Hiába nélküled

11. rész

*Carmine*

Nagyon gyorsan eltelt ez a két nap már. Marlonról nem hallottam semmit és nem is láttam azóta. Arden nagyon kedves és odafigyelő volt az egész hétvége alatt és folyton bocsánatot kért a pénteki viselkedése miatt. Természetesen nem haragudhattam rá, hisz mindenkinek vannak félreérthető pillanatai, vagy olyan érzései amit még magunk sem tudunk mit is akarnak igazából jelenteni. Arden családja is nagyon kedves volt, az anyukája iszonyat jófej és laza. Vasárnap este értünk a kampuszra és megkell mondjam a kezdeti nehézségek ellenére nem bántam meg, hogy elmentem oda. Közelebb kerültem Ardenhez is, és jót tett, hogy nem egyedül töltöttem ezt a hétvégét. Megtudtam, hogy Ardennek sem volt soha olyan sok barátja, vagyis igen, de érdekbarátok, ahogy ő nevezte. Az apja egy eléggé befolyásos vezérigazgató és nagyon sokat keres, ezért nehéz volt észrevenni ki is akar igazi barátságot kötni vele.  Kérdeztem még a fekete ruhás fiúkról is, de azt mondta, hogy velük itt a suliban ismerkedett meg és így alakultak egy csapattá. Majd mikor Marlon szóba került, mondhatni ideges lett. A kezén lévő órát kezdte babrálni, és csak annyit mondott, hogy "őt most ne hozzuk szóba". Tiszteletben tartottam az akaratát, ezért nem is kérdeztem róla többet.
Órák után ismét találkozok Ardennel a kis étkezdébe, mert azt mondta mutatni akar nekem valamit, de most kezdődjön az írástörténet óra.
Mint mindig hamarabb értem be a terembe, és leültem a megszokott helyemre, majd mikor kerestem a jegyzetfüzetem, az a bizonyos füzet került a kezembe, amit nem rég ebben a teremben a padon találtam. Mintha csak megérezte volna a gazdája lépett be a helyiségbe és szép komótosan leballagot a lépcsőn, és leült egyenesen mellém. Mikor észrevette, hogy mi van a kezemben, meglepetten nézett rám, de nem nyúlt érte.
- Megtaláltam még múltkor, de elfelejtettem visszaadni. - hebegtem neki zavartan, tökre úgy éreztem magam, mint akit most rajtakaptak valamin. - Mondjuk nem is volt alkalmam rá. - türtem egy tincset a fülem mögé, ő pedig szépen megvárta míg ügyetlenül a kezébe nyomom, majd a szemüvegét feljebb tolta az orrnyergén. A füzetet letette a kis asztalnak mínősített fára és a kezét a székem támlájára támasztotta. Olyan furcsa, hogy ennyire közel van hozzám, de ezt a közelséget szeretem. Olyan, mintha lenne körülötte egy burok, ami megvédi őt mindentől és mindenkitől, de ebbe a burokba csak engem vesz még be. Vajon ez azért van, mert mind a ketten "sérült" emberek vagyunk és ez nekünk a normális? A szeme továbbra is engem vizslatot és annyira közel volt, hogy az illata az orromba szökött.
- Elolvastad mi van benne? - kérdezi nyugodt hangon, mire felháborodottan arrébb húzódok.
- Mi? Persze, hogy nem! Én sem örülnék neki, ha más tette volna ezt, hát én sem teszem ezt más cuccával. - szinte visszhangzik a hangom a teremben.
- Én megtettem volna. - jelenti ki, majd elveszi a karját és maga mellé teszi.
- Ha tudtad volna, hogy az enyém? - kérdeztem meg, de tudom a választ.
- Igen. Tudod miért? Azért, mert kiváncsi vagyok, hogy ki vagy. - hajolt közelebb, szinte már éreztem a lehelete súroló érzését. Nem hátráltam, és nem is fordultam el. Farkas szemet néztem vele.
- Ezt hívják ismerkedésnek az átlagos emberek. - emlékeztetem, de nem fog ki rajta.
- És te átlagosnak tartod magadat?
- Nem, de ...
- Látod, nem is olyan hülyeség az én logikám. - mosolyog rám szemtelenül és kicsit távolabb húzódik. Őszintén kicsit megdöbbentem, mert az hittem ő is megakar csókolni, de tévedtem.
- Rossz a logikád - vágtam rá és elfordultam, de hamar észbekaptam és szinte azonnal vissza is fordultam. Olyan keveset látom, kiszeretném élvezni a látványát, és tetszik ez a kis kötekedős kedve, vidámnak tűnik. Akármilyen hülyeségnek hangzik is ez.
- Eljössz ma velem délután, szeretnék neked mutatni valamit? - kérdezi meglepően sok magabiztosággal a hangjában. Teljesen kicserélték a hétvége alatt.
- Miért voltál Ardenéknél pénteken? - a hangom komolyabban csengett, mint szerettem volna, de pont akkor jött Arden, mikor ugyanezt megkérdeztem tőle, és olyan sietősen elviharzott, hogy nem kaptam választ. Úgy látszik nem számított a kérdésemre, és a magabiztosság egy másodperc alatt elillant az arcáról és felváltotta, nem is tudom a bizonytalanság. - Miért kakaskodtok ennyire egymással? - teszek fel egy újabb kérdést, mert a csend megöl.
- Vajon Arden miért nem mondta el neked? - kérdezett vissza, amivel nagyon is megdöbbentett. Nem tudtam mit válaszolni ezért inkább csendben maradtam. - Együtt vagy vele? - szólal meg egy kis idő után. Olyan haragos fejjel néztem rá, hogy ezzel együtt megkapta a válaszomat is. Nem tartott sokáig ez a csevej, hamar megtelt a terem hallgatókkal és a professzor is bejött az órára. Teljesen el is feledkezdtem a közös feladatunkról Marlonnal. Hála égnek nem volt probléma belőle, ugyanis nem mi adtuk elő a történetünket, ami nem is volt meg igazán. De viszont az öt párból nagyon nagyon kreatív sztorik születtek, amik izgalmasak voltak egytől egyig. Vége volt az órának és mindenki kivonult a teremből, én is éppen álltam fel, de Marlon keze a csuklómra fonódott. Nem szóltam semmit, de váratlanul ért a tette. Végül elengedte és ő is felállt és egymás mellett haladva sétáltunk ki a teremből.
- Velem jössz? - kérdezte és megállt velem szemben.
- Még vannak óráim. - válaszoltam öszintén, de azért nem utasítottam el, hátha megszeretne győzni. Bár azt mondta, hogy délután akarna nekem mutatni valamit, de sűrgetőbb lett úgy tűnik.
- Nem tartana sokáig - szabadkozott, és maga elé emelte mind a két kezét, mire én mosolyogva megcsóváltam a fejemet.
- Merre viszel? Anélkül, hogy nem tudom hova megyünk, nem indulok el. - néztem rá szigorúan, de a szememben pajkosság is bujkált.
- Nem árulhatom el, de nem foglak elrabolni, vagy megölni. - Meg sem várva a válaszolmat magával kezdett húzni. Igazából nem bánom, hogy ennyire érdeklem, hisz engem is megfogott, csak annyira ködös minden vele kapcsolatban, mint velem. Pont olyan rejtélyes és halovány, mint én. Éppen ezért félek ettől.
Már vagy fél órája sétálunk, mikor éppen megkérdezném, hogy neki ez nem tart sokáig, de ekkor betér egy kis ösvényre és ha azonnal nem kanyarodtam volna utána, el is vesztettem volna. A hatalmas fák és bokrok végénél pedig megláttam, azt ahova elakart hozni. Egy gyönyörű rét volt, olyan messze nyúlt a táj, hogy nem láttam a végét. A fák a hátunknál egy egységes árnyékot nyújtottak a rét elején lévő virágok számára, de a tér többi részét a napsugár borította be. A szél kellemes táncot járt a virágokkal és fű élénk színe festette gyönyörűre az egész kilátást. Marlon megragadta a kezem és vonszolt maga után, én pedig még mindig lenyűgözve néztem körbe újra és újra. Egészen a rét közepéig húzott magával, majd lehuppant a fűbe én pedig követtem. A szél susogásán ahogy a növényekkel érintkezik, semmi sem hallattszott, olyan volt, mintha egy mesébe csöppentünk volna. Fürkésző tekintetével találtam magamat szemben, amiben remény csillogott. Legszívesebben elsíkítottam volna magamat örömömben, és megköszöntem volna a nyakába borulva, hogy elhozott ide, de nem tehettem. Inkább csak én is bámultam azokat a zöld íriszeket és elraktároztam magamban az ittlétem szépségét és báját.
- Azért voltam ott, amiért minden áldott hétvégente vagyok, de gyáva vagyok. - szólal meg, de a szemkontaktust nem szakítja meg. Nem tudom, hogy pofátlanság lenne-e tovább faggatni ebben a témában, de nem kell rajta gondolkodnom sokáig, mert folytatja, amit abbahagyott. - Nem akartam beszélni erről, mivel nem tartozok neked magyarázattal - hát ez rosszul esett, talán az arcomról is leolvashatta, mert így folytatta -, de mivel Arden nem őszinte hozzád, ezért én mondom el. Arden a báttyám, és az ő apja, az enyém is. - Miután kimondta a mázsás szavakat, megkönnyebülten sóhajtott egyet, majd két kezét hátratette, úgy támaszkodva, és az eget fürkészte tovább. Én pedig nem tudtam mit mondani, de gondolni sem. Ardennek Marlon az öccse? De mi történt velük, hogy Marlon a küszöbtől tovább nem jut bejjebb a házba? Talán nem látják szívesen? Mit tehetett ez a fiú, aki csupa bánat és fájdalom? Hirtelen ötletből, mellé telepedtem, de én teljesen lefeküdtem a fűbe és úgy figyeltem, hogy terelgeti a szél a felhőket. Marlon szinte azonnal elfoglalta ugyanazt a testhelyzetet, mint én, és csendben feküdtünk egymás mellett. Leszívesebben lerajzoltam volna magunkat, ahogy két külön lélek a réti virágok között az eget fürkészi. Lassan vette a levegőt, de az én szívem egyre szaporábban vert a közelébe. Ismét húzott magához, de nem érdekelt, mert ő az egyetlen, aki ilyen hatással van rám. Nem sokára a kezével támasztotta meg magát és féloldalasan felém telepedett. A nap rásütött kéregbarna hajára és néhány tincset aranyszínűre festett, eltudtam volna így egész nap nézni. Ajkai között édes kis rés nyílt, és a szemei csak engem figyeltek. Megmondtam volna neki, hogy sokkal tökéletesebb, mint azt ő gondolná, de inkább a csendben kerestem a szavakat. Marlon keze az arcomra siklott és végigsimította azt, én pedig lehunyt szemmel élveztem a bársonyos kényeztetést, mégha a keze kicsit kemény is volt. A mellkasára tettem a kezem és éreztem a szíve dobbanását a tenyerem alatt. Már szinte fájt a jelenléte, az hogy ennyire közel van, de mégsem.
- Gyönyörű vagy! - szólalt meg végül ő, és ismét megsimította az arcomat. Ezt komolyan nekem mondta? Soha az életemben nem mondott nekem senki ilyen szép szót, komolyan gondolva. A vágy szétáradt a testemben és teljesen megzavarodtam. A kezem automatikusan nyúlt Marlon fejéhez és húztam oda magamhoz. Ajkai lágyan érintették meg az enyémet, majd lassan táncba hívta nyelvemet. Olyan tökéletes volt ez a pillanat, hogy azt hittem ez csak álom. Egyre mohóbban csókolt és a hasam szinte felrobbant belülről. Egy könnycsepp legördült az arcomon, és két csók között odasúgtam a szájába. "Én tudlak szeretni, kérlek engedd meg!" Tudom, hogy hallotta, de direkt figyelmen kívül hagyta, de nem bánom, mert lehet pont evvel rontottam volna el mindent, hallotta és tudja, hogy én kész vagyok szeretni, ha ő is kész majd szól. A csókunk akár az izzó parázs, égett. Minden egyes érintésével többet ad magából, én is, annyit akarok adni, amennyit csak szeretne. Azt akarom, hogy elvegye az egész valómat és megtartsa örökre. Levegő hiányában lassan vállik el tőlem, de továbbra is közel marad. A jelenléte felizgatja az egész lényem, az érintése pedig felperzseli puha bőröm. Ezt az érzést akarom érezni, míg meg nem halok.
- Ha szeretnél kérdezni valamit, tedd meg - nyílt szólásra meggy ízű ajka, és bátorítóan nézett rám.
- Mesélj magadról! - néztem fűzöld szemeibe és reméltem, hogy nem túl extrém ez.
- Sosem volt boldog gyerekkorom, édesanyámmal éltem, az apám elhagyott minket és Ardent is magával vitte. - mesélés közben, a homlokát összeráncolta és látszott rajta, hogy nehezére esik ezeket a szavakat kimondania, de nem hibáztatom. - Anyám meghalt tavaly, én pedig nem tudtam velük élni, megbeszéltem apámmal, hogy külön éljek, ő pedig támogat pénzel, ha már mással sosem tudott. - Nevetett fel gúnyosan, de a keserűség végig a hangjában bújkált. - Most mesélj te! - ajánlotta fel. Szerintem látta az arcomon a kétségbeesést és az ijedtséget, mert bíztatóan megszorította a kezemet.
- A szüleimet sosem ismertem igazán, 7 éves koromba a nagybáttyámhoz kerültem. - Szinte undorodva mondom ki ezt a szót, de remélem nem nagyon veszi ezt észre. - Szinte nyomorban éltünk, de megfogadtam magamnak, hogy bejutok az egyetemre és megváltozik minden. Most itt vagyok. - Próbáltam mosolyogni, de elég bénára sikeredhetett, mert Marlon csak félmosollyal megcsóválta a fejét. Van egy olyan érzésem, hogy ő is elég tömören számolt be nekem az életéről, de kik is lennénk, ha már azonnal megosztanánk egymással a legrosszabb élményeinket? Hirtelen lettem boldog és szomorú egyszerre.
- Hogy értetted, hogy nem őszinte hozzám Arden? - ültem fel, és kérdően néztem elveszettnek látszott szemeibe.
- Többet akar tőled, mint te gondolod, és eddig mindig megkapta amit akart. - világosított fel.
- Nem vagyok egy játékszer, akivel akkor játszik amikor akar. Már tisztáztuk, hogy csak barátok vagyunk, és ez neki is elég így. - válaszoltam dühösen, majd elnéztem a pusztaság legmesszebb lévő pontjára, és probáltam a hely szépségére koncentrálni.
- Mi volt a baj? Múltkor, mikor rosszul lettél az utcán? - a hangja visszafogott volt és kedves, biztos észrevette, hogy felzaklatott az előbbi mondatával.
- Pánikbeteg vagyok, csak ennyi. - nem szerettem volna részletezni ezt az egészet, mondjuk ezt már múltkor is elmondtam neki, de még mindig Ardenen jár az eszem, mivan, ha igazat mond Marlon? Tényleg csak azért barátkozna velem?
- Oké. Nem akartam semmibe belenyúlni - állt fel, és lesöpörte a nadrágját, majd szinte azonnal indulásnak is eredt - majd találkozunk Carmine.
- Várj már! - álltam fel én is, és azonnal utána indultam, de Marlon nem akart megállni. Miért lép le folyton, ha valami problémába ütközik? - Nem hallottad? Állj már meg! - szólok utána, de úgy látszik ez sem keltette fel a figyelmét. Fogalmam sincs mi lehet ennek a fiúnak a fejében, de megőrülök tőle.
- Marlon! - mostmár szinte ordítok, mert már nagyon messze jár tőlem. A hangom sokkal hangosabbnak tűnt, mint ahogy hallatni akartam volna. Hogy tud ilyen gyorsan lépkedni? Végre megáll, de nem fodul felém, lassan indulok el, majd mikor odaértem, már csak 5 lépés választ el tőle. - Miért menekülsz? Fogod magad és csak úgy elsétálsz mindig, amikor valami nem úgy alakul, ahogy kellene. - Eresztem szabadjára a gondolataimat.
- Könnyebb megoldás ez, mint szembenézni a problémával nem? Miért választanám akkor a nehezebb utat? - A szavai éles késként érkeznek el a fülemig, de akkor is tudni akarom, miért nem néz szembe magával?
- De ez nem megoldás! Nem menekülhetsz el, ha valami nehézség jön eléd. - A szél csak úgy tombol, a hajamat ide-oda dobálja, de most ez nem érdekel. Marlon megfordul és megszünteti köztünk az öt lépés távolságot, majd megáll előttem és végighúzza az ujját az arcomon. Nem tudom hova tenni, a hirtelen hangulat változását, mintha nem is ugyanaz a személy lenne egyik pillanatról a másikra. Egyszer makacs, semmi nem érdekli, máskor pedig érzéki és kedves.
- Mit tennél, ha megragadhatnád most ezt a pillanatot? Megállna az idő, mit tennél most? - suttogja az ajkamra és a hajtincsimet, amik az arcomhoz tapadtak a széltől, hátrasimítja. Ő is tudja mit tennék, de nagyon jól tereli el a figyelmem az előző kis szóváltásunkról. Annyira disszociatívak ezek a beszélgetések.
- Marlon kérlek válszolj! - nyöszörgöm a keze között, mert már nem bírom ezt a perzselő érzést a bőrömön, amit hagy az érintése. Az ajkai csak egy kicsit érnek az enyémekhez, mikor pedig megcsókolnám, elhúzódik, de nem hátrál messzire.
- Elsőnek te válaszolj! - most az egész testét nekem nyomja és a kezével átkarolja a derekamat. A szívemet a torkomban érzem a heves mozdulatok után, és a kezem remegni kezd.
- Tudod, hogy mit tennék! Mit csináltál velem egy hét alatt? Nem is tudom mit akarsz, mit szeretnél ezzel elérni? Honnan tudjam, hogy nem-e te szeretnél a bugyimba jutni, és csak húzod az agyam? Megakarlak csókolni Marlon! Te is tudod, hogy ezt szeretném. Mit szeretnél még tőlem? - szalad fel belőlem a gondolataim negyede, amik evvel az ismeretlen, de mégis ismerős fiúval kapcsolatban vannak. Egy könnycsepp lefolyik az arcomon és azok a hülye tincsek újra az arcomhoz tapadtak, de most nem érdekel. Marlon tehetetlenül áll előttem és nem tudja mit mondjom. Szóval eltaláltam volna? Fogalmam sincs, hogy keveredtem bele ebbe a helyzetbe. Nem bírtam egy férfira sem nézni, aztán egy hét alatt már kettőt is beengedtem az életemben. Nem véletlen küzdöttem ennyit, és nem ők fogják ezt elrontani nekem. Kikerülöm őt, majd elindulok vissza. Nem fog utánnam jönni, sosem tette, inkább elbújik a saját kis életében és nem néz szembe a harcaival, hagyja, hogy sajátmaga szúrja hátba. A fű erősen csapodik a pucér lábszáramhoz a szél miatt, de ez a legkevesebb bajom most, csak visszaakarok menni a szobámba. De Marlon előttem terem és teljes káoszt látok a szemében. Nem tudok megmozdulni, de helyettem cselekszik ő. Közelebb jön és a hajamba beletúrva közelebb húzza a fejemet magához és megcsókol. Ez a csók egy vihar, a villámok mellettünk csapnak be, de nem találnak el minket. Úgy csókol, mintha ez lenne az első és egyetlen csók amit adhatna, olyan amit sosem felejthetek el, mert érzem a szíve dobbanását a mellem fellett és végül egy ritmust üt a kettőnké. Lassan vállik el tőlem, de a homlokát az enyémhez nyomja. Nem akarom kinyitni a szemem, nem akarom, hogy mindez elillanjon. Ekkor szorosan magához ölel, én pedig visszaölelem és a ruhájába kapaszkodva szívom be az illatát és próbálom elraktározni ezt az agyamban. A fejét a nyakamba hajta, én pedig simogatni kezdem a hátát a hüvelykujjammal. Bárcsak egyszerűbb lenne ez mind a kettőnknek. Bárcsak szimplán megismertem volna és egy idő után randizni hívott volna, én szereztem volna barátnőt, akinek elmeséltem volna milyen érzés volt amikor elsőnek csókólt meg. Elmentünk volna még egy tucat randira, majd megkérdezte volna, hogy leszek-e a barátnője, amire a válaszom egy boldog igen lett volna. Együtt járnánk és normális párként egy egészséges kapcsolatban egyre jobban megismertük volna egymást. De hogy is tudnánk egy kapcsolatban lenni most, ha mind a kettőnknek hatalmas gondjai vannak saját magával szemben. Így hogy tudnánk egy kapcsolatot egészséges keretek között tartani?
- Az lenne a legjobb, ha távol maradnék tőled, és te is tőlem. - suttogtam hallkan, de az ölelésem erőssége az ellentétjét tükrözte a mondatomnak. Marlon sem engedett és csak álltunk egymás karjaiba bújva, hátha ez nem fedi fel soha a szomorú valóságot. Az érzelmeim súlya sokkal több volt, mint én az eltudtam volna gondolni, a sírást visszatartva álltam ott, szerettem volna kiengedni mindent, de nem tehettem. Az ölelés lassan kibontódott és eleresztettem végül. Nem néztem rá, hanem elindultam egyenest ahova eddig is tartottam. Lassan indultam meg, de egyre gyorsabban szedtem a lábam, mikor az elsőfelhők sokaságát vettem észre, majd az eső is eleredt. Én futottam már, be egyenesen az fákhoz, de az eső csak egyre jobban esett, majd dörgött és villámlott. Egy hatalmas fánál álltam meg és belerúgtam egyet, hátha az lenyugtatja háborgó elmémet, de semmi. Ekkor már nem érdekelt a sírás, hagytam, hogy az esőcseppekkel együtt folyon le az arcomról. Felnéztem az égre, a vízcseppek szorgosan hullottak a beborult égboltból, emiatt a szememet nem is bírtam igazán nyitva tartani. Ekkor ordítottam egy nagyot, a levegő sokkal nehezebbnek tűnt a tüdőmben és elfogott a félelem. Pánikroham. Basszus, mély levegő és nem lesz semmi baj. Elindultam újra csurom vizesen és szedtem a lábamat ahogy tudtam, Marlonnal sem az erdőnél sem később nem találkoztam. Remélem nem esett semmi baja, és megtud majd egyszer magának bocsájtani és nem lesz a saját ellensége.

Remélem tetszett az új rész. Köszönöm, hogy elolvastad! Következővel jövök minnél hamarabb.❤️