Barátságból szerelem /Suna Rintarou x Reader/ [Befejezett]

16.

*Y/n szemszög*

A kanapéra huppanva bekapcsolta a tv-t. Bátran váltogatott a csatornák között. Eszembe jutott, amit megigértem neki a meccs elötti este mondtam neki. Vagyis csak majdnem igértem, mert félbeszakitottak. Szemből az ölébe másztam és lassan elkezdtem lehúzni pulcsija cibzárját.

- Mit csinálsz? -kérdezte egyre nagyobb mosolyal arcán.

- Amit megígértem, hogy megkapsz, ha hazaértünk. -nyakához hajoltam és puszikkal hintettem az immáron szabad területet.

- De te is akarod? Nem csak miattam csinálod ugye? -nézett komoly fejet vágva.

- Persze, hogy akarom te bolond! Neked köszönhetem, hogy hamar rendbejött a lelkivilágom. Ennyivel márcsak tartozom. -hajába túrtam, majd tarkójánál fogva magamhoz húztam.
Ajkaink, mint a mágnesek tapadtak egymáshoz. Saját kezüleg fejezte be a pulcsija lehámozását majd áttért az én vetkőztetésemre. Lekapta pólómat és arébb hajította. Áttért nyakamra, ezzel apró, halk sóhajokat előcsalva belőlem. Szorosan karolt magához. Egyszer csak nagyobb sóhaj hagyta el számat. Rábukkant vállamon lévő gyengepontomra. Rájött mit talált, elmosolyodott és újra nekilátott. Ezúttal szívni kezdte a területet. Átkaroltam hátát, rádöltem vállára. Kissé fájt, amit csinált, ígyhát muszáj volt valamibe megkapaszkodjak. Aprót belekarmoltam a fiú hátába, de reméltem nem marad nyoma. Apró morgással jelezte nem tetszését.
*Bzzz.. bzzz.. bzzz* -megcsörrent a telefonom. Hogy mindig, akkor zaklatják az embert, mikor jól érezné magát! Édesanyám volt az, ezért kénytelen voltam felvenni. Biztos azért hív, hogy épségben hazaértünk-e. Kimásztam barátom öléből és felvettem a készüléket.

- Haló!

- 'Estét! [Teljes név]-val/vel beszélek? -egy kedves, mégis érezhetően aggódó női hang szólt a telefonba, de nem anyám hangja volt. Értetlenül barátomra néztem. Magamra kaptam pulcsiját, a konyha felé lépdeltem.

- Igen, én vagyok. Miben segíthetek?

- Szeretném értesíteni, hogy szülei... - ekkor hátulról Suna kikapta a telefont a kezemből, kinyomta és szorosan magához ölelt. Elvesztem mellkasába, de nem tudtam mire véljem. Mi van a szüleimmel, és ez most mi is ez egyeltalán. A fiú csak azt hajtogatta 'Sajnálom'. Halkan beszélt, így meghallottam háttérbe a tv-ben a híreket.

*...A városba vezető főúton egy személyképkocsi és egy teherautó ütközött. A személyautóban utazó házaspár jelenleg a korház felé tart. Mindkettejük állapota súlyos...*

Amint realizáltam a helyzetet, erőm elhagyott és a földre rogytam. A fiú nem ereszteve követett. Forró cseppek kezdtek versenybe az arcomon. Keserves zokogásom csak Rin mellkasa tompította. Percegig tarhatott mire képes voltam épp ésszel gondolkodni. Felnéztem a fiúra, akinek arcán ugyszintén megjelent egy-két könnycsepp. Letörölte cseppáztatta arcom, kivette nadrágzsebéből telefonját. Felállt, magával húzva és leültetett egy székre. Arébb vonult, anyját tárcsázta. Egy pohárért léptem, hogy vizet töltsek magamnak. Félfüllel hallottam ahogy megkéri a nőt, hogy ugorjon be értünk és vigyen be minket a kórházba. Nyelni is nehezemre esett, majdnem el is ejtettem a poharat. Miután letette a telefont segített összekaparni magam. Csendben ültünk egymással szemben a konyhában. Mindkettőnk egyik keze az asztalon pihent, ujjaival babráltam. Néha elengettem egy-egy sós cseppet lelkem könnyítése gyanánt, ő azokat is sietve törölgette le arcomról.

Tizenöt- húsz perc telhetett el, mire meg érkezett értünk Rin anyja. Együttérző ölelése nagyon jól esett. De ahelyett, hogy az ő vállát is telesírtam volna, sietettem indulásunkat.