Hiába nélküled

5. rész

Az első órámra, ami az irodalom 20 perc késéssel érkeztem meg, amit a professzor egy "Ülj le gyorsan"-nal lezavart. A teremben körülnéztem és mindenki írt valamit, ki lapra, ki pedig a laptopjába. Jut eszembe nekem sem ártana beszereznem egyet, hisz könnyebb lenne ott csinálni a beadandóimat. A tanár ekkor állította le a közös írást és megkért egy Marlon nevű fiút, hogy olvassa fel mire jutott. Nem hallottam még ilyen nevet, de szerintem nagyon érdekes, és szép hangzása van.
- "Talán jobb, ha néha üres
Minthogy valaki folyton keres,
Elvesztem az időérzékem
Nincs is szerelmes érzésem,
Zuhanok, de ki kap majd el?
De várjunk csak, nem is kell.
Hisz nem tudok szeretni
Akkor már van értelme megvetni,
Mily érdekes ez a világ
Örülsz, hogy jó, hogy mindenki imád
Pedig te is érzed, érzed
hogy elfolyik az összes véred.
A kezed remeg és nem kívánsz mást
Csak megnyugvást és a családod a gyászt.
Eljött az elmúllás pillanata
Hát hitesd el, hogy ez Isten akarata
Vegyél egy utolsó búcsút, viszlát
S tedd meg úgy, hogy meg ne bánd."
Mire befejezi a verset Marlon megtudom, hogy ki is ő. Ő a fekete ruhás fiúk egyik tagja, aki nagyszerűen ír. A szemem könnyes, és nem bírom az emlékeket. Ismét elönt a szomorúság, és elfog a vágy, amit a vers emlegetet, nem is kellene nekem most életben lennem. De én döntöttem így, és nem tudom, hogy megbántam-e vagy sem. Azonnal felállok a helyemről és kirohanok az egyre szűkülő helyről, hallom, hogy távozásomat nagy zaj követi, de nem érdekel. Ez a fiú nagy gondokkal küzd, ha ezeket a mondatokat komolyan gondolta. Nem megyek messzire, nem szeretném elrontani az egyetemi létem minden egyes óráját azért, mert a múlton merengek úgy tervezem, hogy óra útán elnézést kérek a professzortól, nem akarok félévkor rossz eredmémyt semelyik tantárgyból, hisz ez az egyetem volt minden álmom, nem szabad elszúrnom a heves érzelemkitöréseim miatt amit a múlt emlékei idéznek elő. Az óra végén Mr.Gipso jön ki elsőnek az ajtón, és magamnak tett igéretemhez híven elnézést is kérek. Szerencsére nagyon lazán kezeli az egészet, és nincs belőle gond. Mikor befejeztem a beszélgetést és fordulnék meg éppen akkor jön ki a fekete ruhás fiú, azaz Marlon és sikerül neki mennem pont a mellkasának.
-Ne haragudj kérlek, nem volt szándékos. - mentegetőzöm és közben zavarban leszek a kialakult helyzettől.
-Semmi gond. - mondja szűkszavúan a fiú. Majd pillantásunk találkozik és jobban szemügyre vehetem zöld szemeit. De nem sokáig tart a bámulásom, mert szó nélkül elindul és már el is tűnik a tömegben.
-Kérdezhetek valamit? - Fordul felém a professzor, akit egyébként észre sem vettem, hogy még mindig itt áldogál. Meg sem várva válaszomat, fel is teszi a kérdést. - Marlon verse hatott meg ennyire?
-Nem tudom... Igen. - válaszolom őszintén. - Annyira igaznak hangzott és érzelmesnek. Átéltem alatta az egész múltamat, ami a jelenlegi énemhez vezetett, aki mindig is szerettem volna lenni, de most nem tudom, hogy elbírok-e vele. Elakarok bírni vele. - Javítom ki magamat. A professzor elgondolkozik, majd bólint. - Szeretné a világ, ha mindenkit tökéletesnek lehetne látni, de ez nem így van. Ez a vers a múltam összefoglalója és a jelenem megtestesítője. - A kezem remegni kezd az újabb emlékek miatt. Mr.Gipso megszorítja a vállam és együttérzően néz rám, de nem tudja mi is amivel ő együttérez. Összeszedem magam és elbúcsúzom a tanártól, majd elindulok egy kis friss levegőt szívni.

Utolsó órán csapatmunkás feladatot kaptunk. Mindenkinek meg van a párja, csak én ülök itt egyedül. A tanár felém pillant és sóhajt egyet majd körülnéz a teremben, de neki is rákell jönnie, hogy tényleg mindenkinek akadt párja. Ekkor lép be Marlon a terembe, és a professzor nagy mosollyal invitálja mellém, így immár mindenkinek meg van a párja, és indulhat a csapatmunka.
A feladat egyszerű, gyors történetet kell kitaláni, ehhez minden duó húzott egy kis cetlit, amin megvan adva a műfaja a történetünknek. A miénk a dráma, nem is lesz olyan nehéz - gondolom magamban. A susmogás szinte azonnal elkezdődött csak mi ültünk ott szótlanul a saját ötleteinkben elmerülve, - legalábbis én ezt tettem.
A professzor egy idő után megszólal, hogy "közös munka" és felénk sandít. Ekkor félénken Marlonra emelem a tekintetem, és ő is ekkor néz rám. Van valami furcsa a szemeiben, amit nem tudok hova tenni, egyszerre hívogató és mégis olyan, mintha az is mondanák, hogy "menj el messzire tőlem".
-Mire gondoltál? - Kérdezem tőle, ám ekkor megszakad a szemkontaktus és sokat pislogva összeráncolt homlokkal az előttünk lévő lapot nézi. Nem tudom, hogy pontosan hogyan is értettem ezt a kérdést. De azt tudom, hogy akármelyik válasza elég lesz most nekem.
-Halál - mondja ki a szót, még mindig a lapot bámulva. Tanulmányozom az arcát, olyan erősek a vonásai, és olyan elveszett a tekintete.
-Halál - ismétlem meg én is. Annyiszor ízlelgettem már ezt a szót, és annyiszor kívántam a beteljesülését, pedig csak 9 éves voltam. Tudom, hogy ez több, mint feladat számára, és számomra is. Olyan, mintha meghallotta volna a gondolataimat, és a szemembe néz újra, majd ismét elfog az a fura érzés.
-Meggyötőrt kislány, nincsenek szülei és elveszettnek érzi magát. - Adok hangot a gondolataimnak.
-Megtört fiú, aki pokolra kívánja az apját, és elveszettnek érzi magát. - Az arcom megrándul, de továbbra is a szemébe nézek és libabőrős leszek.
-Nem szereti senki őt és küzd sajátmaga ellen, nem tudja mi a helyes, csak azt tudja hogy nem jó neki amiben most van. - Folytatom a történetet. Marlon szeme egy pillanatra a számra vándorol, de lehet hogy csak képzelődöm, mert olyan mintha egy ideje nem is pislogtam volna már.
-Azon gondolkozik vajon érdemes lenne feladni az életet, mert lehet hogy a túlvilág sokkal kegyesebb dolgokat tudna neki adni. - Elfordítom a fejem és visszagondolok hányszor játszottam le ezt magamban míg a szebb jövőért próbáltam küzdeni. Szerettem volna én is átlagos lenni, szerettem volna ha én is egy gondtalan tinédzser lettem volna, egy gondtalan kislány akinek a legrosszabb az életében az, ha egyest kap a dolgozatára amire nem tanult, mert többet nézte a kedvenc sorozatát, mint kellett volna. Szerettem volna, de nem történt meg.
-Végül mi lesz vele? - kérdezi meg, egy pár perc hallgatás után.
-Nem tudom - válaszolom őszintén. - Talán elég erős lesz és kibírja az életet, de mivel ez egy dráma szerintem megöli saját magát, vagy valaki mást. - Érzem magamon a tekintetét és szinte már éget, de nem tudom mit szól ehhez a véghez a rövid kis történetünkhöz.
-Nekem tetszik - feleli egyszerűen, mikor ránézek ismét és mostmár látom, hogy az előbb nem csak képzelődtem, többször is ránéz a számra egyetlen perc alatt. Ez a fiú olyan zavaros és fura. Annyira szeretném megismerni, de nem tudom, hogy mennyire jó ötlet egy olyan emberrel barátkoznom, aki ugyanolyan romlott lehet belül, mint én. Mégha csúnya is ilyet mondani. A professzor szól, hogy vége az előadásnak és, hogy ha nem fejeztük még be a kis sztorinkat akkor lesz lehetőségünk következő órára. Majd 5 duó fogja elmondani a történetét és elemezzük ezeket közösen. Lassan mindenki kimegy a teremből, csak én és Marlon maradunk. Van benne valami ami vonz. Nem tudom miért vagyunk még mindig itt, de tetszik ez a csend. Olyan mintha mind a ketten elmerültünk volna a másik múltjába és mégis együtt teszük ezt. Egy kósza tincset a fülem mögé tűrök, majd elpakolok az asztalról. Érzem, hogy Marlon minden egyes mozdulatomat végig követi a szemével, - tudom. Miután végeztem szemei találkoznak az enyémekkel és zavarban leszek, és talán még egy kicsit el is pirulok úgy érzem. Nem tudom miért, azért mert jól néz ki, vagy azért mert mindketten tudjuk, hogy nem a feladatot beszéltük meg.
-Szeretnéd még folytatni a feladatot? - Kérdezi lágyan majd feláll a helyéről és a lépcsőhöz megy.
-Szerintem igen - felelem bátortalanul. - Ha gondolod, nekem már nincs órám. - Én is felállok és együtt indulunk ki a teremből.
-Nekem sincs már. - Válaszolja mikor kiérünk az ajtón. - Elmehetnénk valahova a közelbe ahol csendben megtudjuk a feladatot beszélni. - Javasolja én pedig bólogatok, ő a közeli patakot javasolja, ami szerintem is jó ötlet. Igaz nem annyira nagyon közeli, mint mondtuk, de egyikünk sem panaszkodik a séta miatt. Az út teljes csendben tellik el, de nem baj addig is van mit átgondolnom. Amikor odaérünk még mindig kellemes az idő, és a nap már lassacskán lemenőbe jár.