Vakáció Jonas Módra

45. Fejezet (Nick)

1 nappal korábban

A borult ég szürkére festette az óriási Han folyót. A fák megadóan hajlongtak a szél kedve szerint. A Napot teljesen eltakarta az egymásba olvadó felhők függönye. Egyetlen lélek nem járt akkor a parkban. Talán ezért is ült már órák óta ott az énekes. Igaz az orvosok fáradhatatlanul marasztalták, de nem bírt volna ki több időt azok közt a fehér falak közt. Már így is majdnem teljesen begolyózott, főleg, hogy Bellát hagyták ott, hogy vigyázzon rá. Mikor kiosont a kórházból először el sem hitte, hogy egy egyszerű, mosdóba kell mennem kifogással le tudja rázni a lányt. Bár lehet hagyta magát Bella, mert szinte érezni lehetett a belőle áradó megbánás és a bűntudta keserű szagát.

- Nem hiszem el, hogy ott hagytuk Aurórát Shenzhenben - túrt bele hajába a férfi jobb kezével. Másikat nem tudta és nem is akarta még megemelni, mert az orvosok meghagyták, hogy hagyja békén legalább pár napig a kificamodott vállát. Nem volt nehéz teljesíteni, mert ha egy kicsit is meg akarta emelni éles, szúró fájdalom sugárzott végig egész bal karján.

- Hogy lehettem ilyen hülye? Simán bevettem annak az álszent hárpiának a meséjét - sóhajtott fel gondterhelten. - Miért nem múlik már ez a rohadt fejfájás? - terelődtek vissza már megint gondolatai hasogató fájdalmához. Már három aszpirint bevett, de még mindig nem akarta magára hagyni az énekest. Mutató és középső ujját halántékára szorítva próbálta masszírozással enyhíteni a görcsöket nem sok sikerrel. Behunyta szemét, és magába szívta a park friss, párás levegőjét. Pár másodpercig múlni látszott, de amint reménykedni kezdhetett volna azonnal visszatért.

- Ezt nem hiszem el - engedte le kezét. Megtámasztotta könyökét, felhúzott térdén és ölébe hajtotta fejét. Percek teltek el néma ücsörgéssel. Próbált semmire sem gondolni. Csak fülelt. Hallgatta a folyó vad csobogását, ahogy a part menti köveknek csapódott, majd a gyengébbeket magával sodorva tovább zúgott medrében. Hallgatta a fák susogását, ahogy kecses táncot jártak a szélben. Hallgatta a csiripelő madarakat, kiknek éneke szomorúbban és elkeseredettebben hangzott, mint máskor. Mintha beleláttak volna Nick lelkébe. Mintha hallották volna minden egyes fájó gondolatát, aminek középpontjában egyetlen személy állt. Auróra. Mióta Joe elmondta mi történt, folyton az járt a fejében, hogy visszarepül Shenzhenbe és megkeresi, de utána mindig eszébe jutottak testvérei és hogy nem hagyhatja itt a bandát. Nem akarta újra cserbenhagyni őket. Életében először történt vele, hogy szíve két irányba húzott.

Egyszer csak csikorgó kavicsok hangja törte meg gondolatai. Egyre közelebbről hallotta a lépteket. Lassan megérezte az illatát, és végül beért látóterébe. Henry fekete bőrdzsekit viselt egy hétköznapi sötét farmerral és a szokásos sport cipőjével, valamint fehér ingével. Őszes haja tökéletesen volt beállítva, mint mindig. De egy dolog mégis hiányzott Nicknek. A laptopja és füléhez ragadt telefonja.

- Jól vagy? - ült le a pad tetejére kissé arrébb lökve ezzel az énekest.

- Fogjuk rá. Még mindig hasogat a fejem, pedig egy csomó gyógyszert megettem. Csodálkozom, hogy még nem vagyok beállva tőle - panaszolta teljesen megfeledkezve magáról. Annyira lefoglalták saját problémái, hogy elfelejtette felvenni rideg stílusát.

- Lehet be vagy. Ki tudja - mondta, mire mindketten halványan elmosolyodtak.

- Maga most mosolyog? Tényleg keményen be vagyok állva - nevetett Nick meglepetten méregetve menedzsere arcát. Henry büszkén megemelte állát, majd válaszolt:

- Többet szoktam, mint gondolnád, csak sosem figyelsz rám, mert állandóan saját magaddal vagy elfoglalva.

Nick nevetése bűnbánó mosollyá alakult, majd lehajtotta fejét. Igaza volt, mitől még jobban egy önző tuskónak érezte magát. Henry meglátva Nick arcát óvatosan hátba veregette.