Hiába nélküled

15. rész

Arden elaludt én pedig lassan másztam ki az ágyból. A zene már nem hallatszik és minden olyan csendes, kivéve én. Az én gondolataim hangosabbak, mint a zene amikor beléptem ide. Felveszem a fehérneműm, majd kihúzom az egyik fiókot és kiveszek egy pólót és nadrágot. Nem akarom azt a ruhát felvenni. Hanyagul belebújok, hatalmas mind a két ruha rajtam, de nem érdekel. Bárcsak kiléphetnék a saját testemből! Kiveszem a ruhából a telefonomat a fülesemmel, ami rá van tekerve. Kiérve a házból, bedugom a fülembe a fülest és elindítom a legnevetségesebben szerelmes zenémet. James Arthur - Falling like the Stars. Az életem egy kész fordított dolog, a sötét utcákat csak a lámpák világítják meg, de nem félek. A hajam kócos és a kinézetem csapzott, a szememből pedig folyamatosan folynak a könnyek, míg a zene a leghangosabb hangerőn szól. Utálom a világot.
-Utálom! Utálom! Utálom!!!! - kiabálok azt hiszem, - nem hallok semmit csak a dallamot a fülemből. Lassan megyek, és nem érdekel, ha valaki meglát vagy felismer. Csak vissza akarok jutni a szobámba és csendben lenni. Csendben. Szerelmes voltam Ardenbe? Mit éreztem iránta? Nem tudom pontosan, de vágytam rá, és az utóbbi időben nem csak szexuális értelemben. Ő úgy éreztette velem, hogy szerelmes belém, de egyáltalán nem volt igaz. Leakart fektetni, és mindegy milyen mocskos módon, ő megtette. Képes volt azokat az átkozott szép szavakat számomra igazzá varázsolni, és az ő javára fordítani mindent. Én, én nem tudom, hogy mit is érezzek. Széttépte és megalázta a testem, majd ott feküdt mellettem, mintha egy kellemes szeretkezés után lettünk volna. Arden Tonkin nem érdemel mást, csak szenvedést az élettől! Letörlök egy könnycseppet és tovább sétálok szégyennel és megalázottsággal a hátam mögött.
Az út nagyon lassan telik, és a zene már vagy harmincszor lejátszódott újra és újra.  Amint hazaérek bezárom a szobám ajtaját és lefekszem úgy ahogyan vagyok. A fülest kitépem a fülemből és a telefonnal együtt hozzávágom a falhoz. A rohadt életbe! Elkezdek hangosan sírni, sőt ez már könyörgően fáj, könyörgök az irgalomért és a békéért. A könnyek a párnámra folynak, és percek alatt eláztatják teljesen. Legszívesebben ordítanék a fájdalomtól, de csak csendben sírok. Sírok, addig amíg el nem álmosodom és el nem alszom majd.
Reggel a nap meleg sugarai keltenek fel, de nem engedelmeskedem a reggelnek. Betakarózom, büdös alkohol és szégyen szag, amit érzek. Nem szeretnék ma felkelni.
Másnap hajnali 3 óra van, amikor felébredek. Bárcsak képes lennék örökre aludni! Kikelek az ágyból és leöltözök, majd minden egyes ruhadarabot a kukába dobok. A zuhany alá állva, csak a hideg vizet eresztem meg és hagyom, hogy végigfollyanak a hideg cseppek a testemen, hagyom, hogy libabőr jelenjen meg a bőrömön. Fél óra zuhanyzás után tisztálkodó szerekkel is lezuhanyzok, majd kiszállva egy törölközőt tekerek a mellem felé. A szekrénybe nyúlok, és egy meleg szürke pulóvert veszek ki, meg egy térd mackót. A vizes hajamat egy kontyba fogom. Megkeresem a telefonomat és a fülest, majd elindítom rajta a Better Than Today-t Rhys Lewis-től. A képernyő összetört, de nem érdekel, működik tehát nem kell új. Felkapom a pénztárcám és leindulok keresni egy éjjel nappalit. Fél óra bolyongás után sikerül is találnom. Összeszedem ami kell, és a pulthoz megyek. Egy velem egykorú fiú mosolyog kedvesen, de nekem semmi kedvem jópofizni. Kifizetem amit kell, aztán tovább állok egy gyógyszertárhoz. A gyógyszerésznőtől egy vény nélkül kapható altatót kérek, az "elkövetkezendő nehéz vizsga időszak miatt". Természetesen nagyon kedvesen szolgál ki, én pedig már indulok is vissza a kampuszra.
A szobámba érve azonnal lepakolok és egy nagy pohár vízzel 3 altatót is beveszek, mert biztos vagyok benne, hogy egy talán nem is ütne ki. Lefekszem az ágyba és várom a kért hatást, a plafont bámulva.

Egy hét így telik el, minden második este lemegyek az éjjel nappaliba és egész nap alszok. Bár az altató mellékhatása a hányás, de nem érdekel. Annyira mindegy ez most nekem. Vasárnap van, és a holnapi napon gondolkozom. Egy hete nem beszéltem senkivel a boltos fiún kívül, neki is csak köszönök. Az egyetem a második nap érdeklődött telefonon, de leráztam őket azzal, hogy most jött ki rajtam a bárányhimlő, amit még nem kaptam el. Jobbulást kívántak és megsem néztek. Arden felszívódott, de nem is akarok vele soha többet találkozni. Marlonnak igaza volt, végig csak ezt akarta tőlem. Bejutni a bugyimba, ezért volt mindig velem, ezért súgta a fülembe azokat a szép szavakat. De én bedöltem neki, aztán hagytam, hogy megerőszakoljon. Bárcsak hatalmam lenne felette! Lassan eljön a tél, de én még mindig a nyár végén élek, amikor megérkeztem ide tele reménnyel, és az újrakezdés furcsa bizsergető érzésével. Most pedig újra abban a putlerájban érzem magamat, egy nagybácsival, aki kihasznált.
- Carmine? - hallom meg a nevemet az ajtómon túl, majd egy kopogást. Nem szólalok meg, de egy újabb kopogást hallok. - Carmine? - hallom újra a hangot. Lassan felülök az ágyon, és az ajtóhoz megyek, elfordítom a zárat, majd lenyomom a kilincset. Az ajtó másik felénél Marlon áll, a szokásos fekete felszerelésében van, és aggódó tekintettel engem bámul.
- Szia! - köszön, majd megvakarja a tarkóját. Mikor látja, hogy nem fogok megszólalni folytatja - Annyira aggódtam, hogy valami rosszat mondtam azon az estén..- ekkor megpróbálom becsukni az ajtót, de odateszi a lábát. NEM akarok arról az estéről beszélni. A fejemet nemlegesen rázom meg. Marlon teljesen összevan zavarodva, látom a tekintetén. Feladóan sóhajtok egyet, majd a fejemmel biccentek, hogy inkább jöjjön egy kicsit be. Mikor bent van, a kulcsot kiveszem a zárból, de az ajtót nem zárom kulcsra. - Figyelj! Én tudom, hogy zavaros vagyok, és ez még zavarosabb, de szeretnék bocsánatot kérni tőled! - hadarja el gyorsan és zavartan. Tényleg nem tudom ennek miért most jött el nála az ideje, mikor szinte két hónapig ezelőtt nem is beszéltünk. De úgy látszik az az este neki is megmaradt a fejében.
- Nem baj. - szólalok meg végül. Marlon esetlenül áll ott az ajtó előtt. A hajába túr, majd rámnéz, én pedig rá. Miért nem voltál ott amikor szükségem lett volna arra, hogy megvédj? Ordít a belső hangom.
- Figyelj, ha szeretnéd holnap elédjövök és megvárlak itt az ajtód előtt reggel, úgy is együtt lesz az első óránk. - próbál kedvesen mosolyogni, de látom rajta, hogy zavarban van. Én most lelkileg nulla vagyok, fizikailag meg pláne. De muszáj leszek elindulni, és ha ő ebben segít, akkor most megengedem, annyira nincs erőm most, hogy elutasítsam és magyarázkodni kelljen. De vigyázok, nem akarok senki közelébe kerülni mostmár. Bólintok neki, mire ő is visszabólint, és ismét tarkóvakarás.
- Én akkor megyek. - int az ajtó felé, majd, ahogy megfordul majdnem hasra esik a saját lábában. Nekem pedig egy mosoly jelenik meg az arcomon. A héten az első érzelem, ami az arcomon megnyilvánul a fájdalman kívül. Marlon is észreveszi a mosolyt az arcomon, és ő is ereszt egy szégyenlős mosolyt, majd elköszön és kilép az ajtón.
Mindent szép lassan előről, mint régen. Jön a felejtés, és a gyógyulás, majd a teljes megnyugvás.
Megkeresem a fülesem és elindítom James Bay-től az If I Ain't Got You-t, majd beveszek egy altatót és hagyom, hogy a zene ritmusa elringasson, és álomba merüljek.

Sziasztok! Remélem tetszett ez a rész is❤️. Továbbá kitartást mindenkinek a holnapi munkanaphoz is!🤗