Barátságból szerelem /Suna Rintarou x Reader/ [Befejezett]

15.

*Y/n sz. sz*

Korábbra állítottam ébresztőm a reggeli plusz feladatom miatt. Még régebben tanultam a mamámtól egy egyszerű, édes harapnivalót. Amit fiatalkorában tanult meg egy külföldi nyaralása során. Palacsinta a neve, ha jól emlékszem. Nem az az amerikai fajta, hanem ez annál szerintem sokkalta finomabb. Szinte bármivel, tényleg bármivel lehet enni, és könnyű elkészíteni. Reggeli tusolásom után rögtön neki is láttam összedobni a tésztáját. Serpenyő, olaj, tányérok, minden megvan. Edző úr a mögöttem lévő asztalnál ülve biztosítja a terepet a biztonságról. Majd az elsőt egyből oda is égetem. Gratulálok [teljes név], a palacsintának a *mindkét oldalon ugyanannyi ideig sütjük* szabályát képes vagy elrontani. Az onigirit elsőre megcsináltad, de ezt még gyakorolni kell. Sorjában egyre szebbekre sikerültek. Egyre többen kószáltak ki a finom illatokra. Elsőnek a koránkelő Kitát pillantottam meg Arannel az oldalán. Majd lassacskán utánuk érkeztek a többiek is. A kómás tekintetek egyből felcsillantak, mikor megláttak a tűzhely előtt forgolódni. Türelmetlenül gyűltek az asztalnál. Kitaláltam az édességet az asztalra. Pillanat eggyel kevesebb az éhes száj.

- Hol van Rin? -támaszkodtam meg az egyik fiú székén.

- Méh alfik! -motyogta Tsumu teli szájjal. Értetlenül oldalra billentettem fejem. Körbenéztem, többfelöl is biccentettek. Ez furcsa. Megráztam fejem és az említetthez igyekeztem. Lassan benyitottam a hatalmas szobába. Nem kellett sokáig keresgélnem. Ott feküdt egymagában, háttal nekem. Csendben mögé lopóztam. Megbökdöstem oldalát lábammal. Meg sem moccant. Kifelé hallgatóztam nem-e jöttek utánam. Megbizonyosodva, hogy senki sem követett, leültem háta mögé. Simogatni kezdtem vállát, úgy ébresztgettem. Aprót mozdult, de még mindig semmi. Rendben, így is lehet ezt játszani.

- Ha most nem kelsz fel! -nagy levegő... -Esküszöm elhagylak! -kicsit halkítottam a végén, de hangom határozott volt.

- Hogy mi?! -pattant fel azonnal ülő helyzetbe. Majdnem, hogy lefejelt. Tudtam, hogy ez be fog válni. Muszáj volt elnevetnem magam. Olyan aranyos volt a fáradt, ledöbbent, aggódó arca.

- Dehogy te buta! -kapkodtam levegő után. -Nehogy komolyan vedd. -itt még értetlenebb arcot vágott, és fejét is megdöntötte. Hasamhoz kaptam, kénytelen voltam elterülni mellette a nevetéstől. Talán egy perc is eltelhetett így. Ő csak ült és figyelt. Mikor kinevettem a lelkemet is, nevetéstől könnyes szemeimmel felnéztem rá. Apró mosolya találkozott enyémmel. Becsuktam szemem és nagy levegőt véve, végleg lenyugodtam.

Épp készültem feltápászkodni, mikor megragadta karjaim és a földön tartott. Most ő lepett meg engem. Fölém hajolt, mélyen egybefúrta tekintetünk. Megemeltem fejem és ajkaira tapadtam. Belekezdtem a szokásos, heves csatározásba, de nem engedett felülkerekedni. Nem, mintha bármikor hagyta volna. Élvezte, hogy bizonyos kereteken belül, de azt csinál, amit akar. Próbáltam kiszabadítani kezeim, de ő erősebb volt. Nem eresztett. Éreztem, ahogy belemosolyog a csókba. Egyik kezével elengedte karomat, és oldalamhoz nyúlt. Nem akartam, hogy így reggel meccs elött, úgy, hogy bármikor bárki benyithat, elfajuljanak a dolgok. Ezért keze után kaptam, és kimásztam alóla. Ledöbbent, de nem zavartatva magát, újabb csókba invitált. Nem fogadtam volna rosszul, ha kezével nem nyúl tarkómhoz, és vált kissé durvább csókba. Itt telt be a pohár.

- Elég! -húzódtam el újra tőle.

- Mi a gond? -mintha csak játszotta volna az értetlent.

- Durva vagy! -förmedtem vissza. Hatott is, amit, ahogy mondtam. Még a szava is elállt, úgy meglepődött magán.

- Én.. sajn..