Barátságból szerelem /Suna Rintarou x Reader/ [Befejezett]

8.

*Rin szemszöge*

 
Szombat reggel egy sikításra keltem. Hirtelen felültem ágyamban. Ismerem ezt a hangot! Kirohantam a ház mögé ahonnan a hang jött. A házunk mögötti kisutcában ott ült [Y/n] rémülten a földön. Megtörve, egy takaróba bugyolálva. Odarohantam hozzá. Könnyeivel küszködött. Megilyedt hirtelen jelenlétemtől.

- Mi történt, hogy kerülsz te ide? -aggódva vettem szemügyre rémülten vacogó alakját.

- Én, én.. nem -kapkodta a levegőt és előtört belőle a sírás. Fájdalmas volt így látni. Nem tudtam mi történt vele.

- Bántott valaki? -fogtam meg arcát és letöröltem könnyeit. Ő csak bólogatni kezdett.

-Beviszlek a házba jó!? -nyugtatóan magamhoz öleltem, majd felemeltem és becipeltem, a kanapénkra ültettem. Ledobta magáról az ismeretlen anyagot, mondván látni sem akarja. Szakadt, lenge ruhában volt. Felhúzta magához a lábait, átkarolta őket és sírni kezdett. Leguggoltam elé, és nyugtató ölelésbe hívtam fájdalomtól reszkető testét. Csak sejthettem mi történt vele. A düh egyre nagyobb lett bennem, pedig igazán nyugodt ember vagyok. Közben anyukám is felébredt. Mikor meglátta a lányt azonnal odarohant és kérdezgetni próbálta.

- Betört hozzánk.. és.. elhozott.. -csuklott el többször is a hangja. -Majd.. megkötözött és beadott.. valamit. Nem tudom mit. -rázta meg fejét. -Olyan volt.., mintha lebénultam volna.. Aztán.., aztán.. -nem tudta folytatni mert eluralkodott rajta a sírás. Szemeiben a félelem, kétségbeesés látszott. Rettegett. Édesanyámnak nem kellett több, máris tárcsázta a rendőrséget. Én addig hoztam egy rendes takarót és hátára terítettem. Karján több szorításnyom is díszelgett.

Kiért a hatóság, felvették a lány vallomását és tovább is álltak. Nem tudtam elfogadni, hogy ennyivel le is zárták. Nem tudtam felfogni a dolgokat. Hagytam had beszélgessen kettesben anyukámmal, mivel ebben a házban ő ért a női dolgokhoz nem én.
Nehezen álomra hajtotta fejét. Ideges és dühös is voltam egyszerre. Körbe-körbe járkáltam a nappaliban. A lány minden egyes mozdulatát figyeltem. Védeni akartam mindentől és mindenkitől. Leültem mellé. Egy darabig csak meredtem magam elé. Sírva riadt fel, és ijedten arébb húzódott a garnitúrán.

- Shh.. semmi baj [Y/n], én vagyok! Minden rendben, látod! -tettem kezem óvatosan térdére.

Letörölte könnyeit és visszabújt mellém. Gyengéden magamhoz öleltem. Fejét vállamra hajtotta. Feszült volt, éreztem tartásán.

Megérkeztek a szülei és a történtekről gyorstalpalót tartva átadtam a lányt. Nehéz volt elengedni. Nem akartam magára hagyni. Apja felvetette, hogy menjek át hozzájuk, de [Y/n] közbe szólt, hogy nekem edzésre kell mennem. Tiltakoztam, hogy márpedig én ebben a helyzetben kihagyom. De a lány ellentmondást nem tűrő pillantása meggyőzött. Még pont hallottam, hogy azt beszélik, rögtön egy orvoshoz mennek.

Legszívesebben utána szaladtam volna és soha többé nem eresztettem volna. Védelmezve akartam karjaimban tartani. Vigyázni törékennyé vált lényére.

...
 

Odaértem az edzésre. Érezhető volt körülöttem a nyugtalanság. Ez a többieknek is feltűnt. Siettem mindennel, az öltözéssel, a kérdések mielőbbi lezárásával, még a szekrényemet is becsaptam. Majd hitelen Kita-san megfogta vállam és leültetett a padra.

- Mond el mi van veled! -hangja nem tűrt ellentmondást. Sóhajtottam és burkoltan beavattam őket a dologba. Ennyivel tartoztam [Y/n]-nak/nek, ha már nem tudtam megvédeni. Döbbent csönd töltötte be az öltözőt.