Megtört lélek P.G | Befejezett

Tizenkilencedik fejezet

Gretchen Hartley

Késő délután indultunk vissza a hajóval, első két ember, akik leszálltak az Pierre és Nicole voltak. Nem akartam feltűnően utánuk bámulni, de még is így tettem. Arthurral szinte egésznap jól elvoltunk, de Pierre már kezdett nagyon mogorván viselkedni, amit Arthur sem értett. De én nem álltam neki magyarázni a helyzetet, inkább csak kerültem konfliktust.

- Sziasztok --köszönt el a hajóról lelépve Amy és a barátja, meg még két másik pár. Már csak mi voltunk a hajón, négyen. Arthur átsegített lépni a stégen.

- Most mennem kell, de majd beszélünk, gondolom --nézett rám, mire mosolyogva bólintottam. Arthur kedvesen megölelt, majd intett a testvérének és Eloisenak.

- Remélem jól érezted magad --lépett mellém Eloise, Charles pedig követte.

- Igen -válaszoltam, és velük együtt elindultunk a stégen. Szerencsére nem hozták fel, hogy Arthurral jól elvoltunk. Talán azért is, mert nekik is kínos lett volna felhozni El miatt. Ezért míg ők összebújva sétáltak mellettem, én a különböző hajókon néztem végig. Amikor pedig a parkolóba értünk, meglepetten vettem észre, hogy Pierre az autója mellett áll még mindig.

- Menjetek csak, én még...-kezdtem, mire mindketten rám néztek.

- Biztos? --aggodalmaskodott Eloise, én pedig bólintottam.

- Rendben, akkor holnap találkozunk --ölelt meg, majd elindultak az autóhoz, én pedig kicsit lemaradva mentem utánuk, mivel Pierre Hondája pont a Ferrari mellett állt.

- Hol van a barátnőd? -kérdeztem, mivel nem láttam sehol Nicole-t.

- Haza ment --válaszolta röviden, és ellökte magát az autótól.

- Értem --biccentettem, de valahogy fura volt nekem ez a válasz.

- Azt hittem Arthurral lépsz le --dugta zsebre a kezeit.

- Miért mentem volna el vele, amikor ma ismertem meg? --ráncoltam a homlokom.

- Mert eléggé egymásra voltatok gerjedve --vont vállat flegmán.

- Te teljesen hülye vagy --hurrogtam rá.

- Persze, én mindig --forgatta a szemét.

- Azt mondtad barátok vagyunk, most még is miért viselkedsz így velem? --értetlenkedtem felháborodva.

- Barátok megvédik egymást -felelte, mintha ebben a helyzetben lenne ennek bármi értelme.

- Ugyan mitől akarsz megvédeni? Arthurtól? --nevettem ki gúnyosan.

- Lehet, szállj be --nyitotta ki az ajtót, ami mellett állt.

- Haza tudok menni egyedül is -válaszoltam, és már fordultam is volna meg amikor a kezem után kapott.

- Nem, ma én viszlek haza --volt valami bizsergető a szavaiban és hipnózisként hatott rám.

- Oké --ültem be a fehér terepjáróba, ő pedig becsukta rám az ajtót. Becsatoltam magam, mire Pierre megkerülte az autót és beült mellém. Elindította az autót és az alkonyat kezdetekor, pont ki fordult az útra.

- Kolis vagy? --kérdezte.

- Igen -sóhajtottam, és az ablak felé fordítottam a fejem.

- Elég szar lehet.

- Igazából egyedül vagyok a szobámban, szóval elvagyok --válaszoltam.

- Nem akarsz ma nálam aludni? --a hirtelen feltett kérdés meglepett, és nem is voltam benne biztos, hogy jól hallottam.

- Nem hinném, hogy jó ötlet --néztem rá, mire ő is egy pillanatra elvette a tekintetét az útról.

- Barátok vagyunk, aludhatsz nálam -felelte, mintha nem nyilvánosan féltékenykedne Arthurra.

- És a barátnőd? Mit fog szólni hozzá, hogy egy csaj a lakásodban alszik? --kötözködtem.

- Nem hinném, hogy zavarná --vont vállat.

Jól tudtam, hogy igazi idióta leszek, ha elfogadom a meghívását, de sajnos nem a józan eszemre hallgattam és mire észbe kaptam, már Pierre lakása előtt álltunk meg. Képes voltam semmi holmi nélkül belemenni ebbe. Kiszálltunk a fehér emeletes ház előtt, és valahogy volt egy olyan megérzésem, hogy Pierre ilyen luxus házban lakik. Pierre rám nézett, ahogy én csak egyhelyben álltam az autó mellett.

- Gyere --invitált be, én pedig zavartan elindultam a szürke bejáratiajtóhoz. Pierre kulccsal kinyitotta majd előre engedett ahogy kinyílt az ajtó. Nem volt hatalmas, mint ahogy az kintről látszódott. Az előszobából rá lehetett látni a nappalira és a konyhára. A nappali hatalmas ablakai előtt húzódott a lépcső. A falak sötétkékek voltak, míg a padló sötétbarna.

- Kérsz valamit? --érdeklődött és levette a cipőjét, ezért én is így tettem.

- Nem, köszi --ingattam a fejem és utána mentem a konyhába, ahol középen volt egy pult és az szolgált ebédlőasztalnak is. Felültem a bárszékre majd Pierre néztem, aki a kérésem ellenére is öntött nekem egy pohár vizet.

- Köszi --biccentettem félmosollyal, ahogy elém tolta a poharat.

- Örülök, hogy itt vagy --kerülte meg a pultot és leült mellém.

- Hát én nem is tudom mit mondjak --piszkáltam a poharat.

- Nem is kell, inkább mesélj milyen Monacoban? --próbálta jobbá tenni ezt az egész helyzetet.

- Rajtad kívül minden jó --válaszoltam cukkolva őt, mire elnevette magát.

- Haladunk, ha csesztetsz --mosolyogtam ahogy ezt mondta.

- Talán a haladás érdekében nem is kellene itt aludnom --motyogtam.

- Miért? Mitől tartasz?