Hiába nélküled

4. rész

Még mindig Ardennek és annak a másik fiúnak a szavai járnak a fejemben. Bár igazából annyira kevés részlet volt amit hallottam és nem is ismerem azt akiről beszéltek, legalábbis nem hiszem, hisz még alig ismerek itt valakit. Gyorsan elhesegetem ezeket a homályos gondolatokat, és elkezdem a napot. Az első öt órám nagyon gyorsan eltelt és még van egy hátra, ami az írástörténelem. Ugyanoda ültem le, mint múltkor és most a teremben vagyunk vagy huszan, és nem messze pedig itt ül az a fiú is akiről megtudtam, hogy elős ő is most, de a nevét nem hallottam. Megint fekete ruhában van, de most van rajta egy fekete bőr dzseki is és valamit szorgosan ír a füzetébe, a feje kicsit megvan döntve és teljes odafigyeléssel körmöl, csak akkor néz fel a lapból mikor a professzor már bejött és üdvözölt mindenkit. Kiderült, hogy az előző órán azért nem jött senki, mert körbevezette a rektor az elsős hallgatókat az egyetemen, mivel a lánya is ide jár és most lett első éves ő is, ezért gondolom felvágásból megmutatta, hogy vele senki ne packázzon, mert ő apuci pici lánya. Nem szép dolog ítélkezni, vagy első benyomás alapján elpecsételni valakit annak aki talán nem is. Hisz én sem vagyok a tökéletes egyetemista lány, akinek minden rendben az életével, pedig szerintem senki nem mondaná meg, hogy egy szemétgödörből másztam ki és...
-Miss Freese? - Kérdő pillantással néz rám a professzor én pedig lebénulok, nem figyeltem oda ezért nem is tudom mi volt a kérdés.
-Ööö...
-Shakespeare, Mrs Grend. - Válaszolja helyettem apuci kicsi lánya, vagyis inkább a rektor lánya. A tanárnő rosszaló pillanást vet rám és pedig megvonom a vállam, nem azért mert tiszteletlen vagyok, de nem tehetek róla, hogy elkalandozik néha a gondolatom. Szerencsémre azért a professzor nem vette észre.
Az óra többi részében még mindig a szőkehajú leányzó csicsergi a válaszokat, én pedig csak a füzetembe firkálok. Egy hatalmas árnyat rajzolok és egy ketrecet, amit indák borítanak és lakat zárja azt. A ketrecben egy lány ül és a kulcs egyetlen karnyújtásnyira van tőle, de akkor miért nem nyissa ki a zárat? Mire befejezem a rajzom arra eszmélek fel, hogy senki sincs a teremben már. Mivel ez volt az utolsó órám és tanuláson kívül nem tervezek semmit ezért nem sietem el a távozásomat, mikor meglátok egy füzetet az első sorban. Odamegyek és ha jól látom egy vers van beleírva, de nem nézem meg. Tudom kié ez a füzet és nem lenne fair, ha elolvasnám hisz én sem örülnék neki fordított esetben. Úgy döntök, majd a következő írástörténet órán visszaadom a fekete ruhás fiúnak. Amint visszaértem a szobámba rögtön felvettem egy kényelmesebb öltözetet, és a fülessel a fülemben elindultam egyet sétálni. Lassacskán 5 óra lesz szóval ilyenkor kellemes igazán az idő, tökéletes a sétához. Az egyik aktuális kedvencem szólal meg a lejátszási listámról a Hold On To Happiness - Rhys Lewistől, amikor befordulok a város botanikus kertjébe. A szívem kicsit hevesebben ver, mert elfogtak az emlékek. A gyerekkorom, a szüleim akikről csak egyetlen fényképem van, és az előző életem. A nap melege égeti a bőröm mikor észreveszem, hogy már egy jó ideje csak egyhelyben állok, és a semmibe meredek, még az egyik mellettem elhaladó nő rám is emeli a tekintetét, és felvont szemöldökkel megy tovább. Igen, hisz ők nem tudják ki vagyok, talán még én sem tudom, hogy ki is vagyok valójában. Próbálom lepergetni magamról minden leélt évemet, de nem egyszerű, főleg ha a magány az állandó társad. Szinte érzem, hogy néha egyszerűbb lenne, ha nem lenne semmi számomra. Folytogat és megrémiszt a múlt, annyira kapaszkodik belém és nem akar elengedni, én pedig... Én nem tudom legyőzni. Muszáj haza mennem és vennem egy hidegzuhanyt, mert már beleőrülök a folytonos rossz gondolatokba. Ám ekkor Arden jelenik meg előttem amit nem is értek hirtelen, csak kérdő pillantással fogadom. Barna szemeit rám emeli és úgy fürkészi az arcomat, mintha rajtakapott volna valamin ami lehetetlen hisz a fejemben lévő képek csak az én szemem előtt játszódtak le.
-Carmine én csak bocsánatot akartam kérni tőled amiért múltkor olyan, hát hogy is mondjam tolakodó voltam. - továbbra is a szemembe néz és tényleg látom a megbánást az arcán.
-Nem gond - motyogom halkan, majd elfordítom a tekintetem és kikerülve őt elindulok arra amerre eddig is szerettem volna, de megfogja a csuklómat, mire úgy érzem hogy a bőröm égni kezd. Hiretelen észbe kap és rögtön elengedi a kezem.
-Ezt is sajnálom. - előttem terem seperc alatt. - Szerettem volna megkérdezni, hogy valami baj van-e? - néz rám talán aggódó tekintettel. Nem tudom milyen ha valaki aggódva néz rád vagy félt, mert engem még senki sem féltet soha. Láttam már ezt a nézést, mikor a zebrán akartam átmenni és egy ártatlan kisgyerek is ezt tette, de akkor már piros volt a lámpa. Az egyik kocsi hatalmasat fékezett, és pont a kisfiú előtt állt meg, még időben és nem történt semmi baj. Az anyuka azonnal odarohant a fiához és átölelte, a gyerek sírva csimpaszkodott anyja nyakába és folyton bocsánatért esedezett. Az anyukát csak az érdekelte, hogy rendben van a fia és mikor a szemébe nézett mérhetetlen aggodalmat láttam és szeretetet. Átvizsgálta a fiút, hogy nincs-e semmi baja, de egy karcolás nem sok, annyi sem volt rajta.
-Carmine? - szólít valaki a nevemen, aztán tudatosul bennem hogy egy kicsit elkalandoztam.
-Nincs bajom. Miért lenne? És ha lenne is, az nem rád tartozik! Nem is ismerlek. - Jelentem ki a teljesen idegen fiúnak, szinte alig beszéltem vele és, ha azt hiszi azzal az ágyába csalogathat majd, hogy megkérdezi mi a bajom, akkor téved.
-Csak életemben nem találkoztam még senkivel aki... aki ennyire tartózkodó lenne. - felnevetek. - Örülök, hogy legalább te jót mulatsz rajtam. - Idegesen a hajába túr majd körülnéz, mintha keresne valakit.
-Nem ismerlek. Ne foglalkozz velem, én sem teszem ezt. - Nézek a szemébe határozottan, hogy nyomatékosítsam a szavaimat majd újra elindulok.
-Csak szeretném tudni mi a bajod. - Kiálltja utánam néhány lépés után. Nem foglalkozom vele, túl bizarr a közeledése ahhoz, hogy foglalkozzak vele. Gyorsabban szedem a lépteim, majd azon kapom már magam, hogy futok. Futok olyan messzire amennyire csak lehet, messze a múltamtól, messze Ardentől és mindentől ami, vagy aki csak követni akarna.

Hajnali 2 lesz mire beérek a szobámba, nem gyújtok villanyt mert a kintről beszűrődő fények pont elég megvilágítást adnak a szobában, csak egyenesen a fürdőbe megyek és megeresztem a langyos, szinte már hideg vizet. A víz sugarai lemossák magamról a mocskot és hagyom, hogy az izmaim ellazuljanak. Később a hajamat is megmosom és a kinyűtt polómba bújva fekszem le az ágyba. A fejem lüktet és rossz érzésem támad Ardennel kapcsolatban. Miért akar ennyire a közelemben lenni, hisz nem is ismer. És én sem őt, de nem is akarom megismerni, elkell kerülnöm amennyire csak lehet. Kell még egy óra és egy kis friss levegő, hogy eltudjak aludni, de végre sikerült.