alsó ajkát, majd lehúz egy csókra. Szinte felrobbanok az érintéseitől. De sietős csókjai után lágyak következtek, majd később a mellkasa is rendes ütemet ütött. Lehet, hogy ő nem tudta, de én is úgy éreztem, hogy most ez a helyes. A testem minden porcikájával akartam, a szívem összes szerelmével, de a lelkem egyszerűen felmondott. Múltkor is leblokkoltam, amikor Marlon tovább ügyködött. Olyan mintha futnék felé, de egyszer csak visszaránt valami, és mikor megnézem mi az, rákell jönnöm hogy inkább ki. Saját magam. Bezártam a lelkemet egy burokba, és ez eddig nem tört még meg. Nem azért, mert nem akarom, hanem mert nem tudom. Egyenlőre nem vagyok rá képes, és Marlon.. Marlon is ugyanezt teszi. Érzem rajta, hogy szeretne, de nem tud. Elbújtatta a lelkét egy védőfal mögé, és még ezt ő sem tudta áttörni. Akarjuk, de nem tudjuk. És én pont ezért szeretem ennyire, azért mert ebben is hasonlítunk. Habár nem ugyanazok a sérelmek értek minket, és nem ugyanazokat a korlátokat kellett legyőznünk, de olyan mintha közös lenne a múltunk. Amitől sajnos egyikünk sem tudott megszabadulni teljesen. De hiszem, hogy egyszer elhagyjuk ezeket a korlátokat is, és együtt legyőzzük a démonjainkat.
- Carmine. - ejtette ki lágyan a nevemet, majd egy tincset a fülem mögé tűrt. Szemeiben fény csillogott és éreztem a belőle áradó szerelmet. Annyira szerettem ahogyan beszélt, mély hangja volt, de nem olyan, mint minden férfinak, neki különlegesen csengett, de amikor velem beszélt mindig megváltozott a hanglejtése. Sokkal könnyebbnek tűntek a szavak, amiket kimondott, sokkal lágyabbnak. És amikor a nevemet mondta ki, akkor csengett a legszebben a hangja. Szerelemmel mondta ki a hét betűt.
- Mond ki mégegyszer! - cirógattam meg a haját.
- Carmine - Szája mosolyra húzódott, és a szeme is mosolygott. - Szeretlek! - folytatta a mézédes szavakat. A szívem vad kalapálásba kezdett, és szememmel bejártam arcának minden zugát. Észrevettem újra az arcán lévő kis gödröcskét, ami az igazi mosolyakkor szokott megjelenni. Pihentettem a szemem a száján, a haján, a kedves szemén.
- Szeretlek én is Marlon! - mondtam ki elsőnek halkabban, majd hangosan is.
- Nagyon szeretlek Marlon! - majd hatalmas mosolyt villantottam felé. Ő is mosolygott, de teljes szívével. Nem ordította le a fejem, amiért ilyen dinka vagyok, hanem szeretett. - Bárcsak örökre itt maradhatnánk csak mi ketten. - sóhajtottam kicsit csalódottabban. A mosoly neki is lerogyott az arcáról, és a szemében félelmet véltem felfedezni.
- Bárcsak! - sóhajtott fel ő is. Mellételepedtem és jó szorosan hozzábújtam. Bárcsak! De muszáj volt élni az életünket, bejárni az órákra és később munkába is. Erről jut eszembe!
- Ma bejössz? - kérdeztem még mindig őt ölelve, majd felemeltem a fejem a mellkasáról, hogy lássam az arcát.
- Velem. Ketten, mint egy ... - lágyan rámosolyogtam. - Mint egy pár. - a reakciója pozitív volt, a pupillái még ennél jobban is kitágultak, és ő is visszamosolygott rám, majd hevesen bólogatni kezdett. Valószínűleg nem az egyetem gondolata tetszett neki ennyire. Mikor vidám volt, teljesen másik arcát mutatta. Olyan volt, mint a nap, ami a legborúsabb időben végre előbújik. Olyan energia sugárzott ilyenkor belőle, hogy a legszomorúbb ember sem tudott volna tovább búslakodni. De ezt az arcát szinte sose mutatta meg az embereknek. Sose láttam őt eddig nyilvános helyen mosolyogni, vagy vidámnak lenni. Kivéve, amikor együtt vagyunk. Szerettem volna, ha mindig ilyen boldog, de természetesen nem várhattam el, mivel nem mindig mi befolyásoljuk a hangulatunkat. Csak annyit tudtam tenni ez érdekében, hogy boldoggá teszem és remélem, hogy  mindig ilyen hatással fogok rá lenni.