Vakáció Jonas Módra

12. Fejezet

- Nick figyelsz egyáltalán? – ripakodott rá öccsére Joe a férfi szemei előtt lengetve kezét. Már vagy tíz perce hozzá beszélt, de semmilyen reakciót nem sikerült kifacsarnia belőle. Mindegy volt mit mond ugyan az az üveges tekintet fogadta. Mióta leszálltak a repülőről és Auróra lement a partra Bellával, Nick teljesen hasznavehetetlen volt minden téren.

- Bocsánat. Figyelek csak elgondolkodtam valamin. – nézett fel az egyre ingerültebb testvéreire.

Folyamatosan az álma járt a fejében. Vagyis csak az, amit alatta érzett és amit Bella mellett érzett újra és újra. Megrémítette saját magát bizonytalansága, pedig mikor eljöttek Los Angelesből azt hitte majd itt minden rendbe jön. Elfelejti azt az állandó megfelelési kényszert, és Auróra tetszésének elnyeréséért vívott harcát is. Lassan már nem ismert magára. Annyira szerette volna, hogy minden tökéletesen alakuljon a lánnyal, hogy ő rontotta el a jó pillanatokat is. Az, hogy nem akart vele összeköltözni egy sokadik csepp volt a pohárban, de nem akarta egy ilyen apróság miatt feladni, hiszen szerette. Mindennél jobban. Szinte már rajongott érte. Mikor mellette volt szabadabbnak érezte magát. Sokkal inkább volt önmaga. Előtte ki mert mondani olyan gondolatokat, amiket máskor csak a dalaiban fogalmazott meg egy-egy metafora vagy hasonlat képében. Auróra mellett más volt és szeretett az a más lenni.

- Akkor kapcsold ki magad és csak rám koncentrálj kérlek. Nincs túl sok időnk a fellépésig, mert Nick te nemsokára lelépsz. – jegyezte meg fiatalabbik bátyja. Hangjában érezni lehetett a megvetést.

- Figyelek. Mondd! – reagálta le kurtán, majd lezserül hátra dőlt székében. Joe hotelszobájában tartották a kupaktanácsot, mivel az tűnt a leghalkabb és legtökéletesebb helynek egy előpróbának. Tudták, hogy még lesz egy főpróba is az operaházban, de Joe úgy döntött, hogy a biztonság kedvéért beszéljék át a részleteket.

- Szóval mikor feljövünk, akkor a rollercoaster lesz az első utána pedig a ...

Nick nem figyelt a többire, mert kívülről fújta az egész tervet, hiszen ő rakta össze Aurórával még mielőtt elindultak volna. Visszaemlékezett, mikor ott feküdt a szobája padlóján csak mert melege volt és a hideg parketta felfrissítette. Látta maga előtt, ahogy kezével hevesen mutogat magyarázás közben. Hallotta vidám kacaját egy-egy viccesebb hozzászólásnál. Érezte ujjai szorítását, mikor megfogta kezét. Emlékezett rá milyen határozottan próbálta meggyőzni őt a lány a saját igazáról. Mikor már nem talált semmi logikus érvet kitalált egy légből kapott értelmetlen magyarázatot, csakhogy igaza legyen.

Ahogy ezen gondolkodott újra eszébe jutott az a szorító kellemetlen érzés a gyomrában, amit az összeköltözés ötletének visszautasításakor érzett. Elfogta a szorongás rég nem tapasztalt erős, maró érzése. Utoljára tinédzserként találkozott a szorongással és már akkor is utálta. Nem csak magát az érzést, hanem a velejáró nyomasztó tehetetlenséget is. Hogy nem tudta mivel tudná csillapítani. Mit tudna ellene tenni. Ha neki áll beszélni erről Aurórának úgy sem értené meg hiszen ő nem érzi. Ő nem tudja milyen rettegni egy szakító üzenettől vagy egy bocsi, de ez nem fog működni mondattól.

Miután összejöttek azt hitte nem fog újra találkozni ezzel a félelemmel, de tévedett. Már túl szép volt számára, hogy igaz legyen. Tanult előző barátnője példájából és megpróbálta kiküszöbölni azt a végkifejletet. De nem gondolt rá, hogy ez a védekezés vezethet végül a veszekedéshez.

Gondolataiból telefonja halk, monoton rezgése szakította ki. Nem foglalkozva éppen beszélő testvérével felállt és még menetközben fogadta a hívást.

- Szia. – szólt bele erőltetett kedvességgel hangjában.

- Szia. Remélem nem zavarlak. – válaszolta az ismerős, édes, női hang. Olyan régen nem beszélt már vele szóban, szinte el is felejtette mennyire jól estek neki Andrea szavai.