Hiába nélküled

7. rész

A hideg szellő csapja meg arcomat, mire megrezzenek és ekkor eszmélek fel, hogy hol is vagyok. A tegnap este emléke hasít belém és a felismerés erősen arcon csap. A szégyen szétárad a testemben, és azonnal felpattanok és visszaindulok a kampuszra.

Mihelyt odaérek bezárom a szobám ajtaját, és lezuhanyzom. Észre sem veszem és már lassan 2 órája állok a zuhany alatt. Kiszállok és megtörölközöm, majd a pizsomámat kapom magamra, és betakarózom, majd hagyom, hogy a könnyek lehulljanak arcomon, és álomba sírom magamat. 12 óra után kelek fel, még épp időben, hogy bemenjek a mai 2 órámra, ami egy és fél óra múlva kezdődik, mindent szinte a hét elejére raktam, hogy a hét végére tudjak pihenni. Semmi kedvem kikellni az ágyból, és nekikezdeni a napnak. Bár, ha jól emlékszem nincs ma közös óránk. Felkapok egy sötétebb kék bársony szoknyát ami a térdem felé ér és felülre egy világos kék toppot választok. A hajamat hagyom a vállamra omlani és indulás előtt még iszok egy kis vizet. Gondolatom ezrei kavarognak bennem, de próbálom elnyomni, eddig sikeresen. Megkell találnom Marlont, és beszélnem kell vele, hogy tisztázzuk azt ami tegnap történt. Csak az a baj, hogy nem tudom merre keressem. Az óráim után a keresésére indulok. Megnézem az irodalom és az írástörténet termekben, de semmi nyoma. A kávézóban is körülnézek, de itt sem járok sikerrel, ám ekkor megpillantok egy ismerős arcot, és eszembe jut valami. Gyors léptekkel megyek oda Ardenhez, és szólítom meg.
- Szia. - motyogom zavartan, mivel az utóbbi találkozásunk nem volt valami fényes.
- Szia. Biztos, hogy engem akartál megszólítani? - kérdezi félredöntött fejjel.
- Igazából Marlont keresem. Nem láttad ma? Vagy nem tudod merre szokott lenni? - kérdésem meglepi, de nem sokára válaszol. Elmondja, hogy a botanikus kertben egy fán szokott időzni, mikor magányt akar, vagy a szobájában is kereshetem ami a kampusz másik felében van.
Mivel a botanikuskert közelebb van, ezért arra veszem az irányt, de Marlon még mindig sehol. Erőt veszek magamon és megkeresem a szobáját, majd már kopogok is az ajtón, úgy hogy azt sem tudom mit fogok neki mondani. Az ajtó kinyíllik, de nem Marlon hanem egy idegen fiú nyit ajtót. A szeme kéken csillog és világosbarna haja kócos.
- Szia, te mi járatban vagy itt? - kérdezi mosolyogva. Barátságos,- állapítom meg.
- Marlon Westormot keresem ebben a szobában lakik úgy tudom. - nézek a cipőmre, mert egy kicsit zavarban vagyok. A fiú bólint majd eltűnik, és nem sokára ő jön ki az ajtón, és bezárja maga után. A külseje eléggé megviselt és a szeme karikás, kicsit megsajnálom aztán eszembe jut, hogy nem ezért vagyok most itt.
- Marlon én... - kezdek bele - Nem tudom mi volt az ami tegnap történt, de szeretném megbeszélni. - mondom halk hangon nehogy valaki hallgatózzon és valami pletyka terjedjen rólunk. Idegesen a hajába túr, majd feljebb csúsztatja a szemüvegét az orrnyergén, és a szemembe néz. Olyan üres.
- Nem tudom mi ütött belém, még sohasem történt velem ilyen, szinte nem is ismerjük egymást. - Jelenti ki a szemembe nézve, és bekell látnom igaza van, nem is ismerem és ő sem engem. Fogalmam sincs mi volt tegnap velem, valahogy a testem elkülönült a tudatomtól és önállósította magát. Egész életemben megborzongtam a férfiak közelségétől az érintésüket sem tudtam elviselni, de Marlonnál teljesen máshogy reagált a testem amit én sem tudok megmagyarázni.
- Igazad van. A legjobb lesz, ha mind a ketten elfelejtjük egymást, ne beszéljünk róla többet. - meglepő határozottsággal mondom ki a szavakat, amire még én sem számítottam. Marlon bólint én pedig megfurdulok, és elindulok le a lépcsőn. Nem jön utánam, de miért is tenné, hisz nem is ismerem ezt a fiút, és ő sem engem. Visszamegyek a szobámba, és lefekszem az ágyamba, majd bedugom a telefonomba a fülesem és elindítom az 1950-től a King Princess-t, aminek hátha sikerül elterelnie a gondolataimat. Nem telik el egy óra sem mire a telefonomon megáll a zene, és a csengőhangom szólal meg. Ismeretlen szám tehát kinyomom, de mikor már ötödször hív fel kíváncsian veszem fel, persze nem szólok bele és nem is mutatkozok be. Ha valaki ismeretlen számon hív, szokásom ezt csinálni, és ha nem szólal meg kinyomom, végülis ő akar engem felhívni nem én őt. A vonal másik végén recsegést hallok és elsőre azt hiszem, hogy valaki telefon betyárkodik velem, aztán egy ismerős hang szólal meg,- nem,- inkább felnevet.
- Még mindig ezt játszod? Jó tudni, hogy a régi vagy angyalkám. - A hangjától kiráz a hideg, és hányingerem támad. Legszívesebben megfolytanám a vonal másik végéről, vagy addig ütlegelném, míg eszméletét nem veszti. Ez az az ember, akit a pokolba kívánok 7 éves korom óta, de még a pokol sem akarja magához venni, annyira romlott.
- Honnan tudod a számon? - kérdezem tele undorral a hangomban, erre ő csak felnevet és nem foglalkozva a kérdésemmel folytatja a beszédjét.
- Remélem az én kincsem meglátogat a hétvégén és főz nekem valami finomat. - mondja mosollyal a hangjában. Nem kell ott lennem, hogy tudjam mikor húzza mosolyra az a hülye képét, annyira ismerem már a nagybáttyám.
- Soha nem megyek haza, nem mondtam ezt meg neked elég világosan? - A hangom ingerült és a kezem ökölbe szorítom mikor újra hallom a nevetését. - Ez ennyire vicces? Dögölj meg a mocskodban te beteg állat! - Rivallok rá majd azonnal kinyomom, mert nem szeretném hallani a válaszát. Kiveszem a telefonomból a kártyát és darabokra töröm, majd sírni kezdek. Utálom, hogy most is tud nekem ártani, miért nem hagy már békén? Muszáj elmennem innen, elkell utaznom most azonnal! De hova? Nincs egy elő rokonom sem azon a szemeten kívül. Fogom a hátizsákom és beleteszek egy pár cuccot, ruhát és a töltőmet. Fogalmam sincs hova akarok menni, de most nem szeretnék már sehol sem lenni. A lépteim gyorsak és kettesével szedem a lépcső fokait amikor majdnem hasra esek, belekapaszkodom a korlátba, és így őrzöm meg az egyensúlyomat. De még sem a korlátot sikerült elkapnom, hanem Arden karját. Látom az értetlen arckifejezését és a tekintete elárulja, hogy észrevette hogy sírtam. Azonnal elfordítom a fejemet, és kikerülve őt, megyek tovább. Hamar utánam ered, és elém áll.
- Héé, mi a baj? - kérdezi nagy szemekkel majd közelebb lép, de én is megyek egy lépést hátra.
- Semmi baj nincs - hazudom - elmegyek a hétvégre csak ennyi. - Vonom meg a vállam, de látom rajta hogy nem elégszik meg ezzel a válasszal. Miért csinálja ezt? Biztosan ő is ment valahová, menjen csak tovább ahová alapból is tartott.
- És hova mész? - kérdezi felvont szemöldökkel, mintha nagy haverok lennénk olyan könnyedén szólal meg.
- Semmi közöd hozzá, nem is ismerjük egymást nem tudsz leszakadni rólam? - A hirtelen jött válasz engem is meglep, de rendezem vonásaimat, és ismét útnak indulok. A fejem zakatol a gondolatoktól, és még mindig nem tudom honnan szerezte meg a számom az a gyökér.
- Igaz, sajnálom! - megállok,- nem erre számítottam. - Mármint tényleg semmi közöm hozzá csak láttam, hogy zaklatott vagy és tudni akartam, hogy minden oké vagy kell-e egy beszélgető partner... - Az utolsó szavakat már halkan mondja, lehet félt a reakciómtól, amit meg is értek. Őszintén nem tudom mi legyen. Nem gondoltam át, még hova akarok menni, zaklatot vagyok és félek, hogy rosszat teszek. Tényleg jó lenne egy beszélgetőpartner.
- Talán jól jönne. - mondom én is halkan, és a szemébe nézek.
- Gyere meghívlak egy hideg üdítőre. - Feleli könnyedén és mellém lép, majd elveszi tőlem a táskámat és ő hozza helyettem. Próbáltam visszaszerezni, de nem olyan könnyű, mint hittem ezért megengedtem hogy hozza. A bárhoz vezető út alatt próbáltam lecsillapítani az elmém, nehogy olyat mondjak Ardennek amit nem szeretnék. Nem szeretem sajnáltatni magamat, és soha nem beszéltem még senkinek sem arról, ami otthon történt velem. Sosem kértem segítséget, de szerintem senki nem is akart volna nekem adni. Lassan megérkezünk a helyhez, majd nem sokára már egy asztalnál ülünk szótlanul és csendben az italunkat iszogatva.
- Miért vagy itt? - töröm meg a csendet, mert nem tudom elgondolni, miért lehetne ez fontosabb neki, mint az eredeti úti célja. Mielőtt válaszol beleiszik még egyszer a poharába. Időhúzás...
- Nem szeretem, ha valaki szomorú ... és feldúlt. - teszi hozzá később halkan.
- Szóval, ha te látsz egy szomorú embert akárhol, meghívod egy italra, és kötelességednek érzed felvidítani? - Kérdezem, de talán ki is jelentem egyszerre. Mosolyra húzza a száját és ettől nekem is mosolyognom kell.
- Látod megérte. - újra mosolyog és megint beleiszik az hideg italba. Jobban érzem magamat és nem akarok sehova elmenekülni. Ilyen érzés mikor az embernek van egy barátja, aki megtudja nyugtatni? Arden tényleg kezd a barátom lenni? Nem tudom, de ez az érzés amit most érzek tetszik.
- Marlon? - Mondja ki a nevet, nekem pedig lehervad a mosoly az arcomról. - Mármint Marlon miatt vagy ennyire dühös? - egészíti ki az előző mondandóját. Nem, nem miatta. Nem csak miatta.
- Miért lennék miatta? Nem is ismerem. Te honnan gondolod ezt? - elfordítom a fejem és a pólóm végét kezdem el babrálni az asztal alatt.
- Reggel őt kerested. Gondoltam valami kialakult köztetek. - köszörüli meg a torkát. A szemébe nézek és most állom a pillantását. Olyan mintha ezernyi kérdés kavarogna a fejébe, és keresné a választ az én íriszeimben.
- Nem! - válaszom egyszerű, nem is kell többet beszámolnom, mivel nem akarok. Arden int a felszólgálónak, aki kihozta a két italt,- ami már el is fogyot,- és kéri a számlát. Ő fizet, nem tudok harcolni ellene, mivel egyből a pincér kezébe nyomja a pénzt. Felállunk az asztaltól és kisétálunk az épületből. A helyzet elég feszült, legalább is én annak látom. Lenézek a földre és Arden fekete öltözete eszembe jutattja Marlont, és a tegnap estét. Még sohasem csókolóztam mással- rajta kívűl.... Marlon nagyon érdekes személyiségnek tűnt. Nem gondoltam hogy valakivel ilyen hamar egy hullámhosszon fogok lenni, de megtörtént és olyan rossz, hogy ő nem így látja. Nem tudom mi történt vele a múltjában, de biztos hogy valami borzalmas emlék terhét cipeli magával, és ezért ilyen. Én is ilyen vagyok a legtöbb alkalommal. De ő túlságosan zárkózott, én pedig eldöntöttem hogy a múltam ellenére élni akarok, és nyitottabbnak kell lennem. Persze mindezt csak óvatosan! Szívem szerint egész nap beszélgetnék vele, hagynám hogy elmondja minden baját nekem, hagynám hogy kiöntse a szívét és meghallgatnám. Próbálnám segíteni, hogy ne essen baja többé. Mi a fenéért fúrta így be magát a fejembe?
- Jól vagy? - kérdezi Marlon, én pedig bólintok majd eszembe jut valami.
- Marlon én .. - nézek rá, de elcsuklik a hangom mikor meglátom az arcát.
- Marlon? - kérdezi értetlen arccal. Basszus.
- Arden. Bocsánat Ardent akartam mondani, de máshol járt az eszem. - Az arcom szinte lángol a szégyentől. Én már csak tudom milyen szar az, amikor az embert más néven szólítják. Középiskolába senki nem bírtam megjelezni a nevem. Voltam már Cara, Carla meg Anastazia is, ami egyáltalán nem is hasonlít a nevemhez. Sosem szóltam nekik, hogy nem is ez a nevem. Nem voltam fontos ott senkinek, mégha én tudtam is az ő nevüket, sőt még azt is, hogy ki hol lakik.
- Semmi baj. - nevet fel Arden, ami hallatán megkönnyebbülök, örülök hogy nem vette véresen komolyan.
- Szóval Marlon az akin jár az eszed. - nevet fel ismét, én pedig még pirosabb leszek. Nagyon zavarban vagyok, de Arden meglök egy kicsit a vállával és mosolyog, mint a vadalma.
- Marlon egy nagyon más világ. - jelentem ki halkan, majd magamban hozzáteszem, hogy "pont annyira más világban él, mint én."
- Mert te? - kérdezi felvont szemöldökkel, óvatosan. Nem is tudom mikor kezdtünk el sétálni.
- Én is egy másik világ vagyok, de... de mindegy. - próbálnék érvet találni, de nem megy.
- Volt köztetek valami? - azonnal megállok és kicsit meg is dermedek. Nem számítottam ennyire egyértelmű kérdésre tőle. Egyáltalán nem tartozok neki válasszal, még is megteszem.
- Talán. De nem tudom. Neki semminek tűnt szerintem. - mondom ki az igazságot. Még mindig lefagyva állok a járda közepén, és az emberek morgását hallom, ahogy mellettem elhaladva "dícsérnek" meg, hogy a közepére álltam a járdának, de ez cseppet sem érdekel most és ahogy látom Ardent sem. Közelebb jön hozzám én pedig ránézek. Az arca kiolvashatatlan, talán nyugodt vagy inkább pont zaklatot? Nem tudom megmondani annyira próbál semleges maradni. Látom, hogy a kezét emelésre nyújtja, de gyorsan vissza is teszi magamellé. Mit akart?
- Elakarod mondani mi történt? Én szívesen meghallgatlak. - Mondja lágy hangon, amitől megborzongok. Annyira kedves velem és megértő. Nem tudom ezt hova tenni, miért érdekli egy törött lélek meséje?
- Csókolóztunk. - Arden arca mintha csalódott lenne? - A parkban tegnap este. Nem egyszer, és azt sem tudom mi ütött belém. Nem szeretem senki közeledését felém. - Nézek a szemébe és egy kósza tincset a fülem mögé rakok. - Annyira zavaros volt minden, aztán elküldött, de nem volt velem rossz. Tudom ez furán hangzik, de úgy éreztem maga miatt küldött el. Éreztem amit ő is érzett, és az nem csak egy-két csók miatt volt. Olyan volt, mintha küzdött volna magával, én pedig csak ott álltam, és néztem amint éppen elveszti a saját csatáját, és hagytam, hogy elsétáljon. - A végére már hevesebben veszem a levegőt és nem tudom elhinni, hogy ennyire megnyíltam valakinek. - Nem is ismerem. Egy nap alatt nem tudok senkit sem megismerni, de még is olyan mintha már valamiféle mágnest rakott volna rám, és folyton magához hívna miközben teljesen az ellentétét teszi, vagy mondja ennek. - Fakadok ki és egy percet teljes csöndben vagyunk. Arden arrébb lép tőlem, de szerintem csak azért, hogy ne érezzem úgy, hogy annyira tolakodna. Pedig nem így van.
- Én nem tudom mit mondjak. Nem láttam még Marlont lánnyal huzamosabb ideig egyszer sem. Szerintem sohasem volt még szerelmes, és nem is lesz. - Az utolsó mondata nem esik jól, de tudom hogy nem azért mondta, hogy megbántson vele. Bólintok és tovább indulok a járdán, majd ő is követ, és néma csendben megyünk vissza a kampuszra, teljesen felkísér a szobám ajtajáig.
- Köszönöm, hogy elmondhattam neked.. - vakarom meg a tarkómat és kicsit zavarban vagyok. Most akkor barátok lettünk?
- Bármi van én szívesen meghallgatlak Carmine. - mosolyog rám ma már nem tudom hanyadjára. Igen, szerintem barátok vagyunk. És akkor hogy kéne elbúcsúznunk? Puszival? Vagy talán öleléssel? - Megadhatod a számod, hogy ne csak véletlen fussunk majd össze. - meglengeti a telefonját előttem.
- Hát nincs számom, mert eltörtem a telefonkártyám. - A szavak maguktól jönnek ki a számon, és még átsem gondolhattam őket.
- Akkor felveszlek barátnak a facebookon.
- Igazából olyanom sincs. - nevetek fel kicsit feszengve.
- Kezdem azt érezni, hogy leakarsz rázni. - Csatlakozik ő is hozzám és velem együtt nevet. Megbeszéljük, hogy elmegyek venni egy új kártyát és a következő "összefutásunkkor" majd megadom a számom. Addig is ő azért lediktálta nekem az övét, hogy esetleg hamarabb fussunk össze.
- Nos akkor megyek. - lép közelebb én pedig hirtelen megölelem őt. Nem habozz sokáig ő is visszaölel engem. Simogatni kezdem a hátát, ami önkétlen mozdulat volt, aztán leállítom magamat, mert lehet neki ez bizar. Arden a fejét a nyakamba fúrja, pont mint tegnap én tettem ezt Marlonnal. Azonnal elfog a bűntudat, nem tudom a barátoknál ez elfogadott? Kicsit tovább ölelkezni? - Jobbat érdemelsz nála. - Suttogja olyan halakan, hogy nem is biztos, hogy kimondta ezeket a szavakat. Nem tudom ezt hová tenni, de nem akarok rákérdezni, mert lehet hogy rosszul hallottam.
Egy perc múlva nehezen, de Arden elenged és az arca szomorú grimaszba torzul.
- Hát akkor szia - intek neki barátságosan, mire félmosoly jelenik meg az arcán és olyan a tekintete, mintha elégedett lenne.
- Szia neked is - int ő is vissza, majd bemegyek a szobámba és elkönyvelem ezt egy elég keszekusza napnak.