Barátságból szerelem /Suna Rintarou x Reader/ [Befejezett]

2.

*[Y/n] szemszöge*

 
Reggel korán kellett keltem, mert múlthéten felkértek a város széli kis gyorsétterembe, délutáni munkára. Nem tagadom nem elleneztem, mert nem bántam, ha lesz egy kis zsebpénzem. Vasárnap van, de mégis megkértek, hogy ugorjak be, mert a szokásos vendégek mellett lesznek foglalt asztalok is. Azaz egy csapat diák, akik áthaladóba itt reggeliznének.

Gyorsan elkészültem, bekaptam pár falatot, biciklire pattantam és már úton is voltam. Mikor beértem azzal fogadtak, hogy ma én intézem a felszolgálást. Először kicsit kellemetlenül éreztem magam emiatt, mert nem vagyok valami jó, ha random emberekkel kell beszélnem. De a sok megszokott városi arc láttán hamar el is tűntek kétségeim.

És egyszer csak egy hatalmas busz gurult az éttermecske elé. Nem mondom, hogy nem lepődtem meg, mikor egy csapat fiú rontott be a kis épületbe. Némelyiken látni lehetett, hogy ölni tudna bármi ehető dologért. Kissé megszeppenve néztem fel a mellettem álló, néhány hónappal idősebb felszolgálóra. A srác lenézett rám és vállamra tette a kezét. Láttam az arcán, hogy legszívesebben csak karba tett kézzel nézné végig, ahogy én a szavakkal szenvedve lépdelek egy csapat fiú között. Nem utáltam érte a srácot, mindig is bírtam a humorát, de ez már azért nekem is kicsit sok lett volna, annak ellenére, hogy állandóan szívjuk egymás vérét. Kissé még, ha kuncogott is volna előbbi cselekedete után. "Ilyen egy jó munkatárs nem igaz?"-gondoltam magamban. Komolyan, ha hangosan kinevette volna a meglepődött arcomat, akkor esküszöm, hogy felmondtam volna. Igen, egy hét után. Szép kis karrier nem?

Minden viccet félretéve, ez az idióta mégis csak szinte odalökött, hogy márpedig, igenis én fogom felvenni a rendelésüket, ő meg majd addig intézi a többi vendéget. Legalábbis az arcáról ezt tudtam leolvasni, amíg menet közbe szúrósan hátra pillantottam rá, nyelvemet kinyújtva. Majd valamibe beleütköztem. Kissé megijedve hátraugrottam, és rögtön meghajolva elnézést kértem. Halk kuncogást hallottam magam elött, mire felnéztem.. és nem hittem a szememnek. Egy ismerős, rókaszerű, zöldes-sárgás szempárral találtam szembe magam. Régen sokat láttam ezeket a szemeket. Mikor leesett, hogy ki áll előttem azonnal felegyenesettem és kérdőn néztem az előttem álló fiúra.

*[Y/n]: Suna.. Rintarou?- kérdeztem fejem kicsit megdöntve, mintha nem lennék benne biztos.

Semlegesen nézett rám mit valami egyszerű, idegen emberre. Aztán neki is leesett, hogy én ki vagyok. Úgy koppant neki, hogy szinte én is hallottam. Úgy kinyíltak a szemei, hogy nem is látszott rajta, hogy fáradt, kezében tartott telefonját azonnal zsebébe rejtette.

*[Suna]:  [Y/n]-chan?- kérdezett vissza, közelebb lépett, mire én halvány mosolyt erőltetve magamra, vadul bólogatni kezdtem.

*[Y/n]: Nem hiszek a szememnek! Azt hittem..., hogy már soha nem is fogunk találkozni.- vettem vissza a végére, kisebb boldogságrohamomból, ami nálam igazi ritkaság.

Hát igen, régi, kiskori legjobb barátommal futottam össze ott, ahol nem is számítottam volna rá. Alsóközépbe láttuk egymást utoljára, majd én évzárás után elköltöztem, át ide ebbe a kisebb városba, anyukám munkája miatt. Szinte születésünk óta ismertük egymást, és ráadásképpen szomszédok is voltunk egy ideig. Oviba is ugyan oda jártunk, és alsóközépbe se úsztuk meg egymás társaságát. Suna mindig is zárkózott volt, de velem szívesen töltötte idejét. Sokat játszottunk együtt, majd néha a házikat is együtt bonyolítottuk le. Mikor elköltöztem, mindketten úgy éreztük, hogy végleg elveszíti a másikat. Én néha még sírdogáltam is anyukámnak, hogy Sunával szeretnék újra együtt lenni, mert itt minden olyan unalmas, és idegen. De ezek után semmit nem hallottunk és tudtunk a másikról. Nem akartam új barátokat. Az itteni felsőközépbe való beilleszkedés se ment zökkenőmentesen.

 A szokásos; de jó újra látni, hogy vagy, mi van veled mostanában, kérdések szűkszavú megválaszolása közben, rámutattam a csapatnak lefoglalt asztalra. Mindenki furcsállva nézte, hogy Sunának egy ilyen félre eső kis városban van egy régi ismerőse. Aki ráadásul lány. Hát ja, látszott néhányójukon, hogy csodaszámba veszik a jelenlétem, és, hogy Suna érdeklődve figyeli minden szavam. Majd előlépett a csapat mögül az edzőjük. Legalábbis reméltem, hogy ő az, mert Rintarou-t háta mögül egyre csak több kérdéssel árasztották el, aminek arckifejezéséből ítélve nem igazán örült. Mondjuk én is meglepődtem mikor az egyik magas szőke srác (akiből ráadásul kettő volt? Vagy csak én látok keresztbe? Ja mégsem... ikrek) olyan kérdéssel ugrott elő mint például: -"Ki az új barátnőd Suna? Miért titkolod előlünk?"-  Ezekre a kérdésre már én is furcsállva néztem, mert nem értettem mire a nagy felhajtás. Aztán egyszer csak az edző leparancsolta a pezsgő fiúkat, hogy üljenek már le a seggükre, mert még ma szeretne reggelizni, aztán hazaérni.

 
 Gyorsan kiosztottam pár darab étlapot, aztán magukra hagytam őket, hogy eldöntsék mit szeretnének enni. Megragadtam az alkalmat és elmentem leteremteni a sarokban megbúvó pincértársamat. Akire, amúgy így utólag belegondolva nem is voltam annyira mérgest, mivel így talán jóval később látom meg régi ismerősöm.

 Amíg vártam, hogy választanak a reggelik közül, addig, immáron nem annyira életképtelenűl pakolásztam a pulton. Nem is értem, most miért viselkedem úgy, mint, akit kicseréltek. Még a főnököm is halkan megkérdezte, hogy mi ez a halvány mosoly az arcomon. Elkönyveltem annak, hogy örülök régi barátomnak és szimplán csak emiatt van. De talán túlságosan is látszott rajtam a hirtelen hangulatváltozás. Majd a tekintetem a hangoskodó asztal felé emeltem és véletlenül egyenesen Suna szemébe néztem. Mint, akiket valami megigéz, úgy bámultunk egymás szemébe pár hosszabb pillanatig. Hirtelen fura érzés fogott el. Nem tudom mi és hogyan, de valamiféle jó érzés. Aztán a mellette ülő barnább bőrű srác kissé meglökte vállát, majd kérdezett tőle valami, mire Rintarou csak biccentett egyet. Ekkor rápillantottam az edzőre, és intett is nekem, hogy érkezhetek a kis jegyzetemmel felírni azt a rengeteg mindent, amit örül, hogy nem neki kell kifizetni. Miközben sorban írtam fel a kívánt reggeliket, éreztem magamon egy halovány tekintetet. De mire rájöttem volna ki felől érkezik, elmúlt az érzés. Felvettem mindenki rendelését és siettem is vissza a pulthoz, hogy leadjam.

 Meglepően hamar készem is lettek az adagok és sietve ki is vittem őket. Éreztem, hogy minél gyorsabban teszem le a tányérokat, annál jobb. Mint, akik egy hete nem ettek úgy esett a többség az ételnek. Komolyan, akár a sáskák. Néhányan ráérősen falatoztak, némelyikük viszont, mint, aki utoljára ehetne életében, úgy habzsolt. Az ikreknek látszó egyének, még össze is vesztek az utolsó onigirin. Meglehetősen érdekes látvány volt, meg is nevettetett. Halk kuncogásomra viszont egy valaki nagyon is felfigyelt. Bár ez nekem nem tűnt fel. Hamar kicseréltem az üresedő tányérokat, amiért köszönetteljes pillantásokat kaptam.

 Miután mindenki végzett -most már jókedvű felszolgálótársam segítségével- összeszedtem a tányérokat, és leadtam mosogatni. Váltottunk még pár szót Rintarou-val, aztán.., én se értem miért, de késztetésnek éreztem, hogy búcsúzóul megöleljem. Hirtelen kis, szoros ölelést adtam neki, -csupán pár másodpercig tartott- majd hátrébb léptem a kis épület ajtajába. Láttam meglepődött arcát, amin talán egy kis halvány, kósza mosoly is megjelent. De hamar el is tűnt, mivel az edző utasítást adott, hogy irány a busz, mert, ha nem szálnak fel időben, akkor itt maradnak. Mindegyikük egyszerre meghajolt és nagyot köszönt, amire össze is rezzentem kicsit. Főnökömmel elégedetten néztük végig, ahogy a csapat jóllakottan, páran szinte "gurulva" szállingózik fel a buszra. Intettünk nekik az üzlet ajtajából majd elhajtott a hatalmas jármű a parkolóból.
 
 

Hát jó, talán nem is lesznek annyira rövidek a részek. Gyerekek... megeredt a fantáziám útközben. XD
Remélem meg vagytok elégedve ezzel a résszel. Ha van/lesz helyes írási hiba akkor előre is Gomenasai.
Nemsokára jön a következő rész, ha szeretnétek.