Lángokba Borulva [ Diluc x Oc ]

2. Fejezet

- Ellie? -kérdezte a vörös hajú ledöbbenve.

-Hogy ki? -kérdeztem ismét vissza

-Ne játszd a hülyét. Tudod jól, kiről beszélek.-komolyodik el az arca

-Diluc.. ő tényleg nem..-mondta akkor ezekszerint Kaeya.

- Értem.-válaszolta egyszerűen

Hát veled se leszek haverba..

-E-heh-vakargattam a tarkóm

-Kaeya. Vigyáznál kérlek a fogadóra, amíg elmegyek?-kérdezte az előttem álló fiútól, aki végig rajtam tartotta szemeit

-Persze. -vágta rá gyorsan. Majd nem sokkal később le is ment az emeletről és így kettesbe maradtam a vörössel.

-Gyere velem.-jelentette ki semmit mondó hangon, majd hátat fordított és elindult abba az irányba, amerre az előbbi is.

Miért kellene veled mennem? Azt se tudom ki vagy, mi vagy.. De van más lehetőségem?-tettem fel magamba a kérdést, amivel végül sikerült meggyőznöm saját magamat. Gyorsítottam tempómon, hogy végül mégiscsak utol érhessem.

Lassú léptekkel sétáltam mellette. A csend kettőnk között egyre inkább kínossá vált, de végül én léptem először:

-Szóval.. hová is megyünk? -kérdeztem érdeklődve, miközben az arcát figyeltem

Közben lassan elhagytuk a házakat és a híd irányába tartottunk, hogy elhagyjuk  a várost, ami számomra még ismeretlen.

- Nem tudom.-válaszolta picit megkésve a kérdésemre

- Akkor szerintem én megyek is..- fordultam volna unott arccal vissza a város irányába, de megragadta a csuklómat, ezzel vissza tartva engem a meneküléstől.

- Itt maradsz.- utasított, mire elkezdtem rángatni kezemet szorításából.

- Engedj el!-utasítottam megemelve a hangom

- És mihez kezdesz?-vonta fel a szemöldökét rám nézve, amire csak megforgattam a szemeim.

-Mire emlékszel?-tett fel egy furcsa kérdést

Ember a nevemet se tudom jelenleg..

-Kéne valamire emlékeznem?-kérdeztem vissza felvont szemöldökkel

Elengedte a kezemet, és haladtunk tovább egyenesen a közeli erdő felé.

-Diluc vagyok.-vett egy mély levegőt folytatás előtt- Három hétig eszméletlen voltál.-mondta unottan

- M..Micsoda?-szemeim tágra nyíltak előbbi mondatát értelmezve

Három hétig? Mégis hogyan? Mikor? Miért?-kérdések százai cikáztak a fejemben, de mielőtt megkérdezhettem volna mi történt, már kezdett bele szavalásába:

- Leestél egy fáról és pont a fejedre estél.. azt hittem, hogy -kis szünetet hagyott- hogy meghaltál. Három hétig eszméletlenül feküdtél.-mondta semmit mondó hangon

- Mi a nevem? -kérdeztem elkomorodva néhány perc néma csönd után

- Ellie. -jelentette ki ismét az unott hangján.

Milyen unalmas egy fazon..

- Diluc?-szólítottam nevén, amire csak szemeivel nézett rám- Te és én milyen kap...-de nem tudtam befejezni a kérdésemet, mivel egy csapat kis elösszőr majomnak tűnő valamik ugrottak elénk. Öten voltak, kettő íjász volt közöttük. A három másik pedig egy kardnak kinéző kést tartottak a kezükben. Az egyiknek piros, a másiknak fehér hajkoronaja volt. Mindegyik arcát maszk fedte. Diluc elém állt, de én kiváncsian vizsgáltam a soha nem látott állatokat előttünk.

- Tsk.. Maradj itt. -szólt oda nekem, de mielőtt választ adhattam volna már az előttem álló férfi neki rohant az ellenségnek.

Diluc markában egy kétélű skót kard jelent meg a semmiből, majd a képességét használva lángokba borította azt. Elsőként az elől járó három gyalogost célozta meg, akik közelebb álltak. Kardját eldobva az egyik fejét találta el, amíg a kard repült addig ő lerugta az egyiket, aki azonnal fölre került, majd kardjához sietett, hogy az utolsót is elintezhesse. Miután végzett velük rátért a másik kettőre is, akik már jócskán lőtték nyíljaikat felénk. Szinte mindegyiket hárította. Az egyiket sikerült leszednie is már, így márcsak egy maradt. Pont kivégezni készült, amikor a lény kilőtt egy nyilat,  de abban a pillanatban rosszul lépett és így nem ért el azt, ami egyenesen felém repűlt. Olyan gyorsan történt minden, hogy én is csak ide-oda kapkodtam a tekintetem, így az utolsó pillanatban vettem csak észre a felém szágúldó nyílvesszőt. Kezeimet védekező állásba magam elé tartottam. Hirtelen kezével átfogta karcsú derekamat és közel húzott magához. Arcom egyenesen mellkasába ütközött. Kardjával ketté szelte a felénk szágúldó nyílvesszőt.

Mindketten hangosan kapkodtuk a levegőt egymástól alig néhány miliméterre. Éreztem, ahogy levegőt vesz és fúj ki közvetlen előttem.

- Minden rendben?-kérdezte aggodalmasan, miután eleg oxigén jutott ismét tüdejébe- Hallasz? -kérdezgetett tovább, csak hümmögtem neki válaszul.

- Sötétedik.-mondta, miközben a lemenő napra irányította tekintetet-Menjünk vissza. -jelentettem ki a témát terelve és még mindig levegőért kapva

Jézusom. Ez nagyon közel volt.. túlságosan is közel!

-Rendben. -válaszolta kissé lágyan, majd abba az irányba indult, ahonnan jöttünk.

Hihetetlen milyen gyorsan változik a hangulata..-gondoltam

Visszaérve a fogadóba Kaeya a pult előtt ült pultra hajtott fejjel és egy pohár bort szorongatott a kezében, amiben márcsak alig maradt bor. Pár pillanattal később Diluc is belépett az ajtó küszöbén, így megpillantva Kaeya állapotát.

- Istenem.. -nyögött fel Diluc.-Hogy lehet valaki ekkora barom? -tette fel a kérdést magának a halántékát dörzsölve. -Basszus! - kiáltott fel hirtelen arcon csapva magán, de annyira hirtelen volt, hogy még én is oda kaptam a tekintetem.-Elfelejtettem valamit. Be kell ugorjak a városba, mindjárt vissza jövök addig menj fel a szobádba és próbálj meg pihenni. -mondta felém fordulva.

-O..okés. -feleltem.

Felfele menet gondolkodtam. Mégis hogy eshettem le egy fáról? És milyen kapcsolatba állok Diluccal pontosan.. ?
Olyan furcsának tűnik nekem ez az egész.. ki vagyok valójában?-kezemet egyik szememre tettem

Gondolataimba merülve nem is vettem észre, hogy a szobám ajtaja elé értem. Lassan kattant a kilincs és nyikorogva nyílt ki az ajtó. A szobámba szürkület volt így alig láttam, de tisztán kivehető volt egy alak, aki éppen ott ült a bútoron.

- Te mégis k..kivagy? Hogyan jutottál be? -kérdeztem a tőlem pár méterre álló személytől.