Barátságból szerelem /Suna Rintarou x Reader/ [Befejezett]

17.

⚠️+18

*Suna szemszög*

Nem akartam, de muszáj volt kimásszak reggel az ágyból, és otthagynom őt. Annak ellenére, hogy megigértem neki; soha nem hagyom magára. De tudtam mivel iskola van, ő is azt akarná, hogy menjek, ne pedig otthon blicceljem a napokat. Anyukám kivette erre a hétre szabadságát, és otthon maradt vele. Még én sem tudom felfogni mi történt tegnap este. Ha nem is pont azt érzem, mint [Y/n], de feleannyira átérzem a helyzetét.

Az én apám elvesztése sem volt könnyű. Saját magának okozta a bajt, dehát mégis az apám volt. Minden másnap részegen jött haza. Szerencsémre rám sosem emelt kezet, de volt, hogy anyát megütötte. Pedig elsőre kedves embernek tünik mindenki számára. Józanul tényleg semmi gond nem volt vele. De, ha megláttad a másik oldalát...

- Hey! Suna~! Várj meg minket! -bakker az ikrek. A kósza eleresztett könycsepp letörlése után megálltam. Nem néztem hátra, csak megvártam még beérnek.

- Jó reggelt! -köszöntek rám egyszerre. Csak egy bólintással reagáltam le a dolgot.

- Hol van [Y/n]? -nézett körbe a feladó kíváncsian.

- Otthon. -mondtam alig hallhatóan, és épp indultam volna, de nem tudtam.

- Valami baj van? -karomnál fogva állított meg Samu. A földet bámultam. Nem akartam, hogy lássák enyhény kipirosodott szemeim. Nem kapott választ kérdésére. Percekig csak álltam szótlanul, ők pedig hol egymásra, hol rám néztek.

- Szakított? -kérdezte Tsumu kicsit közelebb hajolva. Felkaptam fejem és döbbenten néztem rá. Majd kérdőn a másikra.

- Rám ne nézz, magától jött rá! -emelte maga elé kezeit védekezés képpen. Most két dolgon is meglepődtem. Egy; tényleg ennyire nyílvánvaló, kettő; Tsumu magától jött rá valamire?
Megráztam fejem, jelezve nem ez történt. Keserű arcot vágva néztem arébb.

- Najó, ez már tényleg furcsa! Szólalj már meg! -ez nem olyan könnyű, mint aminek látszik.

- A.. szülei.. -halk voltam, de biztosan hallották.

- Csak nem.. a tegnap esti baleset? Azok az ő.. -léptek hátra szinte egyszerre.-Nem élték túl igaz? -Samu rakta össze a képet. Válaszképpen megráztam fejem.

Láthatták szörnyű arckifejezésem, mert minketten felém indulva, egyszerre öleltek át. Alig kaptam levegőt a két monstrum között. De ennyi együttérzés épp elég volt ahhoz, hogy elengedjek pár könnycseppet. -Micsoda érzékeny lélek lettem.- Megbeszéltük, hogy ez köztünk marad. Nem akartam, hogy [Y/n] tudja; miatta vagyok ilyen búvalbaszott. Mondjuk ki nem lenne az. Az ikrek hangulata is jócskán megváltozott.

Egyik szünetben bejött az osztályfőnök, és a többieknek is elmondta mi történt [Y/n]-nal/nel. Hármónkat és egy osztálytársnőnket félrehívott, hogy tudunk-e részleteket. Elmondtam, hogy jelenleg nálunk tervez maradni, de még változhat a dolog, ha nagymamája idejön.

Egész nap letörve bambultam ki a fejemből. Órákon alig figyeltem. Sokszor néztem a lány üresen álló padjára. Néha egy vállon pöcköléssel kellett visszarángatni a valóságba. Ez az edzésen is így történt. Egy pillanatban mikor épp nem ezen a világon voltam, eltalált egy kósza labda. Természetesen fejbe kaptam. Nehogy kissé ne szédüljek meg az ütés hatására. Fájdalmasan huppantam a padlóra. Csapattagjaim rögtön siettek hozzám hogylétemről érdeklődni. Kis segítséggel, de sikerült feltápázkodnom. Mivel épp edzés vége volt ezért, nem kellett a gyengélkedőre mennem, hanem egyből hazaküldtek. Hamar át is öltöztem és siettem haza. Valamit utánam kiabáltak, de nem hallottam. Nem is érdekelt.